Kultúra filmkritika

Csak nézi a haldoklást, és nem tehet semmit

Korábban a témában:

A Karlovy Vary-i filmfesztiválon két menekültkrízissel foglalkozó filmet láttam, a Via Carpatia című lengyel-cseh-macedón alkotást, és a német-osztrák Styxet. Bár a téma ugyanaz, a szakadék nem is lehetett volna nagyobb a két film között minőségben: míg a Via Carpatia esélyesen a legkínlódóbb, legunalmasabb filmélményem volt valaha, addig a Styx egyszerre kavarta fel az adrenalinszintem és az érzelmeimet. A Styx végre a magyar mozikba is megérkezett, és, mivel az ősz két nagy zenés filmjét alighanem már látta, aki akarta, az ünnepi filmeket meg még nem kezdték el ránk ömleszteni, talán egy olyan szerzői filmes kincs is esélyt kaphat végre a jobb ízlésű moziba járóktól, mint ez. A Styx ugyanis gyönyörűen szimbolizálja azt a tehetetlen zavart, ahogy a Nyugat a menekültválságra reagál.

Főhősünk, Rieke (Susanne Wolf) orvos, aki szakmájában pontos, gondos, és profi, ezt egy autóbaleset körüli segítségnyújtás exponálja a rövidke bevezetőben. Nem sokkal az ominózus baleset után Riekének eljön a szokásos éves szabadsága, amit izgalmas utazással tervez tölteni: úgy tervezi, végre kicsit kiszellőzteti a fejét, és teljesen egyedül lehajózik az Egyenlítőn túlra, az Ascension-szigetre, melyet annak idején Charles Darwin változtatott gazdag élővilágú édenkertté. Az ötlete nem holmi lehetetlen vállalkozás, Rieke ugyanis gyakorlott hajós, van egy nem túl hivalkodó, de profi vitorlás yachtja, amit csurig megtölt élelemmel és vízzel, és a hosszú úthoz szóba jöhető, túlélést segítő eszközökkel, és nekivág a nyílt víznek. Az út önmagában is kihívás, meg kell küzdeni az elemekkel, egy óriási vihar is eléri, de az igazi nehézség mégis akkor kezdődik, amikor a vihar lecsendesül: Rieke pár száz méterre a hajójától egy halászbárkára lesz figyelmes.

Fotó: Magyarhangya

A bárka iszonyatos állapotban van, láthatólag megviselte a vihar, esélyes, hogy lassan süllyed, de ami ennél is nagyobb gond, hogy csurig tele van emberekkel: afrikai menekültek tucatjai zsúfolódtak fel a hajóra, ami új korában sem bírt volna el ennyi utassal. Rieke igyekszik követni a protokollt, értesíti a partiőrséget, illetve egy másik, közelben lévő hajót, picinyke yachtjával nem tehet többet: hozzá legfeljebb öten, ha felférnének, ráadásul, ha közelebb megy, az nem old meg semmit, ráadásul saját magát is veszélybe sodorná. Nem csak dilemma, valódi csapdahelyzet ez, hiszen nem csak orvosi esküje, embersége is dolgozik benne, így ott hagyni nem tudja a bárkát, közelebb menni meg nem mer. Vár hát, hátha megjön a felmentősereg, de az csak nem érkezik – érkezik viszont egy kisfiú, aki a bárkáról a hajója felé úszik, viszont annyira legyengült a bárkán, hogy a yachtra már úgy kell felvonszolni, és bár Rieke ellátja, sokáig eszméletlen marad.

Érdekes dramaturgiai döntés, hogy a film központi konfliktusa mennyire későn kezdődik el: már lecsordogált a filmidő majd’ fele, mikor a tulajdonképpeni bonyodalom elkezd felépülni. Addig csak főhősünket nézzük ebben a speciális közegben, közelről és nagyon konkrétan, részletesen, szinte dokumentumfilmes eszköztelenséggel: nincs zene, látványos kameramunka, semmilyen filmes tuning, csak a természet néma, részvétlen valósága, és akkor is ugyanez a csend nyomasztja a nézőt, amikor az események sűrűsödni kezdenek.

Fotó: Magyarhangya

A szimbólumokat aligha kell hangsúlyoznom. Már a film címe is beszédes, a Styx a görög mitológiában az alvilág folyója, ugye, amint a menekültválság kezdete óta a tenger is életről és halálról döntő határvonal. Rieke és hajója a felkészült, tanult, jómódban élő Nyugat, a bárka meg a harmadik világ annak minden problémájával, a nyomorral, a túlnépesedéssel és az ezerféle életveszéllyel, ami elől tömegesen menekülni kényszerülnek jobb sorsra érdemes emberek. Rieke dilemmája a Nyugat dilemmája, tehetetlensége a fejlett világ tehetetlensége, a hatóságok részvétlensége és a sokk is közös. Mindezt Wolfgang Fischer rendező úgy érzékelteti, hogy nem foglal állást, csak felteszi a nagy kérdést: te, kedves néző, mit tennél? És nem kell megvárnunk a film végét, hogy barátokkal kibeszéljük a válaszainkat: a film közbeni reakcióink épp elég beszédesek, és lehet, hogy okoznak némi meglepetést.

Iszonyú az a vívódás például, amit az kivált, hogy a megmentett kisfiú az események egy pontján palackos vizet dobál a tengerbe, hátha oda sodródik a bárkához. És míg az egyik hang a fejünkben érti, hogy szerencsétlen tehetetlenségében ezt az egy ötletet látja a segítségre, egy másik hang racionális nyugati neveltetésünk minden aggodalmával azon izgul, hogy ha túl sok vizet dobál ki, akkor nem lesz elég a hazaútra. Miközben hősünknek egy valamiből szinte korlátlan forrása van: cselekvőképességből, amivel, ha fogyóban az ivóvize, fogja puccos hajóját és jóléti társadalomban felszedett szakértelmét, a partok felé indul, és az első part menti városban vételez annyi vizet, amennyit csak fel tud hajtani. Míg az embereknek a bárkán már dilemmája sincs: sorsuk így is, úgy is, szinte biztos halál.

Fotó: Magyarhangya

Vagy rá lehet csodálkozni például, hogy primer reakcióból, amint minimális veszély fenyegeti, a nőt féltjük, és aligha azért, mert főhősként vele azonosultunk: személyében magunkat és az általunk ismert világot féltjük, sosem az idegeneket, legyenek bármilyen kilátástalan helyzetben, a humanizmus parancsa, ha egy leheletnyivel is, de később kapcsol be. Szép nagy pofon ez az önképnek: eddig azt hittem magamról, a menekülőkkel érzek együtt – ezt hívja a honi pártsajtó migránssimogatásnak, ugye – de testem elárul, a hormonválasz nem hazudik. Döbbenetes élmény szembesülni mindezzel, és a film épp azért elsőrangú, mert ennek a lehetőségét meghagyja a kedves nézőnek, nem fogalmazza mondattá – eleve alig hangzik el beszéd, hősünk majdnem végig teljesen egyedül van – és, ahogy már említettem, filmes faksznikkal sem rágja szájba a fene nagy tanulságokat. Ami, persze, szintén üzen: lehet, hogy nincs is tanulság. Lehet, hogy csak emberek vannak, tragédiák vannak, részvét van és részvétlenség, meg döntések, hogy merre indulunk.

Styx – Hamis szelek (Styx) – német-osztrák filmdráma, 94 perc – értékelés: 9/10

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.