Kultúra filmkritika

Még ostoba gyerekeket sem vicces kínozni

Mohos Máté
Mohos Máté

2018. 08. 30. 17:00

A Fák Jú, Tanár úr 3. című film a hétvége óta uralkodik a magyar mozipénztáraknál. Kíváncsiak voltunk, mégis mi lehet ilyen jó a német tinivígjátékban, úgyhogy elmentünk megnézni. A válaszhoz nem kerültünk közelebb, viszont most már utáljuk ezeket a rohadt mai fiatalokat.
Korábban a témában:

Honnan jön a Fák Jú, Tanár úr!-sorozat népszerűsége? A német vígjáték első részét 2014-ben mutatták be a magyar mozik, és az első hétvégén mindössze 12 millió forintot hozott, aztán jött a második rész 2015-ben 18 milliós nyitóhétvégével. Most pedig megérkezett a saga harmadik darabja, ami úgy tűnik, valamit nagyon megindított kis országunk nézőközönségében: a Fák Jú, Tanár úr! 3. Egyetlen hétvége alatt 47 millió forintot hozott össze, és nézőszámban még az éppen aktuális hollywoodi CGI-fesztet, az Alfát is lenyomta.

Mint az abban a pillanatban, ahogy beléptem a moziba kiderült, a film sikeréről valószínűleg az tehet, hogy az elmúlt években egy falkányi tinédzserbe átfejlődő kisiskolás DVD-n és torrenten agyonpörgette az első két részt: a Fák Jú, Tanár úr! 3. bemutatása után majd’ egy héttel, egy teljesen lehetetlen hétköznap délutáni időpontban is szinte teltházzal futott az Arena Plazában, a nézők nagy rész gimnazista-korú volt. Kíváncsian vártam, átlagos tucatvígjátékról van szó, ami teljesen véletlenül ment nagyot nálunk, vagy esetleg azért nézik, mert olyan rossz, hogy az már jó.

Álomszép az első kutya-ember barátságról szóló film
És ez is az abszolút első számú erénye. Az Alfa akkor a legjobb, amikor önfeledten tocsog a CGI-ban. Kutyásoknak, állatmániás gyerekeknek kötelező darab. Kritika.

A helyzet viszont az, hogy a Fák Jú, Tanár úr! 3. nem átlagos, nem vicces trash, hanem rossz. Fogcsikorgatóan, fejfájósan, szégyentelenül rossz.

Ostoba film ostoba emberekről

Igaz, valószínűleg nem lövök mellé, amikor azt mondom, hogy a „rosszcsont osztály megtanul hinni magában és megmenti az iskolát”-vonalon nem túl sok mestermű született az elmúlt néhány évtizedben, de szerethető karakterekkel és jó poénokkal nem lehetetlen ebben a műfajban sem olyan filmet csinálni (lásd: St. Trinians – Nem apácazárda) amivel alapvetően kellemesebb eltölteni másfél órát, mint egy foghúzással.

A Fák Jú Tanár úr! 3.-mal viszont alapvetően nem kellemesebb eltölteni másfél órát, mint egy foghúzással. A film sztorija alapvetően annyi, hogy a tizenegyedikes, drogos, ostoba lúzerekből álló osztály közös pánikrohamot kap, miután a munkaügyi központ szuperszoftvere kidobja nekik, hogy bizony, rájuk a jövőben csak csatornamunkás, idősgondozó és egyéb, nem túl vonzó foglalkozás várhat. Majd betérünk a Goethe Szakgimnáziumba, ahol nem igazán folyik tanítás, viszont folyamatosan áll a káosz: szobrok dőlnek le, a tanerő azt se tudja, hol van, és sokként érkezik a hír, hogy a suli a bezáratás szélére került.

Eddigre már vagy negyedórája ki vagyunk téve a hangos, erőszakos, ostoba diákok, és a félig alkesz, nemtörődöm tanárok látványának, és normális néző már nem tud mást mondani, mint hogy hát igen, ez az iskola tényleg megérdemli, hogy bezárassák, és hát igen, ezek a hülyegyerekek tényleg nem érdemlik meg, hogy agysebészek legyenek belőlük.

A film azonban, ami maga is épp olyan erőszakos és ostoba, mint főszereplői, nyilván a karakterek pártjára áll. A szereplőket hiába folytatás, így is nagyon gyorsan meg lehet ismerni, és meg lehet utálni. Nem beszélünk túl sok dimenzióval rendelkező karakterekről: van a kúl tanár bácsi, a duci, belevaló csaj, a kocka, az izomagyú gyúrós srác, a laza tanárnő, a karót nyelt igazgató.

A színészek ezeket a kliséhalmazokat körülbelül kétféle grimasz és hanghordozás segítségével jelenítik meg, egyedül a főszereplő börtönből szabadult tanárt alakító Elyas M’Bareken látszik, hogy tudna valamit kezdeni a szerepével, ha hagynák neki. De nem hagyják: a kétórás játékidő a már említett alapkonfliktusok kétballábas nyűvésével, valamint teljesen véletlenszerűen bedobott, börleszk-szerű poénok váltogatásával telik: kapunk egy elszabadult drónokra kötözött gyereket, egy virtuális valóságban szexelni próbáló tinipárt, egy kiállított műalkotásba szaró srácot, illetve a véletlenül bedrogozó tanár poénját kétszer is elsütik, először diákok elleni erőszakkal, másodszor kvázi pedofíliával megspékelve a már amúgy is haláli viccet.

A gyerekkínzás vicces. Nem.

Ami igazán zavaró, mennyi szál és poén épül olyan szituációkra, amiket legalábbis óvatosabban illene megközelíteni egy fiataloknak szóló filmben: beszélünk itt a már említett gyerekek elleni erőszakról, kémkedésről, illetve öngyilkosságról, vagy drogokról. Igen, ezek mind megjelennek a filmben. A kallódó osztály tanára még az elején úgy próbálja rendbe szedni a csapatot, hogy mindegyikőjüknek kutyáknak készült nyomkövető chipet lövet a nyakába (ezért a döntéséért a film végén teljesen kritikátlanul ajnározza őt a közvélemény), a véletlenül cracket szívó tanár vadállatként támad neki a gyerekeknek, illetve a film végére bekerül egy gyomorforgatóan ízléstelen sztoriszál is, ami két emós csaj (még mindig vannak emósok?) közös öngyilkossági kísérletére fókuszál, egy részeg favágó precizitásával.

És ha ez még nem lenne elég, a Fák Jú, Tanár úr! 3. ráadásul a játékidő második felében még azzal is megpróbálkozik, hogy ezekből az amúgy teljesen véletlenszerűen behozott szálakból valamiféle érzelmi katarzist is kicsikarjon, egyáltalán nem megérdemelten. Mégis hogyan hatódjunk meg az iskola diákjainak hősies zaklatásellenes kiállásán, ha egészen addig arról szólt a film, hogy az arra épülő poénokon röhögjön a néző?

Ez a fajta cinizmus minden egyes képkockát átitat. Még amikor nagy ritkán vissza is tér a sztori az eredeti „faragjunk eminenseket a rossz diákokból” című szálhoz, azt is felületesen, értetlenül teszi. A Fák Jú, Tanár úr! világában úgy lesz művész valaki, hogy minél mérgesebben fröcsköl festéket a vászonra, újságíró pedig úgy, hogy ostobaságból majdnem megöleti magát, és erről ír egy cikket az Osztályfing (!!!) nevű diáklapba.

Még ránézni is rossz

Ezek mellett olyan apróságokat is fel lehet hozni még a film ellen, mint hogy egyszerűen ránézni is rossz. Mintha Bora Dagtekin rendező és bűntársai megegyeztek volna abban, hogy a nézők vérnyomásszintjét már az első jelenettől kezdve szintbe hozzák, a kameramunka és a vágás hektikusan, túlpörögve tálalja a vászonra kerülő eseményeket.

Egy szimpla párbeszéd is maximum három másodperces snittekkel, kb negyven vágással van tálalva, a nagyobb jeleneteknél pedig kényszeresen ugrál a kamera össze-vissza az arcok között, nehogy egy alkotók által viccesebbnek hitt pillanat után ne legyen meg minden egyes szereplőtől a reakció.

A begyorsított, összevissza kameramunka, amit a Bourne-filmeknél még toleráltunk, a Transformers-sorozattal és az Elrabolva-filmekkel pedig végleg megutáltunk, ráadásul a műfajhoz sem passzol: az amúgy is ostoba poénok csattogtatására épülő, történet nélküli vígjátékból gyomorrontásos rémálmot csinál.

A Fák Jú, Tanár úr! 3. című film vetítése után fájó fejjel, dühösen hagytam el a mozitermet, megpróbálva a lehető udvariasabban átverekedni magamat a filmet még javában megvitató tinik áradatán. Közben belegondoltam, hogy lehet az, hogy huszonkét éves létemre ettől a filmtől gejzírként ömlik fel belőlem a keserű öregbácsis, indulatos lesajnálás nézőtársaim iránt. A rohadt mai fiatalok. Azt se veszik észre, ha szart etetnek velük.

2/10

Képek: Big Bang Media

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.