Gomba
Az éjszakák már ősziesek, de napközben meleg van, az indián nyár izzasztja az embert a déli, délutáni órákban a reggeli hűsben magára vett ruhaneműk súlya alatt. Egynémely fa újra virágzásnak indul, különösen az akác, de a szőlők kacsain is apró, zöld fürtök jelennek meg, és a bársonyvirág is újra nyílik, itt-ott még az orgona is.
Vén Ede tudja, ez a növények ösztönös reakciója, ami az évek óta tartó aszályos időjárás miatti kiszáradástól való félelem, újra szaporodni, mielőtt eléri őket a vég. Parasztként nőtt fel egy tanyán, ismerőse a természet, tudja, abban a csodálatos világban sok minden miért történik. Mert mindent még Isten sem tud. És az ember? Nos, az emberek nem virágoznak, nem akarnak újra szaporodni, legfeljebb osztódással, de nem úgy, mint az amőbák, papucsállatkák, hanem válnak, osztozkodnak.
Nem tanulnak a természettől. Vén Ede ezt az osztódást úgy élte meg, hogy bár kisemmizték, jutott annyi pénz, hogy egy kis nyári konyhát vehetett, lakhatót, a táplálkozási lánc ugyan néha megszakad nála, de amit a barátai és idegenek is folyósítanak számára, tudják, meghálálja. Esők után például gombával, máskor munkával, és különben sincsenek nagy igényei, egy-két fröccs, egy-két sör. A lényeg, nem száradhat ki, bár sejti, ez csak tüneti kezelés. Ha majd a lelke is kiszárad, akkor vége.
A Metró újság kitartó olvasója volt, ez az egyetlen ingyenes újság, amit hajlandó volt a szomszéd zöldséges kiakasztott fachjából kivenni, elolvasni, a többi ingyenest olvasatlanul lökte a kukába a reklámokkal együtt, ő nem akart vásárolni semmit, eszméket sem. A Paksi kocsma kertjében mégis elétolták a helyi lap vedlett számát, röhögtek, majd lesz most neked! Nem mehetsz gombászni! Tessék, kérdezte ő ostobán, hogyhogy? A cikket nem olvasta el, majd elmondják a fiúk. Az van, magyarázta Kefe, hogy a tulajdonos kifogásolja, hogy ti ott gombásztok, ingyen! Az ő erdejében! És van, aki eladásra viszi! Vén Ede nem tudta, hogy már az erdőket is eladták. Azt viszont igen, hogy régen a családos erdei séta, a friss levegő, a gombászás, szamócázás, tavasszal a hóvirág, majd gyöngyvirág, ibolya gyűjtése a környék erdeiben soha nem volt bűn.
Az ő demokráciájuk.
Tudták, hogy gombászik, elvégre azzal törlesztett, vagy elosztogatta, és mert szerette az erdőt, és a gomba kitűnő étek, ráadásul ingyen van. Eső után három-öt nappal tudta, mely fajták bújnak elő, a vargánya a legfinomabb, az öt napra, az őzláb hamarabb, kis hűtője fagyasztó részében napokig eláll, levest, paprikást főzhet belőle, rántani is lehet, és tartalmas. Betartott egy hétig is. Mi lesz most? Ezen már hazafelé menve tűnődött, biztos fizetni kell majd ezért is. Mások is gombásztak, ismerték egymást, csupa szegény ember, mint ő, hajléktalanok, romák. Volt persze, aki kilós zsákba szedte, mezítláb, tescós szatyrokba, nyilván eladásra, de őket sem autó várta a keskeny erdei utakon. A tulajdonossal sem találkoztak soha. Ő is csak most tudta meg, hogy létezik. Elgondolkozott, mi lesz, ha megveszik majd a Dombostanyát mindenestől, vagy például a Piac utcát és a többit is, és a járókelők csak úthasználati díj fejében használhatják a járdát, miként az adónkból épített autópályákat.
A gomba nem virágzik ősszel sem, spóráival gondoskodik utódairól aszály esetén is. És mi? Mi sehogy. Mi majd kihalunk.
2003. október 8.
*
Végkielégítés
A fiatal postás nem tudta, mit kezdjen ezzel a házzal, amelyik nem nagyon, de láthatóan megdőlt egy kicsit, a bicikli pedáljára felállva belátott a deszkakerítés fölött a parányi, de látszólag gondozott udvarra, de élő embert ott soha nem látott. Mégis jöttek ide levelek, igaz, nem gyakran, és inkább hivatalosak, a bejáratra erősített postaláda viszont mindig színültig volt tömve reklámokkal, most akkor ő mit csináljon ezzel az ajánlott, de szerencsére nem tértivevényes levéllel?
Ha rágyömöszöli a sok színes prospektusra, a lakók soha nem találják meg, kidobják majd a reklámokkal együtt. Ez már vele is előfordult, így aztán csinált egy külön ládát az ajtajára, rá is írta: reklámok ide! Biztos alusznak még, gondolta most irigyen, majd gondolt egyet, és a küldeményt a kerítés fölött bedobta az udvarra. Akárkik laknak itt, ezt biztosan meglátják a földön, ha kijönnek abból a lyukból, így aztán a levél kézbesül, a többi meg már nem az ő dolga.
Kilenc óra volt, dehogy aludt ilyenkor már Vén Ede, Aztán a piacra ment nézelődni, szerette a nyüzsgést, a zöldségek, gyümölcsfélék szagát, venni nem vett semmit, csak gusztálta a kirakott árukat, a csarnok másik végén kiment, felnézett az égre, és arra gondolt, mi mindent tudna ő itt vásárolni, ha lenne pénze. Tizenegy körül ért haza, már messziről látta a postaládából kitüremkedő reklámokat, ilyenkor mindig elfogta az indulat, mit képzelnek ezek? Ki lakik ezen a nyomortanyán, hogy mindennap elárasztják ezekkel a kecsegtető ajánlatokkal, csak ennyi meg ennyi, már százezertől, árleszállítás, akció, satöbbi. Bement, kinyitotta a kis ládát, összemarkolta valamennyit, és beledobta a kerítés melletti kukába.
Akkor látta meg a levelet a földön. Bent a kis szobájában felnyitotta, nagy nehezen végigböngészte, majd elfogta a röhögés. A levélben arról értesítette a munkaügyi központ, hogy mivel az ismételt felszólításra sem jelent meg náluk a szokásos havi előállításon, ahogyan ő nevezte ezeket a jelentkezéseket, szóval nem jelent meg, ezért törlik a munkanélküliek létszámából.
Hirtelen megértett mindent. Valamelyik reggel hallotta a rádióból, hogy csökken a munkanélküliség, ő ugyan az utcán mást tapasztal, de így kell lennie, hiszen már ő sem az. Így kell ezt csinálni. Igaz, hogy az az iroda ott a Szív utcán nem tesz semmit a munkanélküliek érdekében, csak nyilvántart. És ha nem jelentkezel havonta, töröl, ezzel is csökkentve a munkanélküliek számát. Milyen egyszerű! Vén Ede kínjában nevetett, nem emlékezett semmiféle ismételt felszólításra, bár lehet, hogy azok is a kukában végezték a reklámokkal együtt. Évek óta nem kap már segélyt, semmilyet, de ezek szerint neki éjjel-nappal otthon kellene ülni, hogy ha szólítják, ugorjon. Emlékszik rá, még a kezdetén megkapta a magáét, mikor azon méltatlankodott, hogy két nap múlva újra visszarendelték valami miatt, mire a fiatalasszony vagy lány ott az asztal mögött ráripakodott, mi van? Tán nem ér rá? És itt a végeredmény, gondolta most Vén Ede, majd kettétépte a levelet, és kifelé indult a papírral az udvarra.
Valahogy szabadnak érezte magát, az járt az eszében, hogy harmincévi munkaviszony után végre kifizették, ez lett a bére.
2004. március 24.
*
Paloták, menhelyek
Nem kellett nagy fantázia annak megjósolásához, hogy a Határ úti ingatlanok a közelben létesülő ipari park miatt ugrásszerűen felértékelődnek, beleértve az új vasútvonal mellett elterülő legelőt is. Vén Ede sokszor eltűnődött álmatlan éjszakáin, gyűrött lepedőjén, mi és ki szab gátat az egekig szökő áraknak, hiszen ez a környék soha nem tartozott a város úgynevezett frekventált övezetébe, mint a Nagyerdő, sőt.
Manapság viszont egy kisebb ház, mely akkoriban normálisnak tartott egy-kétszobás épület volt háztájival, esetleg szántóval, és egy szegényebb ember is megvásárolhatta, milliókat ér, öt-tízmilliót, egy két-háromszáz négyszögöles telket, kertet véve alapul. Mert a vevő telket vesz, majd a földdel tesz mindent egyenlővé, ami rajta van, és épít. És ez még semmi.
Kocsmabeli ismerőse, Habzsi segédmunkásként dolgozik ráérő idejében egy családi ház építkezésén, és mivel munkanélküli lévén úgyszólván mindig ráér, egymásnak adják az építkezők, mert a szakmában sok mindenhez ért, hiszen kőműves lenne, bírja a legnehezebb munkákat is, amellett nem jár a szája. Az építkezésen legalábbis. A kocsmában viszont kienged, feltör belőle a napokon, heteken, hónapokon át felgyülemlett indulat, és árad belőle a méltatlankodás.
Most egy olyan helyen dolgozik, ahol csak a telek harmincmillió volt, hogy hol van, nem árulja el itt sem, de megnyugtatásként közli, nem egy villanegyedről van szó. Ahogy meséli, az alagsorban garázs, szauna, jakuzzi van, a szaunát mindenestül Finnországból hozatta a gazda, a lakás bútorait Hollandiából, maga az épület eddig százharmincmilliónál tart, és még nincs kész, mert lesz még medence is az udvaron vízforgató berendezéssel, szökőkút, szobor, miegymás. Ő pontosan nem is tudja, hány helyiségből áll az épület, pedig mindennap ott van, ja, és lift is lesz.
Lövő, aki egy állástalan építész képében az állatmenhely alkalmazottja, és ez a pácienseknek is jó lesz, mert ott, mármint a menhelyen legalább etetik őket, és még az is lehet, hogy valaki gazdit találnak maguknak. Nem hülyeség, legyint Lövő ilyenkor, hanem marhaság. Ő nem azért dolgozik ott, mert szereti az állatokat, hanem mert tanult szakmájában nem talál munkát, munkahelyet.
Mint egyszer elmesélte, valami újgazdag annak idején azzal állt elő, hogy neki olyan házat tervezzen, amilyen nincs több a városban. Nagyot, magasat, a pénz nem számít. Vagy olyasmit, amit a Dallasban látott. Ő azzal hárított, hogy az engedély meg a városkép, satöbbi, de az illető csak legyintett, azzal maga ne törődjön, majd miután a negyedik terv sem nyerte el a tetszését, ötödiknek az Eiffel-torony sémáját mutatta meg neki, amire viszont azt mondta, nagyon hegyes. Ez egy villámhárító.
Rongyrázás, tette hozzá, mindenki palotát akar, de honnan ez a rengeteg pénz egyeseknél? És mi van azokkal, akik eladják telküket, házukat, mert nekik az is sok pénz, amit kapnak a vállalkozó haramiáktól, akik tudnak valamit, amit viszont ők nem. Hová mennek lakni, élni? Habzsi tudta. A környékre, a kertségekbe, hétvégi vityillókba, elhagyott bódékba.
De mehetnek az utcára is. Aztán jössz te, és befogod őket. Vén Ede gondolkozott, megkérdezheti-e Lövőt, hogyan lehet abba a menhelybe önként jelentkezni? Ő ellenne egy tacskóval egy alomban.
2004. május 26.
Tar Sándor: Vén Ede
A vagy.hu online újságban megjelent írások (2003-2005)
Együtt Debrecenért Egyesület, 2018
