Florence Green a férje második világháborúban bekövetkezett halála után 16 évvel, az ötvenes évek végén nyitna könyvesboltot egy szeles és pletykás angol kisvárosban. Noha Florence a légynek sem árt, a beszédes nevű Hardboroughban nem mindenki örül az üzletének. A városka befolyásos polgárai közül kivált a vacsorapartijaira és politikai kapcsolataira büszke tábornokné szeretné őt eltakarítani az útból, egy másik lakó, a visszavonultan élő, ugyancsak özvegynek mondott földbirtokos viszont pártfogásába veszi Florence-t.
A Könyvesbolt a tengerparton a történet rövid leírása alapján sokkal inkább lehetne egy hatvanas évekbeli, klasszicizáló angol regény Jane Austen vagy Szabó Magda modorában, mint egy 2017-es film Spanyolország legtekintélyesebb női rendezőjétől, Isabel Coixettől. Meglepő és tulajdonképpen szimpatikus, hogy Coixet semmilyen engedményt nem tesz a „korszellemnek”, valamiféle ma divatos stílusnak vagy megközelítésmódnak. Mivel ez egy hangsúlyosan női történet, mondhatnánk, hogy a mostanában újra megszaporodott feminista filmek közé tartozik, és ez persze igaz, amennyiben egy önállóan boldogulni vágyó, határozott női karaktert mutat be, aki a nála nagyobb társadalmi erőkkel szembeszegülve akarata ellenére hőssé, a film narrátorának példaképévé válik.
Ugyanakkor a feminista értelmezést gyengíti és triviálissá is teszi a történet valószerűsége: Florence-szel végső soron semmi különleges nem történik, egyszerűen nem sikerül beilleszkednie egy közösségbe. A film értelmezése szempontjából fontos, hogy Florence véletlenül sem válik többé átlagembernél, hőspozícióját pedig valóban csak a történetet elmesélő karakter alakítja ki – a narráció egyébként elég idegesítő és modoros, de érthető, hogy Florence alakjának felnagyítása miatt szükség volt rá. Vagyis végső soron senkinek sem a Könyvesbolt a tengerparton fog először eszébe jutni, ha napjaink feminista filmjeire terelődik a szó. Már csak azért sem, mert
A Könyvesbolt a tengerparton egyetlen stílusbravúrjaként olyan természetességgel teremti meg az angol miliőt, hogy ha nem tudnák, a Brit Filmintézet munkatársai sem mondanák meg róla, hogy egy katalán rendező készítette. A sematikus karaktereket nagyszerű angol színészek játsszák, akik izgalmassá egy pillanatra sem teszik ugyan a figurájukat, de ki sem zökkentenek abból a nemes unalommal kibélelt, mégis andalító és otthonos nézői élményből, amit a Forsyte Saga, a Büszkeség és balítélet, vagy más efféle kilencvenes évekbeli angol tévésorozatok ismételt megtekintésekor is érezhetünk. Ezek a parodisztikusan angol emberek legfeljebb jelentőségteljesen megszorítják a másik kezét ahelyett, hogy szerelmet vallanának, egyenes beszéd helyett pedig teával kínálják gyűlölt ellenségeiket is. Kivételt képez a remeteéletet élő, könyvmoly Mr. Brundish, akit Bill Nighy humorral és öniróniával játszik. Különben is, ki ne kedvelne egy olyan karaktert, aki sokkal szívesebben olvas háziköntösben otthon ahelyett, hogy szűklátókörű, provinciális átlagemberekkel találkozna?
A könyvek központi motívumán keresztül Coixet, illetve a film alapjául szolgáló, 1978-ban megjelent regény szerzője, Penelope Fitzgerald a klasszikus humanizmus eszményéhez kapcsolódik, amely a történet értelmezésében a második világháború szörnyűségei után is tovább él, sőt akkor van csak rá szükség igazán. Nem véletlen, hogy a legtöbbször emlegetett író a hamar Brundish kedvencévé váló, okos és mély humanzimusáról ismert sci-fi szerző, Ray Bradbury. A film hősnője, Florence a könyveken keresztül a gondolkodás szabadságát hirdeti, azt az egyszerre csábító és felelősségteljes lehetőséget, hogy mindenki maga döntse el, hogyan szeretne élni. Vagyis a történet a könnyen megvezethető egyénekre rátelepedő hatalom – amit a tábornok felesége képvisel – és az egyéni szabadság közötti választásról is szól, meg arról, hogy az utóbbit nem mindig sikerül kiharcolni. Szép és magvas gondolatok, de ezerszer találkoztunk már velük, Coixet pedig semmit sem tesz azért, hogy más fénytörésben mutassa be ezeket, vagy közelebb hozza a mai nézőhöz.
Ennek fényében az, hogy a film az összes fontos kategóriában elnyerte a legfontosabb spanyol filmes díjat, a Goyát, leginkább Isabel Coixet megbecsültségének köszönhető. A pályáját a kilencvenes években kezdő, igazán nagy sikereket viszont a kétezres évek óta elérő alkotó ma hazája legfontosabb és legtermékenyebb rendezői között van. Szinte minden évben rendez filmet, van, amikor kettőt is, és magabiztosan mozog a nemzetközi koprodukciós piacon. Női történeteket mesél, a legtöbbször melodrámai közegben (mint a nálunk is vetített Az élet nélkülem vagy A szavak titokzatos élete esetében), máskor thrillerként vagy romantikus vígjátékként. Alkalmazkodóképességét és mesterségbeli tudását bizonyítja, hogy a Könyvesbolt a tengerpartonból bármiféle spanyol, vagy pláne katalán nemzetiségi karaktert kilúgozott, és tökéletesen eleveníti fel azt az atmoszférát, amit angolosnak nevezhetünk.
Vagyis a Könyvesbolt a tengerpartont egyáltalán nem rossz nézni, nagyon tisztességes és jóravaló film, viszont messzire elkerül bármiféle izgalmat. Tökéletes alkalom ez, hogy meghívjuk a moziba az ott ritkán megforduló nagyszüleinket, akik láthatnak egy fiatalkoruk idejében játszódó, szép történetet. Viszont ez a történet nem hazug: pont annyi csalódás és nehézség van benne, amitől nem válik giccsessé. Ettől még érthetetlen, miért akarna bárki pont ilyen filmet csinálni, de biztosan van, akinek pont ez az ódivatú és poros megközelítés tűnik vonzónak.
Könyvesbolt a tengerparton (The Bookshop), 2017, 113 perc, 6,5/10
