Kultúra

Ernyey Béla vezette be David Bowie-t a dzsigolók világába

Negyven éve mutatták be a nálunk Dzsigoló címen ismert Just a Gigolo című filmet, melyben David Bowie, Marlene Dietrich, Kim Novak és egy sereg egyéb világsztár mellett Ernyey Béla is szerepelt. A színész segítségével felelevenítettük a film elkészülését, de legalább ennyire érdekes a címadó sláger, a Just a Gigolo című dal története is, melyhez majdnem az első világháborúig kellett visszaásnunk.

Hova tűntek a katonák?

A Nagy Háború előtt, a boldog békeidőkben a katonatiszti hivatás úri pálya volt, ehhez kapcsolódó presztízzsel, életformával és etikettel. Egy tisztnek nemcsak lovagolni és párbajozni kellett tudni, de kártyázni és táncolni is. Az elvesztett háború súlyos következményekkel járt a hivatásos katonákra. Az I. világháborúban a Monarchia hadilétszáma 1,8 millió fő volt, a Német Birodalomé majdnem 4 millió. A párizsi békeszerződések százezerre korlátozták a német hadsereg állományát. Magyarországon és Ausztriában megszüntették az általános hadkötelezettséget, csak önkéntes haderő lehetett, 35.000, illetve 30.000 emberrel. A többi katona egyszerűen feleslegessé vált. A tisztek elvesztették állásukat, jövedelmüket, társadalmi helyzetüket. Meg kellett élni, ki miből tudott.

Ezekre a zavaros időkre reflektált egy új sláger, a Schöner Gigolo, Armer Gigolo című dal.

A zenét egy olasz, Leonello Casucci szerezte, az osztrák szövegíró, Julius Brammer pedig Kálmán Imre librettóírója volt, ő írta például az 1926-os Marica grófnő vagy az 1928-as Chicagói hercegnő operettek német szövegét.

A dal szövege a Monarchia egykori huszárhadnagyáról szól, aki nem találja a helyét a háború utáni világban. Hajdan ő volt a legjobb lovas, harcolt Franciaországban, a Visztulánál, a Piavénál, mindenütt. De szétesett a világ, nem hord már egyenruhát, most dzsigolóként szórakoztatja a hölgyeket. Pénzért, arcán hamis mosollyal viszi táncba őket. Ebből él, ebből tartja el anyját is – ez a szép és szegény dzsigoló sorsa.

Szmoking váltja a huszármentét

1929 húsvétján Abbáziában üdültem a feleségemmel. Ott játszotta a jazz ezt a tangót, amelynek akkor még se neve, sem címe nem volt. Rögtön a szívemre ment dallamosságával és különös melankóliájával. Csak hosszas utánajárás után sikerült megtudnom, hogy a szerzője egy milanói fiatalember…. A táncolók közt feltűnt egy elegáns, magas előtáncos, aki hivatáshoz mért figyelmességgel vitte táncba a hölgyeket. Ejnye, hol is láttam én ezt az urat? Ó, hisz ez F. von….y egykori híres bécsi gavallér, a 12-es huszárok volt hadnagya, akinek gáláns kalandjairól sokat beszélt a háború előtti Bécs. Ebben a pillanatban megvolt a tangóhoz való témám is…. Jó, de hogy lépek érintkezésbe a szerzővel? Meglehetősen zavaros levelezés kezdődött közöttünk. Ő nem értett németül, én nem értettem olaszul. Végre valahogy mégis megállapodtunk és megcsinálhattam a verset. Egy osztrák huszártiszt sorsát írtam meg benne, aki kénytelen volt fölcserélni a szép, aranyos huszárattilát a parkettáncos szmokingjával

– mesélt a Schöner Gigolo születéséről Julius Brammer.

A dal 1929-ben jelent meg lemezen, főleg Dajos Béla és zenekara révén vált népszerűvé. A hegedűs zenekarvezető Dajos orosz volt, Kijevben született Leon Golzmann néven orosz apától és magyar anyától, magyarul nem is tudott. Viszont magyarnak vallotta magát és felvette anyja vezetéknevét, így lett belőle Dajos Béla. Karrierje érdekében tette, a magyar zenészeknek akkor jó nevük volt Európában. Berlinben élt és alkotott, de hírneve még Japánig is eljutott.

A Schöner Gigolo Dajos Béla és zenekara előadásában

„Már 1929 nyarán sikere volt, minden nagy és kis fürdőhelyen: Ischlben, Pörtschachban, Karlsbadban, Veldenben és a jóisten tudja még hol, fölkapták a Szegény Gigolo dalát. Valóságos Gigolo-láz tört ki. Az újságok komolyan és viccesen írtak róla, a kabarékomikusok kiforgatták a szöveget, a vicclapok megrajzolták, hogy már a mennyországban is csak az Armer Gigolót játssza a jazz-zemekar. Minden nagy énekes műsorába vette. Több, mint hatvanféle gramofonlemez van róla forgalomban és karácsonykor csak Berlinben négyszázezer Gigolo-lemezt adtak el…. Nem kutatom, mi a siker oka, de nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, azért szeretik ennyire, mert egy kis darab világtörténelem is kicsendül belőle” – állította Brammer.

Angliában is megvették a jogokat és kiadták, Irving Caesar írt hozzá angol szöveget. A dzsigoló itt már egy francia fiatalember, jobb napokat látott háborús hős. Kitüntetése sok van, de egyebe nincs. Párizsi kávéházakban, báltermekben várja, hogy gazdag nők igénybe vegyék a szolgáltatásait, fizessenek, hogy megtáncoltassa őket. „Eljön majd a nap, mikor elmúlik az ifjúság, aztán jön a vég is, és az emberek azt mondják: csak egy dzsigoló volt. Az élet pedig megy tovább” – végződik a dal. Amerikába is már ez a változat jutott el. A tengerentúlon először Irene Bordoni énekelte, feldolgozta Louis Armstrong is, Bing Crosbynak pedig ez a szám volt az első szólósikere.

Irene Bordoni énekli a dalt egy Betty Boop rajzfilmben

Itthon is robbant a gigolo-bomba

A dal Magyarországon is óriási sláger lett:

„Berlinben, Bécsben és Budapesten most egy tangó a legdivatosabb szám, forró és érdekes muzsika, amelynek szövege beteges elérzékenyüléssel beszél a háború utáni évek váratlanul felbukkant új típusáról, a gigolóról. Ez ma a legnépszerűbb sláger, ezt a dalt éneklik az egész világon a gigolóról, aki egykor nagy úr volt, most pedig pénzért táncoltat hölgyeket este a bárban. Schöner gigolo, armer gigolo – sírja a saxofon, pengeti a bandzsó és bömböli a bárénekes, és a szelíd polgári hitves, ha beül szombat este a kávéházba, lassan valami kellemes és szimpatikus egyéniségnek képzeli azt a dúshajú és sápadt fiatalembert, akire ez a kellemes párisi kifejezés ráillik…..”

– írta a Színházi Élet 1930 elején.

Nem csak a szám lett divat, maga az életforma is. Egyre több dzsigoló jelent meg a pesti éjszakában, „parkettáncosnak”, „eintänzernek” is hívták őket. És korántsem csak volt katonatisztek választották ezt a szakmát, egyetemista, tisztviselő, állástalan mérnök, jogász, fogorvos is volt köztük, sőt, még egy úszó olimpikon is, az 1924-es párizsi játékokon bronzérmes Bartha Károly.

A dzsigoló-jelenség hamarosan már színdarab-téma is lett. A Belvárosi Színház 1930 telén mutatta be André Birabeau Volt, nincs című vígjátékát, amelyben Ráday Imre alakította Pierre-t, a jóképű dzsigolót. Az Andrássy úti Színház sem akart lemaradni, itt 1931-ben került színre Alfred Grünwald A hercegnő és a parkett-táncos című darabja, Titkos Ilonával és Góth Sándorral a főszerepben. A mozik meg a Szép gigolo című német filmet játszották. „A történet a szép és gazdag dragonyoshadnagyról szól, aki a leszerelés után bekövetkezett nagy krachban elveszti vagyonát. A főhadnagy kénytelen Berlinbe menni Bécsből, beállni gigolónak, fizetett parkett-táncosnak a Trocaderóba” – harangozták be a sztorit a lapok. A végén persze jóra fordul minden, a hadnagy visszaszerzi vagyonát és menyasszonyát is. Hollywood is csinált egy dzsigoló-filmet, 1931-ben mutatták be William Haines és Irene Purcell főszereplésével, Just a Gigolo volt a címe.

A pesti férfiak nem tudnak táncolni

A dzsigolók élete azért korántsem volt fenékig tejfel. Ez derül ki legalábbis a minden divatra, újdonságra figyelő színházi-kultúr-bulvárlap, a Színházi Élet egyik riportjából, ahol négy budapesti parkettáncos nyilatkozik – és leginkább panaszkodik. „A pesti mulatók közönsége nincs tisztában a gigolo fogalmával. Sok asztalnál egyenesen zavart okozunk, ha a hölgyet felkérjük. Se az úr, se a hölgy nem tudja, hogy mit akar, miért jött az asztalhoz a szmokingos úr…” – mondta Sallay György, volt cukorgyári tisztviselő, aki már Berlinben és Londonban is dolgozott. „A pesti hölgyek szeretnek Eintänzerrel táncolni, mert a pesti férfiak kilencven százaléka nem tud táncolni…. A pesti urak nem táncolnak szolidan, excentrikus, túlzott figurákat csinálnak, ami nevetséges a nézőnek és kellemetlen a partnernőnek. Az Eintänzer viszont mindig szolidan és finoman táncol” – tette még hozzá. „Megfigyeljük, melyik asztalnál nem táncolnak. Azt tudjuk, hogy a nemtáncolásnak rendszerint az úr az oka. Egyenesen odamegyünk és felkérjük a hölgyet. Sok esetben a főpincér útján hívatnak…. A nagyobb külföldi bárokban a főpincér a számlához írja a táncost, ez a megoldás mindkét félre kellemes” – mesélt a vevőszerzésről Szente László, szintén volt tisztviselő. „Harmadrészét lehet keresni, mint külföldön. Sajnos a külföldi elhelyezkedés egyre nehezebb lesz, mert Franciaországban a francia gigolók hatósági segítséggel akadályozzák meg az idegen táncosok működését” – elemezte a nemzetközi gigoló-helyzetet. „Rossz foglalkozás ez kérem. … Egy évvel ezelőtt 800 pengőt kerestem, most négyszázat” – panaszkodott a hat reált végzett 21 éves Seidler Sándor. „Budapest nagyon kedves város, de gigolói szempontból nagyon rossz hely. A magyar parkettáncosok olyan elemeket engednek meg maguk közt, akik nagyon lerontják ennek a bransnak a nívóját. Ahogy van álhírlapíró, éppen úgy van ál-gigoló is, mert a jó szmoking még nem jelent Eintänzert” – így a 21 éves, Rudolph Valentinóra hasonlító Curt Grun. – „Budapesten csak az élelmes gigolo boldogulhat. Külföldön az asztalhoz hívnak, itt sorra kell járni az asztalokat és fel kell ajánlkozni. És rém rosszul fizetnek a pesti gavallérok.”

Az 1932-ben a Nagymező utcában megnyílt Arizona mulató szintén alkalmazott parkett-táncosokat. Rátonyi Róbert, aki fiatalon maga is megfordult a szórakozóhelyen, így emlékezett vissza:

„A táncos fiúk közül jónéhányan műsor után szívesen vállalkoztak arra, hogy a magányos hölgyvendégeket megtáncoltassák és ezért ugyancsak tisztes összeg ütötte a markukat. Előfordult az is, hogy a hölgy társaságában ülő úr nem tudott, vagy nem akart táncolni. Ilyenkor a pincér máris »szállította« a parkettáncost, akinek körülbelül húsz-harminc perc táncoltatás után, a hölgy kíséretében lévő úriember dugta diszkréten a zsebébe a honoráriumot, amely rendszerint nem volt kevesebb ötven vagy száz pengőnél. Idővel olyan kedveltek lettek a parkettáncosok, hogy a műsorban szereplő fiúk nem bírták már a forgalmat és Rozsnyaiék (az Arizona tulajdonosai) külön e célra szerződtette tíz jóképű fiatalember, akiknek ugyan minimális fizetést adtak, ám mégis szép jövedelemre tehettek szert.”

Parkett-táncos karakter több magyar vígjátékban is feltűnt, az 1939-es Tökéletes férfiben Jimmynek hívják, az 1941-es Egy csók és más semmiben Bobby a neve – és Tolnay Klári arra használja, hogy féltékennyé tegye vele filmbeli partnerét, Jávor Pált. A harmincas évek vége felé már azokat is parkett-táncosnak hívták, akik nem másokat vittek táncba, hanem állandó partnernőjükkel maguk mutatták be a bárokban a legmodernebb táncokat, mint a foxot vagy steppet.

A parkett-táncosok alkonya

A dzsigoló/parkettáncos jelenség persze csak egy ideig volt érdekes, aztán lettek újabb, izgalmasabb témák, amikkel foglalkozni tudott a sajtó. De ha nagyon kellett egy színes riport mindig akadt valamelyik bárban egy sarki asztalnál cigarettázó, kuncsaftra váró eintänzer, akit kérdezgetni lehetett. A Pesti Napló 1937. január 2-i cikkében egy Feri nevű táncost faggatott az életéről. Elmondta, hogy pécsi gyerek, gazdatiszt apja korán meghalt, 18 éves korában került Pestre. Klasszikus táncos akart lenni, egy új Nyizsinszkij, de ehelyett egy „lepp, buta parkettáncos” lett. Nem boldog, este tíztől reggel ötig kell táncolnia, szünet csak a műsor alatt van. Évek óta nem ebédelt, nem is tudja már milyen az, délben mindig alszik. Nősülésre gondolt, de ebből a pénzből nem lehet asszonyt eltartani, bárhölgyet, konzumnőt pedig nem venne el soha. Havi 300 fixért itt hagyná az egészet, nőket, fiatalokat, öregeket, frakkot, jazzt, mindent. – Az újságból mi érdekli a legjobban? – teszi fel a riporter a kérdést. – A háború – így a válasz. – Fél? – Szeretném, ha lenne. – Viccel? – Dehogyis. Háborúban jó dolgom lenne. Katona lennék. – Nem fél a haláltól? – Hidegen hagy. Feri kívánsága aztán gyorsan teljesült.

A II. világháborúban a régi Magyarország romba dőlt. A parkett-táncosoknak is leáldozott, rájuk végképp nem volt szükség az épülő új világban. Utoljára a koalíciós időkben szerepelt a hírekben dzsigoló, akkor is negatív szereplőként. 1947 nagy visszhangot keltő bűnügye volt Sántha Dezső, a rendőrgyilkos parkett-táncos esete.

Sántha Dezső parkett-táncos (egyes források szerint csak egykori parkett-táncos, mert már évek óta felhagyott a táncolással) elsősorban betörésből, feketézésből, inflációs üzérkedésből élt, és elég szép vagyont halmozott fel. Angelo volt a beceneve, nagyvilági életet élt, szórta a pénzt, barátai, barátnői gyakran kaptak tőle értékes ajándékokat, ezüst cigarettatárcákat, arany melltűket, szöveteket, cipőket. Főleg a Nagymező utca környékén, eszpresszókban, bárokban, színházöltözőkben volt otthon, több ismert színész, dízőz, zenész élvezte barátságát. A rendőrség már régen figyelte, 1947. július végén a Shanghai bár előtt ütöttek rajta a nyomozók. Sántha pisztolyt rántott és két zsarut eltalált, egyikük, Krammer Pál főhadnagy pár nap múlva belehalt a sérüléseibe. Angelo elmenekült a helyszínről, egy fodrásznál szőkére festette a haját és a szemöldökét, de így sem tudott eltűnni, pár nap múlva a Zsigmond téren felismerték és elkapták. A gyilkos statáriális bíróság elé került, pár nap múlva felakasztották. A lapok jól kiszínezték az esetet, Sánthára a „rendőrgyilkos parkett-táncos” és „falbontó gigolo” beceneveket aggatták, a börtönkerítésnél zokogó csinos lányokról írtak és hogy Sántha azt kéri, rózsaszínű kötéllel akasszák fel, mert ez illik a stílusához. Az ügy persze arra is jó volt, hogy lejárassák a pesti Broadwayt, ahol az „alvilág a művészvilággal” keveredik. „A Pesti Broadway levizsgázott, egy hivatásos betörő körül táncolt az egész nagymezőuccai »művészvilág«, mindenki ivott a pezsgőjéből, a borából, elfogadták a feketekávét, de senki sem kérdezte, honnan van a pénz…” – harsogta a Világosság. Még Somogyi Nusinak, Latabár Kálmánnak és Dayka Margitnak is magyarázkodnia kellett, hogy bár ismerték Sánthát, nem tudtak az ügyeiről.

A dzsigolók a háború után eltűntek, de a Gigolo dal továbbra is népszerű maradt itthon és külföldön is. Az idők során a szövege egyszerűsödött, kikopott belőle az első versszak, a háborús hős sztorija is, szinte csak a refrén maradt meg.

1956-ban Lous Prima már a megkurtított dalt vitte újra sikerre, és még ő is csavart rajta egyet. A Gigolo dalhoz hozzácsapott egy régi jazz sztenderdet, az 1915-ös I Ain’t Got Nobodyt és így csinált belőlük egy medleyt. A szám Prima legnagyobb sikere lett, teljesen megújította karrierjét, végigkísérte életét. Az énekes 1978-ban halt meg, sírkövére is rákerült két sor a dalból. „When the end comes I know they’ll say Just a gigolo.”

Sztárparádé Dietrich-hel, Bowie-val és Ernyeyvel

A dal sztorijából pedig film lett. Az 1978-ban bemutatott Just a Gigolo igazi sztárparádé volt, David Bowie, Kim Novak, Sydne Rome, Maria Schell és az utolsó filmszerepét játszó Marlene Dietrich közreműködésével. Az 1966-as Antonioni-film, a Nagyítás sztárja, David Hemmings volt a rendező, aki magára is osztott egy szerepet. És felbukkan a filmben Ernyey Béla is, ő vezeti be Bowie-t a dzsigolók világába, és mutatja be a dzsigolók Madámjának, Dietrichnek is.

A film sztorija röviden: a porosz nemes, Paul Ambrosius von Przygodski (David Bowie) hadnagyként harcolja végig a háborút, aztán visszatérve Berlinbe nem találja a helyét. Rosszul fizető, megalázó munkákat kap, törülközőket pakol egy fürdőben, majd egy nagy sörösüvegbe bújva kell rónia az utcákat, hogy reklámozza az italt, ilyesmik. Elege lesz az egészből és dzsigolónak áll. Közben Berlin a kilátástalanságból a szórakozásba menekül, és míg a város egyre dekadensebb lesz, felbukkan és megerősödik a fasizmus. Láttunk már ilyet más filmekben is, a hetvenes években divatos volt ez a weimari idők Berlinje téma, elég csak a Kabaré (1972), Kígyótojás (1977), Utazás a fénybe (1978) című filmeket említeni. Néha átcsap a mozi egészen röhejes campeskedésbe, például amikor Dietrich Dom Perignon pezsgővel kínálja Bowie-t és olyanokat mond neki, hogy „Tánc, zene, pezsgő; a legjobb módja a felejtésnek, amíg nem találsz valamit, amire emlékezni akarsz.” Nem lett nagy siker, a kritikusok egymással versenyezve gyalázták, Bowie sem volt büszke rá. „Mindenki csinál egyszer egy rossz filmet, remélem, ezzel már túl vagyok rajta” – nyilatkozta az New Musical Expressnek 1980-ban.

Title: JUST A GIGOLO Ą Pers: BOWIE, DAVID Ą Year: 1978 Ą Dir: HEMMINGS, DAVID Ą Ref: JUS001AA Ą Credit: [ UNITED ARTISTS / THE KOBAL COLLECTION ]

Dietrich szereplése igazi szenzáció volt, 1964-ben játszott filmben utoljára, azóta visszavonultan Párizsban élt. 76 éves volt, nem akarta lerombolni nimbuszát rajongói előtt. A producer közel fél évig győzködte, hogy vállalja el a szerepet, állítólag 250.000 dollárt kapott a két napi forgatásért. A film nemcsak Berlinben játszódott, szinte végig ott is forgatták. Bowie ekkoriban pont berlini korszakát élte, már túl volt a Low és Heroes lemezeken, készülőben volt a Lodger. Ernyey Béla pedig osztrák-német sztár volt, a bécsi Theater an der Wien, majd a müncheni Gärtnerplatz Theater tagja, így került képbe. A két dzsigoló néha munka után is együtt lógott: „Bowie kiegyensúlyozott, nyugodt fiú, nyoma sincs az excentrikus popsztár allűrjeinek. Komolyan készül a szerepre és szó nélkül hajtja végre a rendező instrukcióit… Esténként, ha vége a forgatásnak, Nyugat-Berlin diszkóiba járunk Bowie-val. Amikor belép egy-egy helyre, a lányoknak földbe gyökerezik a lábuk. Mi jót nevetünk az egészen, néha elviszünk egyet magunkkal, és meg kell mondjam, amellett, hogy David büszkén vallja magát biszexnek, elég komoly mennyiségű lányt fogyaszt” – emlékezett vissza Ernyey Béla Az álmok veszélyes dolgok című életrajzi könyvében.

Közel egy hónapot töltöttem együtt Bowie-val, a próbák, forgatások során volt alkalmam valamennyire megismerni. Ő is pontosan olyan introvertált személyiség volt, mint én és hasonlóan extrovertált foglalkozást űzött, mint az enyém, ez nagyon tetszett benne. Korábban nem sokat tudtam róla, a dolgai kicsit idegenek voltak nekem. Az is csak a forgatás idején derült ki számomra, hogy ő ott él Berlinben. Miután megismertem, kezdtem jobban odafigyelni rá. Ha meghallom valamelyik számát, a hangját, most is előjön az egyénisége. Rettentően sajnáltam, amikor megtudtam, hogy meghalt. Amúgy volt, akivel a forgatás után is még sokáig tartottam a kapcsolatot, például Synde Rome-mal, aki Sztárleltár című műsoromban is fellépett 1993-ban

– egészítette ki a sztorit a 24.hu-nak.

Bowie részben azért vállalta el a filmet, hogy Dietrich-hel szerepelhessen, de a két sztár végül nem is találkozott. Marlene Dietrich nem volt hajlandó Berlinbe utazni a forgatásra, az ő jelentét Párizsban kellett felvenni. Hogy miért? Beszéljen erről ő maga: „Amikor a háború után először mentem haza, gyűlölet-szeretetbe ütköztem. Akadtak újságcikkek, amelyek hazaárulónak bélyegeztek és válogatott gúnynevekkel árasztottak el. Szerzőik szemmel láthatóan még mindig Hitler uralmát gyászolták. Az újságoktól és röplapoktól felheccelt fanatikusok némelyike azzal fenyegetőzött, hogy bombát hajít a színházak nézőterére… Egyszer úgy nyilatkoztam, hogy a németek » haragszanak rám«. Először, mert elmentem Amerikába, Másodszor, mert a háború után nem tértem vissza. Harmadszor, mert visszatértem. Egész egyszerűen haragudtak rám, és tehettem akármit, semmi sem volt elég jó nekik. S ahogy egy boldogtalan házasságban vergődő asszony végül is feladja, úgy adtam fel én is. Pedig nem egyszerű! Végtére is a szülőhazám. Ha nem jött volna Hitler, ott élnék ma is. Nem az övék, enyém a veszteség” – idézte fel Tiétek az életem című könyvében.

Berlinben, a Cafe Wienben forgatjuk azt a jelenetet, amikor bemutatom Bowie-t Dietrichnek. Miután azonban Dietrich egy rosszemlékű turné óta többet nem teszi a lábát német földre, a hiányzó részeket, az ő kihagyott reakcióit csak egy hónappal később – amikor Bowie már Japánban turnézott- vettük fel Dietrich-hel Párizsban. Ennyi időbe telt, amíg szereztek egy komoly stúdiót Párizsban, ahol ugyanúgy fel tudták építeni a díszleteket, hogy minden stimmeljen. A sors különös kegye, hogy az egyetlen színész voltam a produkcióban, akinek közvetlen jelenete volt Marlenével, így elmondhatom, hogy filmkarrierjének legutolsó partnere én vagyok

– mesélte Ernyey.

Jöjjön is a jelenet. Ernyey Béla Berlinben áll Bowie mögött, aztán már Párizsban tölt pezsgőt Dietrich mellett, hogy átnyújtsa azt megint Berlinben Bowie-nak.

Béla, maga magyar?

„Dietrich 14 éve filmezett utoljára és ez érződött is rajta. Bizonytalan volt, ideges, nem tudta a szövegét. Mi pedig Dietrich miatt voltunk feszültek, a világ leghíresebb színésznője volt, mindenki meg akart neki felelni. Úgy nézett ki egy darabig, hogy nem is tudjuk felvenni a részeit. Aztán sikerült, de két-három nappal hosszabb lett a forgatás a tervezettnél. Én ezt annyira nem bántam, mert napi gázsim volt, amit a helyszínen ki is fizették. Már régóta álmodtam egy arany Cartier-óráról, Dietrichnek köszönhetően meg is lett rá a pénzem. Bementem a Place Vendome-on a Cartier-üzletbe és megvettem. Marlenének hívom ezt az órát, így neveztem el, most is itt van a karomon” – sztorizott Ernyey.

Egy véletlennek köszönhetően Ernyey Béla a zárkózott filmdívával is összebarátkozott:

Igazi profi, amerikai szerződésem volt. Kevés jogom mellett vagy tíz oldalon tartalmazta a kötelességeimet, viszont nagyszerűen fizettek. Mivel a film végig angolul forgott, száz más tilalom mellett az is ki volt kötve, hogy »kifejezetten tilos Miss Dietrich-hez német nyelven szólni, őt fényképezni vagy olyan fénykép létrejöttében segédkezni, amely róla készülne a produkció tudta nélkül«…. A forgatáson körülbelül hússzor hangzik el a keresztnevem hol a rendező, hol az operatőr szájából… Béla odajön önhöz és … Béla majd átnyújtja a kristálypoharat… amikor teljesen váratlanul Marlene felteszi az első privát kérdést angolul: – Maga magyar? – Igen – válaszolom. – És hol él? – Bécsben. – Akkor körülbelül van fogalma arról, milyen az, ha az ember nem az anyanyelvén dolgozik – mondja németül és nem hiszek a fülemnek. – Ne haragudjon Miss Dietrich, de úgy tudom, ön kívánta, hogy ne beszéljünk németül önhöz – dadogom. – Ezt a marhaságot ki mondta magának? – harsog most hirtelen hamisítatlan berlini keménységgel, de kis mosollyal az arcán. – Nemhogy mondták, de még a szerződésünkben is kikötötték – mondom neki boldogan németül, s a stáb német tagjai, mint akik látni akarják a csodát, egyre közelebb settenkednek. És tényleg csoda történik. Dietrich, mintha éveket fiatalodna, hirtelen leveti a profi pózt és kedvesen-közvetlenül elbeszélget mindenkivel… a harmadik napon már nincs tabu. Megkérdezem Marlenét, miért nem szabad fotót készíteni róla, hiszen ez lehetne életem legnagyobb filmes emléke! Azonnal beszél a producerrel, és máris szabad az út az emlékfotóhoz” – nosztalgiázott a színész.

Átverték a közönséget

Dietrichnek amúgy még egy jelenete van a filmben, amikor egy kávéházban előadja a Just a Gigolót Bowie-nak. A dalt, amit annyiszor énekelt fiatalon Berlinben. A mozihoz egyébként David Bowie is írt egy számot, a Revolutionary Songot, amely csak Japánban jelent meg kislemezen. Számunkra érdekesebb azonban, hogy van benne egy magyar sláger is. Húszas-harmincas évekről szóló mozikban szinte kötelező a party-jelenet, itt Erdélyi Mihály Puszta-fox című slágerére táncolnak egy lagziban. A dal eredetileg az 1933-as Fehérvári huszárok című operett betétdala volt (ott még Künn a dorozsmai határban volt a címe) de hamar önálló életre kelt. Európa imádta, a németek, az olaszok, a spanyolok, a lengyelek, a csehek és a franciák is kiadták lemezen, Angliában I Have Lost My Heart in Budapest címen futott. A filmben a New York-i Manhattan Transfer énekli, Jealous Eyes a címe.

A Just a Gigolót itthon is bemutatták, Ernyey Béla magyar hangja Kovács István volt. „Fogalmam sincs miért. Én ugye nem disszidáltam, ha Magyarországról hívtak szerepelni, vagy szinkronba, mindig jöttem, ha tudtam. Itt viszont nem szóltak. Talán valaki haragudott rám” – mondta a színész.

A film amúgy valóban nem lett nagy siker. Kicsit átverték a közönséget, talán ennek is köszönhető. A Just a Gigolót úgy harangozták be, hogy itt az új Dietrich-film. Közben jó, ha öt perce van benne, az is a legvégén. Ha úgy adják elő, hogy itt van ez a mozi, amiben sok nagy sztár játszik Kim Novaktól Curd Jürgensig és egy kis szerepre sikerült megszerezni Marlene Dietrichet is, az rendben lett volna. De nem így történt és ez nagy hiba volt. Azért vannak erényei, jók a kosztümök, a díszletek, szerintem hihetően idézi meg a korabeli Berlint. És jó a történet is, engem megfogott. Tizenkét éve írtam egy regényt, Tapadós tangó a címe, hasonló a sztorija: ott egy sikertelen táncoskomikusból farag béramorózót egy idős német üzletasszony.

Átlényegült sláger

A Just a Gigolo film nem lett túl sikeres, de a dal népszerűségének ez mit sem ártott. 1978-ban a Village People tette fel újra a slágerlistákra, hét évvel később pedig az akkor még a Van Halenben éneklő, David Lee Roth aratott vele sikereket. A Village People-nak akár a Just a Gigolo-film is adhatta az inspirációt (egy évben jött ki a számuk és a mozi is), Roth pedig még gyerekkorából emlékezett a számra, az apja sokat hallgatta a nosztalgiarádiókat.

Persze, mindketten a Louis Prima-féle megújított verzióhoz nyúltak hozzá, nem az eredeti dalhoz. A szerzemény ekkorra már teljesen átlényegült, világtörténelem végképp nem csendült ki belőle. Ez már nem egy szomorkás dal, hanem egy jópofa, mindentbele party-himnusz. Egy sláger, amiről senki meg nem mondaná, hogy nem amerikai, hanem monarchiás eredetű. Dzsigolónak lenni ekkor már vicces, laza, menő dolog. Victor Willis, a Village People énekes mosolyogva lép ki a Van Cleef & Arpels ékszerüzletből, mint boldog, kitartott férfi. David Lee Roth klipje pedig leginkább egy Gálvölgyi Show-szkeccsre emlékeztet.

Pesti dzsigoló

A dal már ebben a formában jutott vissza – közel hatvan évvel születése után – Magyarországra, Komár László énekelte az 1987-es Ez a divat című nosztalgiaalbumán. „Tizennégy számot szedtünk össze a lemezhez, a Just a gigolo volt a kedvencem közülük. A magyar szöveget én írtam, Pesti dzsigoló lett a címe és nagy sláger vált belőle. Szerintem kurva jól sikerült. Klip is készült hozzá, a Rákóczi téren vettük fel, a kurvanegyedben. Forgatás közben odajött hozzám egy csinos, fogatlan versenyző, aki felajánlotta: »Lacikám, úgy leszoplak, hogy le a kalappal!« A többiek meg zrikáltak, hogy menjek bele, ez a nő legalább nem karistol. A lemez embertelen nagy durranás volt, 180-200 ezer körüli példányszám fogott el belőle” – sztorizott önéletrajzi könyvében az énekes. A szöveget valóban Komár írta, még első nagy slágerének címét is belecsempészte a szövegbe: „Mindene a tánc, az éjféli románc, óh, csak a hajnal jönne már.” (De hogy mit jelent az, hogy valaki „saliba vágja magát”, azt máig nem tudom.)

Komár Laci dzsigolója már teljesen más, mint a hatvan évvel korábbi eredeti dzsigoló. Itt már nyoma sincs melankóliának, szentimentalizmusnak. A pesti dzsigolónak buli az élet, mindene a tánc, és az éjféli románc, a csajok várják már az éjszakában. Míg az eredeti szövegben azért táncol a főszereplő, hogy eltartsa az édesanyját, ezt a dzsigolót a mami eteti. Kicsit dolgozik, kicsit kártyázik, aztán irány az éjszaka.

Ez már nem az összeomlott, megalázott Monarchia, hanem a késő-kádári aranykor, amikor mindent lehet, és minden ingyen van. És ami a szám megjelenése után két évvel össze is omlott.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Csunderlik P�rrel �Hatos P�al, t�n�ekkel besz�ett�
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.