Nem kell ahhoz NER-huszárnak lenni – szerencsére! –, hogy az ember üdvözölje az egyre több és egyre jobb magyar filmet, a sikereket, hogy nem lehet szinte filmfesztiválra menni anélkül, hogy ott ne versenyezne legalább egy magyar alkotás, és hazajönni se nagyon lehet egy-egy magyar kézbe vándorolt díj híre nélkül – a Pappa Pia szintű frontális karambolokról most ne beszéljünk. Azok az évek, évtizedek, amikor elvétve akadt egy középgyenge, háromszáznézős művészfilm meg egy agyzsibbasztóan butácska közönségfilm, már elmúltak, mennyiség is van, minőség is, és az „én nem nézek magyar filmet” fordulat már üzembiztos jelzője annak, hogy a megszólaló egy gumiabroncs belsejében éli a kulturális életét. A kritikus még az átlagnézőnél is boldogabb, hát hiszen kis hazája felkerült a térképre, a hazai filmes alkotók és háttérszakemberek végre dolgozhatnak, és ha nem is idilli, de azért határozottan fejlődő képet mutat a szcéna, jönnek a nemzetközi stábok, koprodukciók készülnek. Mint a Tegnap, Kenyeres Bálint nagyjátékfilmes debütálása, aminek jócskán itt volt már az ideje: a rendező rövidfilmjeivel már nem egyszer bizonyított. Ezzel együtt a Tegnap nem éppen pozitív filmélmény.
A történet egy korosodó üzletember, Victor Ganz (Vlad Ivanov) kálváriáját követi, melyben a szürrealitás-irracionalitás sebezhetetlen szuperhősévé avanzsál. Nem vicc: a fickó, mint Bruce Willis, mindent túlél, pedig a marokkói sivatag nem az a tipikus szórakoztatópark. A férfi eredetileg csak egy gyors kiruccanásra érkezik az országba, hogy egy megakadt üzleti ügyet helyre tegyen, ám az időtlen világ felidézi benne ifjúkora emlékeit, köztük egy nőt, akivel valaha nagyon szerették egymást, és Victor annyira belelovalja magát a múlt üldözésébe a nő keresésén keresztül, hogy a rövidre tervezett utazás egyre hosszabb, veszélyesebb és a valóságtól elrugaszkodottabb kezd lenni. A kényelmes hotelből úgy csatangol egyre beljebb a sivatagba, mintha ötpercenként járna arra is a hetes busz, otthon aggódó családjának lassan már hazudni is lusta, és fel sem veszi a telefont, és míg a nőnek semmi nyoma, őt életveszélyesen fenyegeti egy helyi pénzember – bár a valós veszélyt sokkal inkább saját hülyesége jelenti, ami azonban megóvja, és valami csoda folytán a legzűrösebb helyzetekből is kikeveredik valahogy.
Azért azt ne képzelje az olvasó, hogy itt valami egzotikus sivatagi kalandtúra látható, hősünk sodródik A-ból B-be, és egy ponton túl már tényleg nehezen értjük, hogy van még mindig életben. Hogy az emlegetett szerelem hősünknek ennyire fontos, azt még hajlamosak is vagyunk befogadni, arra azonban semmilyen magyarázat nem érkezik, hogy valójában miért forgatja fel a nő után a fél környéket, mi a terve vele, mit tenne, ha megtalálná. Tetteire egyetlen magyarázat az őrületig fokozódó kapuzárási pánik és valamiféle idegösszeomlás a sivatagi nap alatt, ami valid motiváció is lehetne akár, ám azt közel lehetetlen elhinni, hogy ez a jóllétben elkényelmesedett, ízig-vérig nyugati, ennek minden arroganciáját hordozó – nincs jobb szó – seggfej valóban kibírna akár három órát is a kíméletlen homokban a benga, klímás terepjárója nélkül.
A karakterábrázolás nem csak a főhősnél bicsaklik meg. Bár a mellékszereplők itt valóban sokadlagosak Victor alakja mellett, az ő figuráik is inkább casting- mintsem forgatókönyvírói sikernek nevezhetők: a köréjük írt történet vagy üres, vagy modorosan túltolt és csak azért nem kellemetlenebbek még a mostaninál is, mert az eljátszásukat olyan izgalmas, utánozhatatlan karakterekre bízták, akik jelenléte van elég erős ahhoz, hogy ideig-óráig leköti a néző figyelmét. Ami pedig, szegény, alaposan ki van éhezve valami kapaszkodóra. Kenyeres Bálint inkább hangulatot teremt, mint történetet, amivel nincs is gond, láttunk már ebből a filmtípusból órákig lebilincselő változatot is, ez azonban nem az. A film első harmadában történt expozíció és bonyodalom után kínzóan lassúvá válik a tempó, szürreálissá a „történet”, aminek leküzdésére a nézőnek egyetlen eszköze a képi világ, ez a szemcsés-sárgás retró hangulat és az önmagában is érdekes táj az egyetlen igazán dicséretre méltó aspektusa a filmnek. A nagy csavar zsibbasztó erőltetettségét azonban sajnos ez sem menti meg, ahogy az egész film üresnek bizonyult ígéretét sem teszi bocsánatossá.
Tegnap (Hier) – magyar–francia–holland–marokkói–svéd–német filmdráma, 118 perc – értékelés 4/10
Kiemelt kép: Mirage Film
