Titkos moszkvai vezérkari ülés döntene Magyarország sorsáról

A Tanács

A csend rátelepedett a teremre, mindenki az Elnökre fókuszált, ő pedig beitta a feszült figyelmet. Az egy percnyi némaság nagy úr, vonzza az energiákat. Végül száraz hangon, szokott arroganciájával szólalt meg.

– Olvastátok az anyagot, amit Petro Vasziljevics Morozov alezredes írt az Alexander Ivanovics Frolov ezredes által vezetett SZVR-akció során megszerzett információk alapján – ezt nem kérdezte, nyugtázta.

Futárok vitték ki a jelzés nélküli borítékot mindannyiuknak tegnap este. Patrusev meg a belgrádi repülőtéren kapta meg. A férfiak egyként bólintottak.

– Néhányan tudtok róla, hogy már öt hónapja követem figyelemmel mindazt, ami eddig Tyumen-akta fedőnéven futott.

Patrusev és Szergej Nariskin bólintott, hogy a többiek lássák, róluk van szó. Az FSZB-n keresztül a tények egy részével mindenki tisztában volt. Oroszország rendkívül fejlett hekker-társadalommal rendelkezik, és az egyik maffiaklánnak, a Tambov-Malisjevnek dolgozó csapatot márciusban megkeresték egy vagy két keleti NATO-tagállammal szemben végrehajtandó kibertámadás tervével. Az FSZB-nek természetesen voltak informátorai a klánnál, és szinte a teljes műveletről valós idejű információt kaptak. Az SZVR-es szálat viszont csak Patrusev és Nariskin ismerte.

Az Elnök folytatta:

– De most ez a jelentés más, új dimenziót ad az egész kérdésnek. Ezért van itt Morozov alezredes. Hogy a saját szavaival elmondja, mire gondol, és aztán a kérdéseinkre válaszoljon.

Morozov nagyot nyelt, és idegesen nézett végig a férfiakon.

– Kezdheti! – sürgette meg az Elnök.

Morozov nagy lélegzetet vett. Egy pillanatra a Nagy Emberre nézett. Hiba volt. Ami visszanézett rá, abban nem látott lelket, csak türelmetlenséget. Mintha a hűvös kék tekintet egy tárgyat vizsgálgatna, ami nem akar működni. Ettől lebénult. Aztán az Elnök pillantása elengedte, körbevillant az egész teremben, ő pedig kiszabadult a hatása alól és belefogott.

Az asztalon megnyomott egy gombot, és beindult egy, a jelentését vizuálisan megtámogató prezentáció is. Az asztallapba beépített képernyőkön megjelent Európa 1918-as térképe, hogy aztán az Oszták-Magyar Monarchia területére fókuszáljon rá.

Azon belül hirtelen határok jelentek meg, kirajzolódott a történelmi Magyarország és az osztrák tartományok. A sárga szín a Német Birodalom kékje és Oroszország vöröse között aztán csökkenni kezdett, visszahúzódni a magyar területek felé, a Kárpátok irányába. Végül bőven a határon belül a medence közepét töltötte csak meg teljesen, ott is más színű foltokkal megszakítva. De kisebb-nagyobb pöttyökkel, és egy egészen nagy második folttal a Kárpátok keleti hajlatában azért jókora területen megmaradt.

– Ha megengedi, Elnök úr, akkor adnék egy, a jelentésben lévőnél hosszabb történelmi tájékoztatót, mert az elmúlt bő száz év történései alapoznak meg mindent. Amit itt látnak sárga színnel, az a magyar etnikai terület 1918-ban, az akkori magyar határokkal. A többi szín a szlovákokat, ukránokat, románokat, szerbeket, horvátokat, szlovéneket és németeket jelképezi. A magyarok az akkori, nagyjából a mai Lengyelországnak megfelelő területű, húszmilliós népességű államuk lakosságának a felét adták, a másik felét meg egy tucat egyéb nemzetiség.

Egy pillanatra megállt, és majdnem azt mondta, hogy körülbelül olyan volt ez kicsiben, mint az Orosz Birodalom nagyban, de aztán rájött, ez nem igaz. Az orosz államot színtiszta hódítás rakta össze háromszáz év alatt. A Magyar Királyság pedig ezer évig létezett valódi történelmi egységként.

– Az első világháború Osztrák-Magyar Monarchia általi elvesztése után a szomszédos államok, Csehország, Románia és Szerbia, illetve a Magyarországon élő nemzetiségek egy része, tömeges akarattal valójában csak a szerbek és románok, a magyar állam felosztására törtek. Számos igény jogos volt, de az eredeti cseh-román-szerb terv gyakorlatilag Magyarország teljes megsemmisítésére irányult. Egy bantusztánt akartak hagyni a magyaroknak Budapest körül, a mai magyar államterület felén, nagyjából ötvenezer négyzetkilométeren.

A képen a sárga színbe egészen mélyen belevágva megjelent egy vörös vonal. Budapesttől közvetlenül északra, még a Duna nagy kanyarulata előtt indult, hogy a folyó kisebbik, nyugati ágát észak felé kövesse. Mielőtt elérte a nagyobb ágat, lecsippentett egy darabot a folyót kettéosztó szigetből.

– A kisoroszi szigetcsúcs – gondolta Morozov.

Amíg a budapesti nagykövetségen dolgozott, sokat járt oda. De nem volt idő merengeni. A vörös vonal kérlelhetetlenül folytatta útját, immár keletnek. Kettévágta a Mátrát és a Bükköt, hogy Miskolcot még éppen Magyarországon hagyva az alacsony zempléni hegyek és dombok gerincén érjen el a Tiszáig. Dél felé ezután sokáig a Tisza kanyargós vonalát követte, hogy egy másik folyó, a Maros előtt nyugatnak forduljon, közvetlenül Szegedtől északra, Baja felett elérve a Dunát. Pécstől északnyugatra folytatódott, egy nagy tó, a Balaton vonaláig, ahol északnak fordult, hogy Győr mellett érje el újra a Dunát, aminek vonalát követve, a Pilis-hegység leszelésével végül visszatért Budapesthez. Ezek a földrajzi nevek, a főváros kivételével csak Morozovnak mondtak valamit. De a kép magáért beszélt. A sárga terület, a magyar etnikum fő tömbjének jóval több, mint a fele kívül maradt a vörös vonalon.

– A terv jó volt, mert Magyarország Csehszlovákia, Románia és a Szerbia vezette délszláv állam által teljesen körbeölelve, területének négyötödét és magyar lakosságának 55 százalékát elveszítve teljesen képtelen lett volna bármilyen független politikára, gyakorlatilag nem lett volna több, mint szomszédai, elsősorban a legfejlettebb Csehszlovákia protektorátusa.

Morozovnak eszébe jutott Machiavelli: egy ember, akit kisebb sérelem ért, bosszút forral, aki viszont halott, az nem. Ezért jobb nagyobb sérelmet okozni, mint kicsit.

– Egy ország, amit majdnem teljesen eltörölnek a föld színéről, aligha áll talpra, de az USA, a Brit Birodalom és Olaszország megakadályozta Magyarország ilyen mértékű megcsonkítását. A nagyobbik etnikai tömböt nagyjából intaktan meghagyták volna. Franciaország viszont támogatta Magyarország de facto letörlését a térképről. A végeredmény, pontosabban a majdnem végeredmény végül a két álláspont közötti kompromisszum lett.

A térképen elindult egy zöld vonal is, a vöröstől jóval északabbra Budapest fölött, összességében majdnem kétszer annyi területet körbeölelve. De a sárgával kitöltött terület egyharmada így is a zöld vonalon kívül maradt. Pedig a jó része, a feltűnően nagy folt kivételével a Keleti-Kárpátokban, a vonal mellett volt. Ebből javasolt a walesi Lloyd George, aki Írország miatt nagyon értette a nemzeti kérdés robbanékonyságát, meg az olasz és amerikai delegáció többet meghagyni a magyaroknak.

– Csak egy kis változás történt az eredeti tervekhez képest, a magyar fegyveres ellenállás miatt nem került Ausztriához egy nagyobb város és környéke, a csehekhez egy kisváros, a szerbekhez pedig egy kis falu.

Körbenézett a férfiakon, hogy túl részletesen beszél-e, de nem, érdeklődve figyeltek. Még az Elnök is.

– Geopolitikailag ezzel Közép-Európa legnagyobb, máig meglévő ketyegő bombája jött létre. Magyarországot nagyon mélyen megalázták, és jelentősen meggyengítették, de nem annyira, hogy cselekvőképtelen legyen. Voltaképpen ma hét szomszédja közül – mind a hét részesült magyar területekből és lakosságból – ötnél nagyobb és potenciálisan erősebb. Tehát 1920 eredményeképp létrejött egy még életképes magyar állam, sok millió magyarral szomszédai uralma alatt, és rettenetes vággyal, hogy visszaszerezze, amit elvesztett. Ezzel Magyarországból a béke megteremtői kapunyitót csináltak a térségben. Nem az egyedülit, de a legelkeseredettebbet.

– Kapunyitó? Mit jelent ez? – kérdezte Szesin.

Morozov ezt a fogalmat maga találta ki, de úgy tett, mintha elfogadott tudományos nyelvezetet használna.

– Azokat a kisebb hatalmakat, akiknek az adott nemzetközi rendszer nem felel meg. Hívhatnánk őket revizionistának is, de ez az ő szemszögük. A mi szemszögünkből kapunyitók, mert általuk vehető be könnyen a vár, dönthető meg az adott nemzetközi rendszer. Hogy egy példát mondjak: Németország a harmincas években nem tudott volna mit kezdeni Kelet-Európával, ha ezek az államok egységesek. Mindannyian féltek a náciktól, még a magyar elit is, és persze a lengyelek is, bármennyire túlzott volt a polákok önbizalma. A lengyelek és magyarok mégsem álltak a csehek mellé, amikor azok német nyomás alá kerültek, mert Prága az első világháború utáni osztozkodáskor rendkívül mohó, önsorsrontóan agresszív volt. A lengyelek és magyarok pedig visszaadták a kölcsönt, Csehszlovákia felosztását támogatták a németek oldalán. 1938-ban szépen elvették azt, ami az etnikai viszonyok alapján járt is volna nekik még 1918-ban. Ez München valódi története. Ha a csehek a lengyel lakta területeket teljesen meghagyják a lengyeleknek, a magyarlakta területeket pedig a magyaroknak, a nehéz pillanatban valószínűleg nem maradnak egyedül. De a sérelmek túl nagyok voltak, a csehek még a lengyelekkel sem tudtak kiegyezni, ezért felfalták őket a németek. A magyarok aztán kaput nyitottak a románok és a szerbek irányába is a németeknek, mert mélyebbek voltak a sérelmeik velük szemben, mint félelmük a Harmadik Birodalomtól. Sőt, a románok felé minket is segítettek. Amikor visszaszereztük 1940-ben Besszarábiát, a magyar hadsereg is felvonult, hogy visszaszerezze Erdélyt. Kaput nyitottak akkor, és ma is ők lehetnek a kapunyitók számunkra.

A kék szemek érdeklődve nézték a kis férfit. Az előadás még érdekesebbnek bizonyult, mint a jelentés szövege. Az asztalon megint villogni kezdett a képernyő. 1945-nél tartottak, az 1941-ben megszilárdult határok, amelyekbe a sárga szín majdnem minden foltja beletartozott, míg viszonylag kevés volt benne a többi szín, elhalványultak. Egy újabb történelmi nulla óra jött.

– Elnök úr, ha nincs a Szovjetunió, a magyar probléma a második világháború után számos más vitához hasonlóan megoldódik határváltoztatásokkal és áttelepítésekkel. De meg kell mondani, az akkori külpolitikánk zseniálisat alkotott.

Morozov belelendült, érezte a figyelmet, amit kiváltott, és hogy az Elnöknél a Szovjetunió dicséretével nem léphet rosszat.

– Romániának visszaadtuk egész Észak-Erdélyt, de nem hagytuk, hogy a magyarokat kitelepítsék. Sőt, rákényszerítettük Romániát, hogy a legnagyobb magyar többségű terület, a Székelyföld autonómiát kapjon. Nem erőltettük azt sem, hogy Csehszlovákiából kitelepítsék az összes magyart, és amint a mi érdekszféránkba került az ország, véget vettettünk a jogfosztásuknak.

Ez persze nagyon le van egyszerűsítve, Morozov tudta. De alapjában véve igaz. Sztálin és utódai nagyon is jól értették a nemzetiségi kérdés erejét. Litvániának odaadták a lengyel többségű Wilnót, amit, bár lakosságának tizede sem volt litván, azok fővárosukká tettek Vilnius néven és belekezdtek az egykori többség lelkes elnyomásába. A lengyelek és a németek közé pedig örök éket akartak verni azzal, hogy Németország hatalmas részét adták a nyugatra tolt Lengyelországnak. Számos aknát telepítettek a Szovjetunió területén is. Karabahot az örmények és azeriek közé, Abháziát és Dél-Oszétiát Grúziába, a Dnyeszter-melléket Moldáviába, és a Krímet, igen, a Krímet Ukrajnába. De a legszebb a szétosztott Fergana-völgy volt. Olyan zseniálisan komponálták meg a határt, hogy az üzbégek, kirgizek és tadzsikok mind elégedetlenek legyenek, és örökké marakodhassanak rajta – természetesen Moszkvára tekintve az igazságért.

Menedzselhető instabilitás, így hívták a taktikát. A Szovjetunió széthullása után is kiválóan működött.

– Nem kis részben tehát a mai jó geopolitikai helyzetünk az akkori jó döntések eredménye.

Morozov most nézett fel először hosszabban, mióta elkezdte a beszédét. Lába még mindig remegett az asztal alatt, és továbbra is meg volt illetődve. Megnyugodva látta, hogy a nagy hatalmú emberek, akiknek a szemében ő alig több egy rovarnál, még mindig érdeklődve figyelik. Ekkor megcsörrent a Cár előtt lévő telefon. A régi stílusú műanyag készülék nagyon elütött az ultramodern fehér asztaltól. A kék szempár bosszúsan megrebbent. A Nagy Ember hallgatott egy pillanatig, aztán csak annyit mondott halkan:

– Rendben!

Egy merev tartású segédtiszt jött be, nem nézett senkire és némán lerakott egy papírt a Cár elé az asztalra. A sima, botoxozott homlok felhúzódott, a jégkék szemekben csintalan, szinte gyerekes mosoly villant.

– Szünetet tartunk. Nem lesz rövid – mondta, és rá se nézve Morozovra vagy a többiekre, már ment is.

Az SZVR elemzője, de a bojárok is illedelmesen ülve maradtak, amíg a Cár ki nem ment a szobából. Csak utána néztek egymásra, és a szemükben ugyanaz a kérdés volt. Mi történhetett?

David Autere: Máglyatűz – A háború peremén

Reakció Kiadó, 2018

Kiemelt kép:Mikhail Svetlov/Getty Images