Fel tudja idézni élete első emlékét, ami egész biztosan saját?
Igen, ráadásul nagyon korai emlék. A nagyanyám arcára emlékszem, ahogy fölém hajol és egy háromtagú szót mond, miközben talán éppen tisztába tesz.
Egy pelenkázással indul a memoár?
Ezzel.
És mi volt az a háromtagú szó?
„Lulikám”. Akkor még nem értettem, de később megkérdeztem tőle. Szótagolva mondta, többször: LU-LI-KÁM. Így hívott akkoriban. Ezek szerint ez volt az első szó, ami eljutott a tudatomig.
Kisgyerekként nagyszülei nevelték, és mondta egyszer, hogy nagyon különböző életvezetési tanácsokkal látták el. Nagyapjától a túlélést tanulta meg, nagyanyjától pedig a szentek életét. Melyik bizonyult hasznosabb tudásnak az életben?
Mindkettő nagyon hasznos volt, csak másra lehetett használni. A nagyapám a történelemről mesélt. Az első világháború piszkos tapasztalatait mondta el, mert őt egész fiatalon elvitték katonának. Megtudtam, milyen a hasmenés a fronton, hogy zajlik egy visszavonulás vagy egy kikötözés. Meg azt is sokat hallgattam, hogy csapott be embereket, de érdekes módon arról sosem beszélt, mások hogy csapták be őt. Nem tudom, mi volt a célja, talán fel akart készíteni egy következő háborúra. Tanulságos akart lenni. Nagyanyám mindig rászólt, hogy minek mesél ilyeneket a gyereknek, mire nagyapám azt felelte: Csak tanulja meg, mi az élet! Nagyanyám ezzel szemben az Újszövetségből mondott példázatokat és a túlvilágról beszélt. Hogy mi az.
A túlélési képesség haszna nyilvánvaló. Az utóbbiról tudás mikor jött jól?
Nem árt, ha az ember értesül a túlvilágról. Igazából hasznos és haszontalan volt mindkettő, de az biztos, hogy egy életre megjegyeztem mindent, amit mondtak.
És megesett, hogy ön is becsapott másokat?
Így indult az írói karrierem. Írtam két novellát, már nem is tudom miért, amik rögtön megjelentek egy antológiában. Kérdezte tőlem a Magvető Kiadó szerkesztője, Sík Csaba, hogy van-e még írásom, én meg szemrebbenés nélkül azt hazudtam, hogy van. Azt felelte, hogy hozzam be őket, mert akkor kiadna egy kötetet. Mondtam, hogy jó, csak kérek egy kis időt, hogy átnézzem. Aztán hazaszaladtam és rohamtempóban megírtam hat vagy hét novellát egy kockás füzetbe, amit utána legépelt az édesanyám. Így mindjárt első kötetes író lettem, anélkül, hogy publikáltam volna előtte. Egy kampányba kerültem bele, fiatal írókat akartak felfedezni, én meg épp kapóra jöttem.
Az évek óta készülő önéletrajzára is van határideje?
Aláírtam egy szerződést a Magvetővel, amiben március 1-re ígértem a befejezést. Ezt megpróbálom tartani. A határidő mindig kiváló ihletforrás.
Ha jól tudom, csak 25 éves koráig írja le az életét a könyvben. Utána tényleg nem történik semmi említésre méltó az emberrel, vagy lesz második kötet is?
Ha az életet két nagy részre osztjuk, életre és karrierre, akkor kijelenthető: az előbbi sokkal, de sokkal érdekesebb. A karrierrel foglalkozzanak a karrieristák vagy az utókor. Engem a gyerekkorom, a kamaszkorom és a fiatalkorom érdekel, utána a munkám megette az életem, így ami azóta történt, nem tartom különösebben feljegyzésre méltónak. Azért néha előrerohanok az időben, szóval kerülnek majd bele esetek a későbbi időszakokból is.
Utalt rá, hogy tulajdonképpen az egész karrierje alatt önéletrajzot írt, csak hol regénynek, hol dalszövegnek, hol forgatókönyvnek álcázta. Most viszont véget ér a bujkálás, itt nincs Désiré, Vízi, Ecsédi, Pierre vagy Doxa, csak Bereményi. Mennyire más így írni?
Egész más. Nemcsak magamat nevezem a saját nevemen benne, hanem mindenkit, aki már nem él az életem szereplői közül. Akik még élnek, azokat álnéven írom meg, de azért igyekszem, hogy a hangalakja hasonlítson az eredetihez. De nem is a nevek számítanak igazán. Az igazságnak van egy jellegzetes szövete, ahhoz próbálom tartani magam, mert az olvasó úgyis észrevenné, ha ferdítenék. Meg lehet azt érezni.
A zsarnoki igazsághoz való ragaszkodás nem korlátozza a művészi szabadságot?
Féltem ettől, de kiderült, hogy nem. Csak megfelelően kell csoportosítani az emlékeket, és akkor egyből érdekes lesz. Írás közben jövök rá, hogy nem véletlenül jegyeztem meg bizonyos dolgokat, ahogy nem véletlenül felejtettem el másokat. Vannak nagyon érdekes időszakok az életemből, amik elevenen élnek bennem, és vannak olyanok, amiket hiába erőlködöm, egyáltalán nem tudok felidézni. Egy biztos: amik megmaradtak az évtizedek során, azok mind szólnak valamiről, csak az a feladatom, hogy kibogozzam a jelentésüket. 72 éves vagyok, de már 24 éves koromig is több korszakot éltem végig. Nagyon érdekes korszakokat. És amit a saját szememmel láttam, sokszor egészen más volt, mint ami a történelemkönyvekben szerepel. Olvastam jó pár történelmi művet, de kevés közük van ahhoz, ahogy én megéltem azokat az időket.
Mondana erre egy példát?
Például a óvodában bábszínház volt, ilyen szovjet vörös zászlós bábokkal. Gyerekszemmel nézve ez fantasztikusan érdekesnek tűnt. Egyáltalán nem jött akkor át az ideológia, egyszerűen csak rettentő furcsa volt az egész. Ha fel tudom idézni ezt a furcsaságot a könyv lapjain, elégedett leszek. Most már a munkaszüneteim is azzal telnek, hogy felidézek régi emlékeket. Rengeteg cetlim és papírom van, amire emlékeztetőket írok magamnak.
Tehát most munkaköri kötelesség az emlékezés. Nosztalgiát is érez bizonyos időszakok iránt?
Inkább furcsának látom őket. Külső szemlélőként bolyongok a saját múltamban, és rácsodálkozom a dolgokra. Sok memoárt olvastam el, és kiderült, hogy íróikra jellemző szemlélettel íródnak. Sokat számít az is, hogy kinek írja az ember, mert mindenki másnak vall. Augustinus saját állítása szerint Istennek írta a vallomásait. Rousseau vallomásai viszont már egy idealizált polgári közösségnek szóltak.
Ön kinek vall?
A mai olvasónak, vagy a közeljövőbelinek. Elképzelek magamnak egyet, és történelmi tudósításokat írok neki arról, hogy egy ember életét hogyan alakítja a környezete és a korabeli hiedelmek. Írás közben csodálkoztam rá újra, hogy mennyi sajátos korszakon mentem keresztül. Magyarország a születésem előtt és után is átjáróház volt. Egy olyan vidéken éltem, ami nagyon kiszolgáltatott volt, telis-tele titkolózással, mert az emberek nem mertek megnyilvánulni. Az pedig nagyon érdekes, hogy kinek mit kellett leplezni. Hazudozás folyt, titkok és megszállások, idegen csapatok kimentek majd visszajöttek, leckéztették a lakosságot. A lakosság pedig hazudott nekik és egymásnak, rendületlenül.
Hazudozás és titkok, nincs is ennél jobb írói alapanyag.
Különösen gyerekkorban érdekes az egész, amikor meg kell fejteni ezeket a titkokat. Sőt, magának a gyereknek is lepleznie kell, így részévé válik a játéknak, amit nem is ért igazán. Olyan gyerekkori emléket is megírok most, amit még soha senkinek nem mondtam el. Egy volt osztálytársammal találkoztam nemrég, neki elmeséltem. Meglepve kérdezte, hogy miért tartottam ezt ilyen sokáig magamban.
Elmondja, mi volt az?
Ott voltam egy sortűznél, a parlamenti öldöklésnél, 1956. október 25-én. Pontosabban közvetlenül a sortűz után értem oda, mikor még nem értek ki a mentők, és tucatjával feküdtek a holttestek a téren. Ekkor akadtam össze ott, a Kossuth téren egy tanárommal. Köszöntem neki, ő volt az egyetlen ismerős, aki szembejött, és ő is ugyanúgy meg volt zavarodva, mint én. „Jó napot kívánok, tanár úr kérem! Szervusz, fiam!” – mondtuk egymásnak, majd ő továbbment, mintha csak az iskola folyosóján találkoztunk volna. Ezután az iskolában engem nem feleltetett soha. Egyszerűen keresztülnézett rajtam, ezzel jelezve, hogy nem voltunk ott és sosem találkoztunk a Kossuth téren. A bizonyítványomban mindig négyest kaptam tőle, mert az egy semleges osztályzat.
Most szerencsére fegyverek nem dörögnek, de a kultúrharcot meghirdették, aminek egyik önjelölt élharcosa önt is a balliberális kulturális diktatúra elnyomottjaként emlegette. Erről mit gondol?
Tegnap futottam össze egy járókelővel, aki megállított azzal, hogy azt olvasta rólam a sajtóban, én vagyok a mostani rendszer kedvence. Ennyit a kultúrharcól.
Nem érzi úgy, hogy meg kellene szólalnia, amikor harci zászlóra tűzik a nevét?
De hát, aki ezt állította, az szemlátomást egy nagyon hülye ember. Láttam a fényképét. Mit cáfoljak rajta?
Tóth Vera énekesnő például kikérte magának egy hasonló cikk után, hogy az ő nevét használják ilyesmihez. Tényleg a balliberális kulturális diktatúra elnyomottjának érzi magát?
Ebben is van némi igazság, de a másik oldalnak is legalább annyira az elnyomottja vagyok. Nem tudok rendesen kibontakozni, mindig korlátozni próbálnak. (nevet) De már ehhez is hozzászoktam.
Miben érzi magát korlátozva?
Például a személyiségemet korlátozzák azzal, hogy mindenféle hülyeséget állítanak rólam. Egy biztos, az írásban nem gátolnak. Az íróasztalnál ülve teljesen szabad vagyok, a többi meg nem is érdekes.
És függetlenül attól, hogy most épp belerángatták a nevét kultúrharcba, nem aggasztják az egyre durvuló közéleti folyamatok?
Kétségtelenül kiváló téma.
Mármint irodalmi?
Nem, újságírói. Látja, például maguknak is kimeríthetetlen témát ad. Ha jól sejtem, én is ennek a bugyuta cikknek köszönhetem, hogy most egyáltalán beszélget velem.
Fel sem bosszantja magát a híreken?
Inkább röhögök. Én már tényleg sok mindent megéltem. Volt, hogy kiabáltak velem, sőt, fenyegettek is.
És mi veszélyesebb, mikor fenyegetik az embert, vagy amikor élő klasszikusként kezdik emlegetni propagandaújságok hasábjain?
Látja, ez jó kérdés, de nem lehet kilóra mérni a veszélyt. Talán legyen elég most annyi, hogy lehülyéztem az illetőt, aki nagy lelkesen védelmébe vett.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
