Csak annyit tudok, hogy felkerült egy dal a válogatásra, de megkérdezhetem, hogy melyik az?
Júdás vagy a címe.
Atyaúristen! Ezen most nagyon meglepődtem, mert nem is volt sláger, emlékeim szerint egy tévéműsorhoz készült. Jobbat nem találtak?
Ez tetszett nekik, britekről van szó, őket nem befolyásolja, hogy itthon mi mennyire volt ismert. A borítón azt írják, Lovas Róbert, Hajnal István és S. Nagy István szerzeménye volt ez.
Pedig én úgy tudom, Molnár Ákos írta a dalt, aki az akkori férjem, Pápai Faragó László zenekarában, a Juventusban játszott, és ők kísérnek a felvételen is. De tényleg nem sok más köt ehhez a dalhoz, érzelmileg sem. Azt se tudom, kislemezen kiadták-e egyáltalán… De természetesen örülök azért neki, hogy valakinek eszébe jutott.
Ön melyiket választotta volna?
Hát azt nem tudom most hirtelen, de nem ezt.
Egyáltalán, mennyire volt ráhatása énekesnőként arra, hogy mit énekeljen?
Ez úgy működött, hogy megkerestek a szerzők, hogy van egy számuk, és ha tetszik, énekeljem el. Ha ez megvolt, utána már csak a rádióban kellett engedélyeztetni a dalt, ezt nevezték zésítésnek, mert Z betűvel látták el azokat a felvételeket, amelyeket már lehetett játszani a rádióban. A táncdalfesztiválokon pedig úgy működött, hogy kiosztották a dalokat, kell vagy nem kell alapon – ha nem kell, elénekli valaki más.
Mi kellett volna ahhoz, hogy jobb dalokat kapjon?
Én nem kerültem bele abba a körbe, ahol az igazán jó dalokat osztották, egyszer jutottam csak döntőbe, 1967-ben a Nappalok és éjszakák című dallal, amely végül harmadik helyezést ért el, és előadói díjat is kaptam érte. Ezt Gyulai Gaál János szerezte, aki benne volt a nagy emberek között (ő írta Kovács Kati Nem leszek a játékszered c. dalát is korábban), de akinek szánták, ő nem tudta elénekelni, ezért két héttel a fesztivál előtt megkérdezték, nem próbálnám-e meg én, noha addig ilyen komoly számokat nem kaptam, csak tinglitangli dalocskákat. Ugyan a dal nem volt a szívem csücske, de Balassa P. Tamás, aki vezényelte a fesztivál zenekarát, azt mondta: „Mutasd meg, hogy te tudsz énekelni!” Elénekeltem, és végül ez lett az egyetlen, amivel nyertem valamit, pedig az összes táncdalfesztiválon elindultam, de a többin labdába se rúgtam.
/ Tamás Majoros Fuji Foto Centrum Eger / Wikipedia
Volt olyan szerző, akivel szívesen dolgozott volna, de nem tudott?
Szívesen dolgoztam volna én bárkivel, akinek a kedvemre való számai lettek volna. De nekünk, énekeseknek akkoriban egyáltalán nem volt szavunk, abszolút másodrendűnek számítottunk. El is mondták rendszeresen, hogy nem az énekesek versenyeznek a fesztiválokon, hanem a számok. Pedig ez nem így van, hiszen borzasztó fontos volt, hogy ki és hogyan énekli azt az adott dalt. Lehet, hogy sok szám elveszett, amiért nem jó énekesnek adták. De mondom, nekünk ebbe semmilyen beleszólásunk nem volt.
Nagylemeze is csak egy volt, de jóval a táncdalfesztiválok nagy időszaka után.
Az egyetlen nagylemezem 1983-ban jelent meg, és az is a véletlennek volt köszönhető. A már említett Balassa P. Tamás a rádió tánczenei stúdiójában tanított, és mi, énekesek oda jártunk hozzá. A stúdiósoknak ‘82 nyarán, a Budai Parkszínpadon rendeztek egy estet, amin nekem nagy sikerem volt, és a közönségben ott volt a hanglemezkiadó vállalat igazgatója, Bors Jenő, aki meg is keresett utána, hogy ő nem tudta, hogy engem ennyire szeret a közönség, ami nem meglepő, hiszen ezeknek a nagy embereknek fogalmuk se volt róla, hogy ki mennyire népszerű. Mivel azonban véletlenül pont tanúja volt ennek a sikeremnek, azt mondta, csináljunk egy lemezt. Ezen tizennégy számnak kellett szerepelnie, de nagyon nyögvenyelősen jött össze, mert amikor kopogtatni kezdtem a zeneszerzőknél, senki nem akart adni nekem semmit. Havasy Viktor volt a legkorrektebb, mert ő kerek perec meg is mondta, hogy azért nem ad nekem számot, mert a rádió úgysem játszaná.
De miért nem?
Hát mert nem szerettek. Ez nekem egy nagy fejbekólintás volt, azon a tizennégy számon látszik is, hogy össze van kínlódva az egész, a végén már régi dalokat szedtek elő, hogy meglegyen a tizennégy szám.
Akkor pedig már vezetett műsorokat a rádióban, az sem segített?
Már régóta dolgoztam műsorvezetőként, de ez két külön dolog volt, nem befolyásolta az egyik a másikat.
Csak utólag tűnik úgy, hogy egy idő után el is engedte az éneklést, és inkább a rádiózásra koncentrált?
Én nem részesítettem előnyben a műsorvezetést, énekelni is ugyanúgy szerettem. Sőt, annak idején azt mondták, hogy milyen okos vagyok, amiért gondolok a jövőmre, hiszen a táncdaléneklés korhoz kötött, a rádiós műsorvezetés viszont nem. De aztán ez sem jött össze, mert amikor ‘93-ban volt a nagy leépítés a rádióban, én is sorra kerültem. Úgy tudtam meg ezt, hogy az állandó felvételi napon bementem a stúdióba, ami zárva volt. Feltelefonáltam a szerkesztőségbe, hogy mi van, és akkor mondták, hogy ja, megszűnt a műsor. Jelentkeztem korábban többször is rádióbemondónak, de azt mondták, hogy néz az ki, hogy egyszer tinglitangli táncdalokat éneklek a szerelemről, máskor meg beolvasom, hogy háború van Kambodzsában?
Ezek nem hangzanak vidámnak.
Annak ellenére, hogy egész életemben a kisujjamat nem mozdítottam meg azért, hogy népszerű legyek, és mégis az voltam, azért maradt hiányérzetem is. De ezzel együtt is egy csodálatos harminc évem volt.
Mikor állt utoljára színpadon?
Utoljára 1999-ben álltam színpadra a Dáridóban, ott kétszer is felléptem. Azóta nem hívtak fellépni, csak beszélgetős műsorokba, de azoknak meg nem láttam értelmét.
Ha hívnák, menne?
Áh, dehogy! Idős asszony vagyok én már.
Pedig vannak a korosztályából, akik még fellépnek.
Nem is tartom helyesnek, mert ez a műfaj szerintem korhoz kötött.
A Rolling Stones is turnézik még.
Jó, hát a helyükben én is fellépnék, de az egy másik műfaj. Én viszont már nehezen is járok a gerincem miatt, de nem panaszkodom, nagyon szép éveim voltak, amik velem is maradnak. Elégedett vagyok.
Kiemelt kép: MTI Fotó: Keleti Éva
