Már a legalsó lépcsőfokon észlelte, hogy Rosénak jó napja van. Szegfű és jázmin tömény illata vágta mellbe, ami arra az Oster Bronderslev-i öregasszonyra emlékeztette, aki minden mellette elhaladó férfi fenekébe belecsípett. Amikor Rose ilyen illatot árasztott, az embernek kivételesen nem a bosszús megjegyzéseitől fájdult meg a feje.
Assad elmélete szerint kolléganőjük örökölte a parfümöt, míg mások úgy vélték, az efféle émelyítő kotyvalékokat még mindig lehet kapni olyan indiai boltokban, amelyeket nem érdekli, visszatérnek-e a vevők.
– Szia, Carl, gyere csak be! – mormogta irodája mélyéről Rose.
Carl felsóhajtott. Vajon mi vár rá?
Elbotorkált Assad zsibárusboltja mellett, bekukkantott Rose laboratóriumi tisztaságú kuckójába, és rögtön feltűnt neki az az óriási táska, amelyet beosztottja az előbb hurcolt be magával. Nem csupán Rose parfümje nyugtalanította, hanem az a hatalmas köteg papír is, amely a táskájából lógott ki.
– Hm – kezdte óvatosan, ujjával az iratkötegre bökve. – Ez meg micsoda?
– Néhány régi, az utóbbi időben a rendőrkapitányok íróasztalain porosodó ügy. Amelyek első körben nem hozzánk kerültek. Neked kellett volna megkapnod őket, ha érted, mire gondolok.
Utolsó megjegyzését nevetésnek tűnő, torokhangú morgás kísérte.
– Az aktákat odafentről tévedésből a Nemzeti Nyomozóirodának küldték meg. Az előbb mentem át értük.
Carl a szemöldökét ráncolta. Ha több ügyről van szó, akkor Rose vajon minek örül annyira?
– Igen, igen. Tudom, mire gondolsz. Ez volt a nap rossz híre – előzte meg a lány. – De még nem láttad ezt az aktát. Nem odafentről van. Amikor megérkeztem, már itt hevert a székemen.
Elnyűtt kartonmappát nyújtott át a főnökének. Nyilvánvalóan arra számított, hogy Carl azonnal bele fog lapozni, de most az egyszer tévedett. A A francba, hiszen épp hogy csak beért!
Carl a fejét rázva ment be az irodájába, és az aktákat az asztalra, a kabátját meg a sarokban álló karosszékbe dobta.
Az irodában állott szag volt, a fénycső pedig a szokásosnál is hevesebben pislogott. Köztudottan a szerdai napokat lehet a legnehezebben túlélni.
Cigarettára gyújtott és a folyosón át Assad kincsesbányája felé botorkált, ahol a megszokott kép fogadta. A padlón kiterítve hevert az imaszőnyeg, a helyiséget pedig mirtuszillatú vízgőz sűrű ködje töltötte be.
Isztambul, a la carte.
– Jó reggelt! – köszönt be Carl.
Assad lassan a főnöke felé fordult. Kuvait felett sem lehetett rőtebb a felkelő nap, mint a szegény fickó tekintélyes méretű orra.
– Te magasságos, ennek a fele se tréfa – állapította meg Carl, miközben a látvány hatására egy lépést hátrált. Még ha idelent kell is grasszálnia az influenzának, nehogy már őt is elkapja!
– Tegnap kezdődött – szipogta Assad, szomorúkutya-tekintettel nézve a főnökére.
– Most azonnal indulj haza! – szólt visszavonulóban Carl. Semmi értelme sem volt azonban hosszasan unszolnia, Assad úgysem engedelmeskedett volna a felszólításnak.
Carl ezután kényelembe helyezte magát, az íróasztalára tette a lábát
Elmosolyodott a gondolatra, majd előhúzta és felbontotta Mona apró borítékját. Már az illata is szinte tökéletes volt. Gyengéd, érzéki, Mona Ibsen dióhéjban. Nem az a mérhetetlen illatorgia, amellyel Rose bombázta az orrát.
„Drága kincsem!” – kezdődött a levél.
Carl megint elmosolyodott. Akkor nevezték utoljára így, amikor a bronderslevi kórházban feküdt, hat öltéssel a hasában, mellette egy lekvárosüvegben a vakbele.
Drága kincsem!
Ma este fél 8-kor várlak Márton-napi libára, oké? Vegyél fel zakót, és te hozod a vörösbort. A meglepetésről én gondoskodom.
Csókol: Mona
Szívet melengető levélke. Micsoda nő!
Carl behunyta a szemét, mélyen beleszívott a cigarettába és megpróbálta elképzelni a „meglepetést”. Szigorúan bizalmas fantáziák voltak!
– Te meg min somolyogsz itt csukott szemmel? – zökkentette ki egy vészesen közeledő hang. – Nem nézel bele azokba az aktákba, amiket odaadtam?
Carl elnyomta a cigarettáját és az egyik mappa után nyúlt. Inkább gyorsan túl lesz rajta, mint hogy Rose ott álljon az ajtóban, míg gyökeret nem ereszt.
Tíz megfakult ív volt benne a hjorringi bíróságról. Már a legelső lapból kiderült számára, miről van szó.
Gyorsan átfutotta az első oldalt. Pontosan tudta, milyen sorrendben következnek egymás után a mondatok. 1978 nyara. A Norrefolyóba fulladt férfi. Egy nagy gépgyár tulajdonosa, szenvedélyes sporthorgász, különféle egyesületek tagja. Négy pár friss lábnyom a horgászszék és a kopott táska körül. A horgászfelszereléséből semmi sem hiányzott. Abu-orsók és horgászbotok, darabja többe került ötszáz koronánál. Szép idő volt, a boncolás semmiféle rendellenességet nem állapított meg. Nem érte szívroham vagy agyvérzés, egyszerűen vízbe fúlt.
Carl azonban tudta, hogy Rose érdeklődését nem a haláleset keltett fel. És nem is az, hogy az ügyet sohasem derítették fel, így a dolgok szokásos rendje szerint lekerült hozzájuk az alagsorba. Az ügy aktáihoz egy sor fényképet csatoltak, kettőn Carl is rajta volt.
Carl felsóhajtott. A vízbe fulladt férfit Birger Morcknek hívták, Carl apai nagybátyja volt. Kedélyes és nagyvonalú ember, akit Ronny, a fia és Carl egyaránt tisztelt, ezért szívesen mentek vele kisebb-nagyobb kirándulásokra. Ezen a napon is vele tartottak, hogy ellessenek egy-két horgásztrükköt, szakmai titkot.
Ám két koppenhágai leányzó, akik egész Dániát kerékpáron átszelve immár úti céljukhoz, Skagenhez közeledtek, vékony, sokat sejtetően átizzadt trikójával elterelte a figyelmüket.
A dombtetőre nagy nehezen feltekerő két szőkeség látványa pörölycsapásként érte az unokafivéreket, akik horgászbotjaikat hátrahagyva egyetlen szempillantás alatt tűntek el.
Birger Morck már halott volt, amikor két órával később visszatértek,
A hjorringi rendőrség egy csomó embert meggyanúsított és kihallgatott, majd feladta az ügyet. Noha sohasem jutottak el a koppenhágai lányokhoz, akik az unokafivérek alibijét igazolni tudták volna, Ronny és Carl ellen végül nem emeltek vádat. Azon túl, hogy Carl apja hónapokig dühöngött és kétségbeesetten mászkált fel s alá, más következménye nem lett az ügynek.
– Akkoriban egész helyes srác voltál, Carl. Hány éves is voltál? – zengett Rose hangja az ajtónyílásból.
Carl az asztalra ejtette a mappát. Egyáltalán nem volt kedve ahhoz, hogy életének erre a szakaszára emlékeztessék.
– Hány éves? Én tizenhét, Ronny pedig huszonhét – sóhajtott fel. – Van fogalmad róla, miért éppen ez az ügy bukkant fel hirtelen?
– Miért éppen ez? – Rose az egyik ujjával megkopogtatta a saját fejét. – Halló, szép szőke herceg, ébresztő! Hiszen, ha emlékezetem nem csal, ez a dolgunk, nem igaz? Régi, felderítetlen gyilkossági ügyekben turkálunk!
– Persze. De először is, az ügyet balesetnek nyilvánították, másodszor pedig, ha nem tévedek, nem magától került hozzád.
– Kérdezzem meg a hjorringi rendőrséget, miért épp most kötött ki nálunk az akta?
Carl felhúzta a szemöldökét. Miért is ne kérdezné meg őket?
Rose sarkon fordult, és elcsattogott a maga kis birodalma felé. Vette a lapot.
Carl maga elé bámult.
Még egyszer megnézte Ronny és a saját fényképét, majd az aktát egy halom másiknak támasztotta. Ami elmúlt, elmúlt, most a jelenben vagyunk, ami megtörtént, azon már úgysem lehet változtatni. Négy perccel ezelőtt olvasta Mona üzenetét, aki a „drága kincsem” megszólítással kezdte sorait. Be kell tartani a fontossági sorrendet.
Elmosolyodott, zsebéből előhalászta a mobilját, és bosszúsan meredt a parányi gombokra. Ha SMS-t küld Monának, tíz percig is eltart, amíg bepötyögi a szöveget, ha pedig felhívja, az idők végezetéig várhat, mire a nő felveszi.
Felsóhajtott, majd nekilátott az írásnak. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy a mobiltelefonok nyomógombjait egy spagetti vékonyságú ujjakkal bíró pigmeus tervezte, és
Miután szemügyre vette erőfeszítése eredményét, egy sóhajtás kíséretében változatlanul hagyta megannyi melléütését. Mona nyilván meg fogja érteni az üzenete lényegét: a Márton-napi libára való meghívását siker koronázta.
Éppen letette a telefont, amikor valaki benézett az ajtón.
Amióta nem látta, levágatta a kopaszságát leplezni hivatott előrefésült haját, de a bőrkabátja ugyanolyan gyűröttnek tűnt, mint a régi szép időkben.
– Bak? Hát te meg mi a csodát keresel itt? – kérdezte Carl gépiesen.
– Mintha nem tudnád – felelte a jövevény, akinek szemei kialvatlanságról árulkodtak. – Nem férek a bőrömbe.
Jussi Adler-Olsen: A 64-es betegnapló
Animus, 2018
Kiemelt kép: Thinkstock
