Kultúra

Varró Dániel: Feltételezhetnénk annyit a másikról, hogy nem teljesen idióta

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 11. 17. 13:00

Gyakran felismerik az utcán, hogy elmondják: belőle érettségiztek, vagy egyik mesefigurája után kapták a nevüket. Ez jólesik neki, de azért szeret észrevétlen maradni, és legszívesebben egy McDonalds-ban üldögél a sarokban. A rímeket, számokat és ritmusokat azért csodálja, mert nem olyan kiszámíthatatlanok, mint az élet, így beléjük lehet kapaszkodni. Új mesekötetét, A szomjas trollt részben a skandináv folk metál ihlette, de trollok nemcsak az északi mitológiában, hanem az interneten is vannak. Velük is gyűlt már meg a baja, amit egy ponton túl már nem talált viccesnek. Interjú Varró Dániellel.

A borítón Varró Dánielként szerepelsz. Ezzel vagy a Danival tudsz jobban azonosulni?

Erre sokáig azt feleltem volna, hogy a Danival, mert mindig mindenki így hívott. Szép név a Dániel, de régebben egyáltalán nem hallgattam rá, nem éreztem igazán önazonosnak. Viszont ahogy öregszem, elkezdtem kicsit hozzáidomulni, sőt, egyre háklisabb vagyok erre. Ha például kérdezik, mit írjanak a plakátra vagy egy vers fölé, azt felelem: a becsületes nevem Dániel.

Bevallom, még azt is szeretem mostanában, ha néha Varró úrnak vagy Művész úrnak szólítanak.

Ennyire elurasodtál?

Jól tud esni, ha egy kis tiszteletet kap az ember, nyilván épp azért, mert alapvetően nem vagyok egy uras típus. Jót tesz az önbecsülésemnek. Amúgy a mai napig a Danit érzem közelebb magamhoz, de azért zajlik egy lassú elmozdulás a Dániel felé.

Ebben a kérdésben ott feszül a gyerek-felnőtt ellentét is, ami gyakran felmerül a verseiddel kapcsolatban. Sértésként vagy bókként élted meg amikor az első felnőtteknek szánt kötetedet gyerekesnek nevezték?

Sértésként biztos nem, de ez annyira rég volt, hogy már nem is emlékszem rá igazán. Most hosszú idő után épp elővettem ezt a kötetet, és én is úgy láttam, hogy sok olyan gyerekesség van benne, amit ma már elhagynék. Szerintem jogos volt az észrevétel, mert egyszerűen ilyen alkat vagyok. Inkább az a kérdés, hogy tálalják ezt. Lehet azt mondani, hogy „megőrizte a gyermeki látásmódot”, de azt is, hogy „infantilis hülyeségeket irkál”.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Gyerekként volt kedvenc meséd?

Kiskoromban a népmeséket szerettem igazán, amiket főleg a nagypapám mesélt. Például a Pájó bácsit, ami a Csalóka Péter egyik változata. Egy csalafinta emberről szól, aki mindenki eszén túljár. Vagy A kisfazék című örmény népmesét, amiben a szociális érzékenységgel megáldott kisfazék eltityeg-totyog, hogy hozzon egy kis ennivalót a gazdagoktól a szegény embernek. Aztán jöttek Lázár Ervin meséi, meg a Micimackó. Nyolcéves lehettem, amikor édesapám elkezdte A gyűrűk urát felolvasni nekünk, akkor hónapokon keresztül az volt az esti mese. Voltak benne félelmetes részek, de teljesen elvarázsolt, egy időre gyakorlatilag beköltöztünk abba a világba.

És milyen apaként újra találkozni azokkal a mesékkel, kalandregényekkel, amikért gyerekként rajongtál? Kiállják az idő próbáját?

Változó. Lázár Ervin meséi például időtállók: a gyerekek is élvezik, felnőttként pedig egészen új rétegekre bukkanhatsz: a mélyen megbújó depresszió, a gyönyörű szavak, a nyelvi bravúrok. De akad olyan is, aminek nincs ilyen plusz rétege, így csalódás volt a fájó bugyutaságával szembesülni. Aztán vannak témák, amik egyszerűen kimennek a divatból. Én például imádtam az indiánregényeket, Winnetou volt a nagy kedvencem.

Érdekes módon az indiánok már teljesen hidegen hagyják a mai gyerekeket, átvették a helyüket a zombik meg a vámpírok.

A gyerekeidet használod tesztközönségnek a meseíráshoz?

A legtöbben eleve azért kezdenek gyerekirodalomba, mert szülővé válnak. Én egy kicsit kilógok a sorból, mert már korábban is írtam ilyesmit. Akkor még csak saját magamat szórakoztattam ezzel, nyilván azért, mert ilyen infantilis, akarom mondani gyereklelkű voltam. Aztán megszülettek a fiaim, és most már én is nekik írok, ők a tesztközönség, inspirációt és ötleteket adnak, véleményezik a készülő meséket. A mostani könyvnél nagy hajtóerő volt, hogy már abban a korban vannak, hogy hosszabb történetek is lekötik őket. A négy meséből három nekik szól, a főszereplőket is róluk mintáztam. A legnagyobb fiam logikai következetlenségeket is kiszúrt a történetben, amiket javítottam.

De nemcsak a fiaid nevelkednek a soraidon. Mára felnőtt egy teljes generáció, akiknek a szüleik jó eséllyel a Túl a Maszat-hegyent olvasták fel a kiságyuk mellett ülve. Ezzel milyen érzés szembesülni?

Nagyon durva. Már kezdek rajta túllendülni, de azért pár éve még zavarba jöttem, mikor odalépett hozzám egy felnőtt nő, és közölte, hogy kiskorában mennyire szerette a Maszat-hegyet. Ilyenkor óhatatlanul bevillan, hogy „Úristen, akkor ez már ennyire régi? Ilyen öreg vagyok?”. Vagy amikor egy kamaszlány bemutatkozik Jankaként, és elmeséli, hogy Maszat Janka után kapta a nevét, aki a szülei egyik kedvenc figurája volt. Annak azért mégis van súlya, hogy hívnak valakit. Mi van, ha később rájön, hogy nem tetszik neki a név?

A költői felelősség súlya…

Nyilván ezek apróságok, de furcsa belegondolni abba, hogy az általam farigcsált sorok akár hatással is lehetnek mások életére. Nem tudom, mit lehet ezzel kezdeni, ezért igyekszem nem sokat agyalni rajta. Inkább írok.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Trollok, orkok, vikingek népesítik be az új könyved. Az északi mitológia iránti vonzódás is Tolkientól jön?

Részben igen, de azért van személyes élményalapja is. Többször nyaraltunk Finnországban, és nagyon bejött a hangulat, a kaják, a mohás tópartok, a fenyvesek, és hogy nyáron egész éjszaka lehet focizni. A legfontosabb inspiráció pedig az volt, hogy a feleségem kedvében akartam járni, aki odavan a skandináv folk metálért. A Finntroll és hasonló zenekarok klipjeiben olyasmiket látni, hogy megtermett trollok bunkókkal menetelnek a havas tájon. Ez volt a kiinduló kép a kötethez.

Azért nekem az a kép is tetszik, hogy a szobádban dolgozol a csengő-bongó rímeken a verses meséhez, míg a háttérben dübörög a skandináv folk metál…

Volt ilyen, a feleségem ugyanis segített összerakni egy playlistet, amit néha hallgattam írás közben. A trollok általában negatív szereplők, Tolkiennál is buták, lomhák és bumfordiak. Én nem akartam ellenszenvessé tenni őket, már csak azért sem, mert valahol mélyen lelki közösséget is tudtam vállalni velük. Így lett az első mese hőse a szomjas troll, aki ugyan nem túl okos, helytelenül ragoz és megeszi a vikingeket, de mégis szeretnivaló, és az egy szál kis bunkójával azért csak megoldja a felmerülő problémát.

Trollok viszont nemcsak a viking mitológiában vannak, hanem az interneten is, és ott nem olyan cukik. Téged is megtaláltak már, például, amikor botrány lett egy tankönyvbe került ironikus versedből. Az ilyesmit hogy viseled?

Amíg nem ver igazán nagy hullámot, addig szórakoztat. Ma már tudjuk, hogy az interneten természetes ez a hangvétel. Az első kötetem megjelenésekor erről fogalmam sem volt, így

megdöbbentett, amikor rábukkantam egy kortárs költészetről szóló netes fórumra, ahol sokan véresszájúan, fröcsögő gyűlölettel támadták a szerintem légynek sem ártó, aranyos verseimet.

Később hozzáedződtem az ilyen reakciókhoz. Egyszer például a feleségem kitette az iWiW-re, hogy ellopták a laptopomat tele értékes verskezdeményekkel, amiből született egy hír is. Csak úgy hömpölyögtek a kommentek, hogy mekkora idióta vagyok, miért nem mentettem le máshova a szövegeimet. Először még a tankönyves botránynál is mosolyogtam, de aztán túlnőtt a kezelhető szinten. Eljött a pont, amikor már bántott a dolog, és azon gondolkodtam, vajon hogy lehetett volna ezt elkerülni. Amúgy nincs ebben semmi rendkívüli, szinte minden kortárs költő átesik ilyesmin, akinek bekerül valamelyik verse egy tankönyvbe.

Ady és Kosztolányi szerintem bármit megadott volna azért, hogy a kávéházban egymást sértegessék az emberek az ő verseik miatt. A botrány azt jelenti, hogy legalább még számít a költészet, nem?

Innen is lehet nézni a dolgot, Lackfi János is ezzel érvelt. Neki is volt hasonló ügye, a Véletlen című verse verte ki a biztosítékot sokaknál, és egyszer leültünk beszélgetni a botrányainkról. Én azon szomorkodtam, hogy miért nem értik az emberek, amit írok, ő viszont rettentően lelkesen magyarázta, hogy jobb dolog nem is történhet egy verssel, mintha indulatokat vált ki. Sokkal többet ér, ha botrányt okoz, mintha a polcon porosodik, és senki nem olvassa.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Említetted, hogy mára hozzászoktunk a durva hangnemhez az interneten. Nem aggaszt, hogy így elterjedt a verbális agresszió a hétköznapokban?

Nem szentelek ennek túl nagy figyelmet. Azon például egyáltalán nem aggódom, amin olykor az idősebbek keseregnek, hogy romlik a nyelv. Szerintem a fiatalok elképesztően leleményesek, kifejezetten szórakoztat a szleng fejlődése. Nem látom, hogy elsorvadna az írásbeliség, rengeteg jó szöveg jön szembe velem. Mondjuk én majdnem mindent a stílus felől nézek, amit szűklátókörűségnek is lehet nevezni.

Mert a sértegetés is lehet primitív, de szellemes, irodalmi köntösbe burkolt is.

Kevésbé szoktam a mondatok társadalmi jelentőségén gondolkodni. Nyilván jobb lenne, ha kevesebb agresszió lenne a mindennapi kommunikációnkban. A jóhiszeműségnek például gyakran a csíráját sem látom az interneten. Annyit azért feltételezhetnénk a másikról, hogy nem teljesen idióta, csak esetleg máshogy gondolkodik, mint mi, vagy ne adj’ isten viccel.

Hol pörög ma legjobban a kortárs költészet? A Facebookon, a személyes közönségtalálkozókon, vagy leülnek még az emberek a fotelba verseskötetet olvasni?

Minden bizonnyal a Facebookon. Gyakran megdöbbenek, mennyi megosztást és reakciót képes kiváltani egy-egy vers. A legerősebb ugyanakkor a személyes találkozás, sokan pozitívan csalódnak, akik eltévednek egy felolvasásra. Közkeletű előítélet, hogy a kortárs költészet valami érthetetlen és élvezhetetlen izé, ezért meglepődnek, mikor kiderül, hogy van színe, szaga, humora és olyan témákat feszeget, ami őket is érdekli. Verseskötetet biztos nem olvasnak sokan manapság, de szerintem ez régen sem volt másként. A költészet mindig keveseké volt. Képzelhetjük azt, hogy Babitsék idejében mindenki verseket bújt, de ne felejtsük el, hogy a Nyugat mindössze öt-hatszáz példányban jelent meg. Annyi olvasót néhány perc alatt elérhet ma egy vers a Facebookon.

Introvertált emberként mit tudsz kezdeni a reflektorfénnyel, ami együtt jár az ünnepelt költőséggel?

Alkatilag elég távol áll tőlem, de vannak jó részei.

Például?

Például az, hogy hívnak közönségtalálkozókra, a gyerekekkel különösen szeretek beszélgetni. Az is előfordul, hogy megállít valaki az utcán, és elmondja, belőlem érettségizett. Vagy egy nyári fesztiválon jönnek oda, hogy „Te vagy a Varró Dani? Akkor igyál egy kis pálinkát!” Ezek a dolgok nagyon jólesnek. A médiaszerepléstől a mai napig idegenkedem kicsit, de azért ebben is szereztem némi rutint. Néha eszembe jut, hogy ismerek olyanokat, akik örömmel fürdőznének ebben a figyelemben, és milyen béna, hogy nekem ez megadatott, és mégsem érzem magam igazán jól benne.

Sosem vágytál a hírnévre?

A vicc az, hogy gyerekkoromban épp azért kezdtem verseket írni, mert tetszett, hogy olyan híresek a költők. De hát a gyerekek mindig híresek akarnak lenni. Később, mikor ez valamennyire összejött, rájöttem, hogy azért ez sem fenékig tejfel. Néha kényelmetlen, ha felismerik az embert. Én szeretek észrevétlen maradni, legszívesebben egy McDonalds-ban üldögélek a sarokban.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

És miért ragaszkodsz ennyire a kötött formákhoz? Hogy lett belőled „mániákus verslábfetisiszta”?

Leginkább mindig is fülem volt a versekhez, sosem voltam vizuális típus. Már gyerekkoromban is nagyon tetszett Weöres Sándor vagy Nemes Nagy Ágnes, tehát a jó ritmusú versek.

Ez könnyen is ment, már az iskolában is csodálkoztam, hogy a többiek hogyhogy nem szúrják ki a hibákat a Ludas Matyi hexametereiben.

Aztán a gimnáziumban lett egy nagyon jó irodalomtanárom, Gaszner Tibor, akinek megmutattam a verseimet. Először közölte, hogy nagyon rosszak, amin persze megsértődtem, de csak visszamentem, és elkezdett foglalkozni velem. Ő mondta, hogyha költő akarok lenni, el kell sajátítanom a mesterségbeli tudást, így olvastam el Gáldi Lászlótól az Ismerjük meg a versformákat című könyvet és Hegedűs Gézától A költői mesterséget. Elkezdtek izgatni a formák. Csodálatosnak találtam, mi mindent ki lehet hozni a magyar nyelvből. Ez biztos összefügg azzal, hogy kisebb koromban a matekot is szerettem. A számok, a rímképletek és a metrumok egyaránt lenyűgöztek.

Rájöttél, hogy miért?

Talán mert logikusak és átláthatók, nem olyan kiszámíthatatlanok, mint az élet. A számokba, rímekbe, ritmusokba bele lehet kapaszkodni. Egy jambikus vers például olyan, mint a szívlüktetés. Ez nekem hihetetlenül megnyugtató érzés.

Annak a veszélyét sosem érezted, hogy a forma maga alá gyűri a tartalmat, és üres játékká válik a vers?

Nem igazán, inkább azt éreztem mindig, hogy felszabadít. Valószínűleg ezért sem tudtam soha prózát írni. Egyszer kaptam egy felkérést, hogy nyissak meg egy kiállítást, de szenvedtem a szöveggel. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy rímekbe szedem, és egyből ömlött belőlem a mondanivaló. Pont úgy érzek ezzel kapcsolatban, ahogy Arany János megírta Formai nyűg című versében:

Pongyola járású lovadat fékezd meg erősen,/ s lépni tanul büszkén tánchoz emelve nyakát.

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Nyíregyháza, 2016. december 9.
Grezsu Mihályné viszi haza az önkormányzat ajándékcsomagját a Nyíregyházához tartozó Szélsõbokorban 2016. december 9-én. A Magyar Posta dolgozói Nyíregyháza mintegy 19 ezer nyugdíjas lakosának kézbesítik a város 2500 forint értékû karácsonyi ajándékcsomagját.
MTI Fotó: Balázs Attila

Kihirdették a nyugdíjemelést

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.