Kultúra
Sopron, 2013. december 14.
Gróf Bánffy Miklós emlékműve, Párkányi Raab Péter szobrászművész alkotása, amelyet 2013. december 14-én, a hűség napi megemlékezésen avattak fel a soproni Erzsébet-kertben.
MTI Fotó: Filep István

Még mindig nem közismert a Monarchiáról szóló legjobb magyar regény

Inkei Bence
Inkei Bence

rovatvezető. 2018. 07. 29. 20:00

Bánffy Miklós rengeteg mindenben volt kimagaslóan tehetséges, de bírálóit jobban érdekelte, hogy grófnak született. Az Erdélyi történet című trilógiája azonban kiemelkedik az életműből, nem fog rajta az idő, és már külföldön is sikereket arat. Hogy kerül hát Bánffy a jelenkori kultúrharcokba? Van-e értelme beskatulyázni egy írót a származása miatt? És főleg, hogy lehet, hogy fűzfapoétákról is van már utca elnevezve Budapesten, róla viszont nincs?

„Annak idején, a 20-as években Bánffy Miklós sikeres külügyminiszterség után visszatelepült Erdélybe, és szinte példa nélküli módon kezdett ott újra egy életet” – hozott egy meglepő példát szokatlannak tűnő döntésére a szülővárosába visszatelepülő Lázár János májusban. „Miért nem hiányolják Bánffy Miklóst, s miért nem írnak tömeges petíciót a városházára, hogy legyen végre köztér elnevezve erről a zseniális polihisztorról, aki ráadásul Sopront is visszaszerezte nekünk Trianon után?” – tette fel a kérdést a kormánylapban megjelent támadásokra reagáló Prőhle Gergely, aki ugyanabban a cikkében még egyszer megemlíti Bánffyt Szabó Dezső és Csurka István mellett, mint aki ugyanúgy „a mienk”, mint Nádas, Kertész vagy Esterházy. De Bánffy Miklós melyik énjére gondolnak, az íróra vagy a külügyminiszterre? Azok a politikusok, akik szeretnek rá hivatkozni, vajon olvasták főművét, az Erdélyi történetet? És akik igen, azoknak mit üzenhet ez a könyv ma?

Jó regény sok van, mágnás szerző kevés

Gróf Bánffy Miklóst egyáltalán nem túlzás zseniális polihisztorként emlegetni. Ugyan az egyik leggazdagabb és legtekintélyesebb főúri család leszármazottjaként illő volt közéleti szerepet is vállalnia, azért hamar kiderült, hogy a fiatal gróf nem a főállású politizálást tekinti életcéljának. Drámaíróként is hamar sikeres lett, de díszlet- és jelmeztervezőnek, illetve grafikusnak is elsőrangú volt, az Operaház intendánsaként pedig elérte, hogy Bartók műveit bemutassák végre Budapesten is. Pályája egyfajta csúcsa pedig az volt, hogy főrendezői minőségben ő szervezte IV. Károly koronázási ünnepségét is, melyen az akkor már javában zajló világháború hőseinek, azaz sebesült, rokkant katonáknak is szerepet adott. Amikor aztán 1926-ban visszaköltözött az immán román fennhatóság alá tartozó Erdélybe, már minden idejét az irodalomnak és az erdélyi kulturális élet szervezésének szentelhette, és ekkor írta többek között az Erdélyi történet címen emlegetett trilógiáját is. Utóbbi mellett mára némiképp háttérbe szorul Bánffy többi alkotása, de a nagyregényeknek általában megvan ez az előnyük a díszletekkel, rajzokkal vagy akár színdarabokkal szemben.

Budapest, 2015. október 2.
Glatter Gyula gróf Bánffy Miklóst ábrázoló festménye Bánffy Miklós írót, színházi rendezõt, Magyarország egykori külügyminiszterét bemutató, Illúzió és tükrözõdés címû kiállításon a Magyarság Házában 2015. október 2-án.
MTI Fotó: reprodukció
Glatter Gyula gróf Bánffy Miklóst ábrázoló festménye 
Fotó: MTI reprodukció

A trilógia három könyvéhez Dániel próféta ótestamentumi könyvéből vette címeit: Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), Darabokra szaggattatol… (1940). (Baltazár babiloni király lakomája alatt egy kézfej zavarta meg a zsidó templomból zsákmányolt tárgyakat megszentségtelenítő mulatozást, és a fenti szavakkal – arámiul „mene, mene, tekel, ufarszin” – jósolta meg Babilon bukását.) A párhuzamot az adja, hogy a könyv is részletesen bemutatja, hogyan élt és mulatozott a rövidlátó magyar főúri elit az első világháború előestéjén, és a többségnek meg sem fordult a fejében, hogy ennek a jó világnak nagyon gyorsan vége lehet. Az 1904 és 1914 között játszódó, összefüggő három regény ugyan két főhős, az író alteregójának tekinthető progresszív nagybirtokos, Abády Bálint és unokatestvére, a gyenge és bukásra ítélt Gyerőffy László ellentétes életútját mutatja be, de ez csak a váz, amire az író egy teljes tablót pakolt: egyszerre láthatunk bele a főúri kastélyok báljaiba, lakomáiba, vadászataiba és intrikáiba, illetve követhetjük testközelből a korabeli magyar politikai élet minden fontosabb fordulatát, és megismerhetünk több tucatnyi, jól kidolgozott, néha akár csak pár mondattal életre keltett szereplőt.

Ezt a világot addig senki sem tudta ilyen plasztikusan bemutatni, már csak azért sem, mert a főúri státussal nemigen fért össze az írói pálya: Bánffy sem véletlenül írta Kisbán Miklós néven a könyveit egy ideig, ám az Erdélyi történetet már a saját nevén jelentette meg. Éppen ezért a könyvek fogadtatásában is főszerepet játszott ez a tény, sőt a kritikák is elsősorban azzal foglalkoztak, hogy egy gróf írt könyvet grófokról, és csak másodlagos volt, hogy jó-e: „Jó regény és jó regényíró olyan sok van. Talán megbocsátható, ha az irodalom szemlélőjét, akinek úgyis rögeszméje az irodalmat mint társadalmi jelenséget felfogni, ezúttal mégis az érdekli legjobban, hogy ennek a kitűnő regénynek a szerzője mágnás – és azt vizsgálja, mily módon nyilvánul meg mágnás-volta az írásában” – írta például a kritikájában Szerb Antal, míg a Pesti Hírlapban Szüllő Géza is úgy fogalmaz a könyvről, hogy „olyan ritkabecsű értékei a társadalmi meglátásnak, amelyek – ha a regények sorsa el is éri majd egyszer Bánffy műveit és idővel divatjukat fogják múlni, mert hiszen minden regény divatját múlja – akkor is örökértékü aranybányái maradnak a magyar kulturhistóriának.”

Az államférfi Bánffy lenyomja az író Bánffyt?

A háború utáni időszakra pedig fokozottan igaz, hogy Bánffy írói életművét gyakorlatilag agyonnyomta a származása. Ő maga szabályosan nyomorgott az új Romániában, ahonnan már csak meghalni engedték el Magyarországra, a műveiről pedig évtizedeken át szó se nagyon esett, hiszen a régi rendszer főuraként alapból osztályellenségnek számított. Amikor pedig mégis szóba került, abban sem volt sok köszönet: Illés Endre, a korszak irodalmi életének nagy tekintélye egy sokszor idézett írásában dilettánsnak, műkedvelő írónak nevezte Bánffyt, és a főművével sem bánt kesztyűs kézzel. A rendszerváltás után viszont az érdeklődés ismét megnőtt Bánffy életműve iránt, és újra kiadták valamennyi művét, az Erdélyi történet pedig itthon és külföldön is sok rajongót szerzett. Ennek ellenére mégsem beszélhetünk arról, hogy Bánffy Miklós az irodalmi kánon szerves része lenne, és hogy a regénye legalább idehaza közismert volna: hiába az életműve előtt tisztelgő könyvek és kiállítások, valahogy mintha még mindig csak egy érdekes emberről beszélnénk, aki politikusként és művészként is letett pár dolgot az asztalra, nem pedig a 20. századi magyar regényirodalom egyik csúcsáról.

A jelenlegi kurzust is szemmel láthatóan inkább gróf Bánffy Miklós, a politikus érdekli: a Bethlen-kormány külügyminisztere, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy Sopron népszavazás útján visszakerült Magyarországhoz, és utóbbi tette miatt kapott szobrot is a városban, mint ahogy Lázárt sem a díszlettervező és a drámaíró foglalkoztatja (bár ki tudja, hátha ebben a pillanatban is írja a NER nagyregényét hódmezővásárhelyi birtokán). Ebből a szempontból Bánffy politikai pályája is – hasonlóan a grófi mivoltához – csak egy újabb réteg, ami elveszi a figyelmet az írói munkásságáról. De vajon tényleg van-e keresnivalója az író Bánffynak a mai Magyarország kultúrharcaiban? Miből gondolja Prőhle Gergely, hogy be lehet őt sorolni a mára amúgy is teljesen elkopott jobboldali író – baloldali író (lásd még nemzeti író kontra liberális író stb.) rendszerbe? Csak azért, mert a kommunisták 70 éve indexre tették? Vagy mert a Horthy-rendszer prominens politikusa volt, és Bethlen István jó barátja, ráadásul erdélyi, ettől automatikusan „jobboldali” lesz?

Fotó: Maszol / Wikipedia

Éppen Bánffy a jó példa rá, mennyire értelmetlen és mennyire nem működik az írók ilyen besorolása. „Olyan művész, értelmiségi és politikus, aki a legjobb és a legszélesebb értelemben vett európaiságot képviselte Európa keletén” – jellemezte Bánffyt Ablonczy Balázs a Hévíz című lapban 2012-ben, és már ebből nyilvánvaló, hogy nem sok köze volt mondjuk Szabó Dezsőhöz, míg Nyírő Józseffel és Wass Alberttel tényleg csak Erdély az egyetlen igazi közös pont. „Származása és családi hagyományai, vagyona és társadalmi helyzete az arisztokráciához kötötték, személyes ambíciói és emberi vonzódásai, műveltsége és közéleti magatartása viszont eltávolították ettől a rétegtől, és a reformokra törekvő liberális értelmiség szövetségében jelölték ki helyét” – írta róla Pomogáts Béla, hozzátéve, hogy leginkább „a konzervatív reformizmus jegyében mozgott”. Már csak ezekből látszik, hogy Bánffy is sokkal összetettebb alak annál, mintsem bármilyen oldalra be lehetne sorolni. Ha pedig konkrétan az Erdélyi történetet és üzenetét nézzük, akkor még árnyaltabb a kép.

Belülről bomlasztották a Monarchiát

A könyvben ugyanis Bánffy elég egyértelműen állást foglal az első világháborút megelőző évek hazai pártharcaiban. Vannak, akik szerint mai szemmel már nem túl érdekes, mik történtek 110 évvel ezelőtt a magyar országgyűlésben, és valóban, az ember eleinte kapkodja is a fejét, hogy melyik politikus melyik párton belül melyik platformhoz is tartozik pontosan, de a lényeg úgyis átjön. Hiába szerepel a közemlékezetben a századforduló mint a magyar történelem egyik legboldogabb, legsikeresebb időszaka, valódi kulturális csúcspont, amikor a mai Budapest nevezetességeinek igen nagy része létrejött, rém lehangoló olvasni, hogy a politikusaink mintha pont azért dolgoztak volna, hogy ez mihamarabb elpusztuljon. Ez valójában még mindig az az időszak, amiről Mikszáth Kálmán olyan szemléletesen írt, korrupcióval, jogi csűrcsavarokkal, értelmetlen parlamenti szócsépléssel. Ekkor érte virágkorát a parlamenti obstrukció, mely a házszabály kiskapuin keresztül lehetővé tette, hogy egy törpe kisebbség évekre megbénítsa egy ország törvényhozását.

Ennek persze megvolt a humoros olvasata is, annak viszont már kevésbé, hogy végső soron mire ment ki a játék. A kiegyezés egész korszakát végigkísérte a kiegyezéspártiak és a 48-as függetlenségiek küzdelme, a könyv első szakasza pedig pont arra az időre esik, amikor az utóbbiak példátlan demagógiával és színvonaltalan kuruckodással földindulásszerű győzelmet aratnak a választásokon, hogy majd utána éveken keresztül ne valósítsanak meg semmit a betarthatatlan ígéreteikből. Részt vesz ebben a bohózatban ifj. Andrássy Gyulától kezdve Kossuth Ferencig szinte a korszak összes nagy politikusa, és egyedül az ezerszer elátkozott Tisza István az, aki pontosan látja, mi forog kockán, és a történelem végül őt igazolta. A függetlenségiek ugyanis a kö­zös K.u.K. had­se­reg meg­erő­sí­té­sé­hez szük­séges par­la­menti hoz­zá­já­ru­lá­s megvonásával évekig zsarolták nemcsak politikai ellenfeleiket és Bécset, de végső soron az egész Monarchia nagyhatalmi tekintélyét is súlyosan csorbították. „A monarchia kifelé való tekintélye, amelyet már az osztrák parlamenti zavarok is erősen megtépáztak, végleg leromlott, amikor Magyarország is éveken keresztül a teljes felfordulás képét mutatta. A monarchia minden ellensége erőt merített azokból a belső harcokból, amelyek úgy Ausztriában, mint Magyarországon dúltak. Tíz évvel előbb a monarchia még imponáló hatalom volt kifelé, most mindenütt meghúzták felette a halálharangot” – írta erről Gratz Gusztáv A dualizmus történetében. Ő is egyetért Bánffyval abban, hogy megbocsáthatatlan történelmi bűn volt a magyar parlamenttől azzal gyengíteni a hadsereget, hogy éveken át megakadályozta a fejlesztését, olyan nevetséges követelések miatt, mint a nemzeti színű, tiszti kardbojt. Nem csoda, hogy az addig nagyhatalomnak tartott Monarchiától a végén már a kis Szerbia sem ijedt meg.

Bánffy (vagyis Abády) egyértelműen Tisza mellé áll az ügyben, és vallja, a régi Magyarország fennmaradását kizárólag a Monarchia nagyhatalmi státusa biztosíthatja, még azon az áron is, hogy a függetlenségéből valamit fel kell adnia. De hiába, amikor olyan, ma már olyan ellentétes megítélésű politikusok is a zavarkeltésben voltak érdekeltek, mint a később Trianonért is hibáztatott Károlyi Mihály, vagy a békekonferencia magyar delegációját vezető Apponyi Albert – egyikük sem túl pozitív mellékszereplője a könyvnek. Ezek a parlamenti harcok folyamatosan ott zajlanak a háttérben, hiába játszódik a regény jó része Erdélyben, mindig részletesen beszámol róla a narrátor, hol is tartunk épp. Persze a könyvnek ez a – saját osztályával szemben – kritikus része csak egy réteg a sok közül: Abády nemcsak önostoroz, hanem ugyanúgy látja az ébredező román sovinizmus veszélyeit (miközben sokkal türelmesebb is a nemzetiségi kérdésben a kollégáinál), mint ahogy nincsenek illúziói a hírhedten magyarellenes Ferenc Ferdinánd főherceg terveivel kapcsolatban sem (Slawata, a főherceg fiktív bizalmi embere például egy remek alakja a regénynek). Bánffyt nem Trianon érdekli elsősorban, hanem az, hogyan kerülhetett az ország olyan kiszolgáltatott helyzetbe, hogy a feje fölött döntsenek a sorsáról.

Budapest, 2012. február 28.
Gróf Bánffy Miklós külügyminiszter, író, rendezõrõl  1920 körül készített portré a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában (Stresisky felvétele). Magyarország legnagyobb történeti fényképgyûjteménye több, mint száz esztendõs múltra tekint vissza. A fényképtár a teljesség igényével gyûjti, rendszerezi, dolgozza fel a magyar történelemre vonatkozó felvételeket, de fotótörténeti és fotótechnika-történeti fényképanyaga is jelentõs. A Történeti Fényképtár 1995-tõl a Magyar Nemzeti Múzeum önálló fõosztálya. Jelenleg mintegy 1 millió felvételt õriz, ebbõl 350 ezer darabot egyedileg nyilvántartva, a többit idõrendben, tematikus rendszerezésben.
MTI Fotó
Gróf Bánffy Miklós külügyminiszter, író, rendezõrõl 1920 körül készített portré a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában
Fotó: MTI

Az utolsó magyar úriember?

Mindeközben pedig zajlik az élet az erdélyi kastélyokban, kaszinókban és báltermekben, mégpedig nem is akárhogyan: „Könnyed, vidám, gondtalan. Igen, ez az, ami a könyvből felénk árad. Még a bánatok is, maguk a gondok is oly súlytalanok. Gyermekek képzelődése, néha vidám, máskor komor játék. De játék, mindig és mindenkor. Maga a politika is az. Legtöbbje legalább annak érzi. Játék az érzelmekkel, játék a veszéllyel, melyről titokban tudják, hogy nem is oly komoly, hiszen ott van Bécsben a jó, okos öreg király, ki nem engedi, hogy nagyobb baj legyen az oktalan játékból” – írta még az első könyvről Bethlen Margit, és tényleg. Ahogy azonban halad előre a történet, úgy jönnek a súlyosabb szálak: Gyerőffy orosz realista hőst idéző önpusztítása, egy másik gróf az eltékozolt élete miatt menekül öngyilkosságba, a korrupt ügyvéd és politikus, Boros Zsigmond pedig az igazságszolgáltatás elől teszi ugyanezt – hogy aztán az igazság hőseként méltassák a pártlapok. Ráadásul ez a kor a szerelemnek se kedvez: a főszereplők megkésett romantikus hősök, akik előtt a sors folyton akadályokat emel, bár talán ez a szerelmi szál a legkevésbé jól sikerült a könyvben. Ugyanakkor olyan szellemes történetek is beférnek, mint a párbajellenes liga ülésén letárgyalt párbaj, vagy az anglomán Kamuthy Istike és a folyton a forrongó magyar véréről beszélő Wuelffenstein Frédi komikumba fulladó rivalizálása, de azért kapunk szemléletes természetleírásokat is az erdélyi tájról.

Tényleg nem nagyon ismerni olyan magyar regényt, amely ennyire átfogóan és szórakoztatóan mutatja be a Monarchia mindennapjait az uralkodó osztályban, kezdve attól, hogy pontosan miket esznek a vacsorákon a vadászatok aprólékos leírásáig. Mindeközben Abády már autón pöfög Dénestornyára (ahogy Bánffy a bonchidai kastélyt a könyvben átnevezte), telefonon üzeni meg, ha nem tud megjelenni az esti bálon, de ettől még végig olyan érzésünk lehet, mintha a 19. századból itt ragadt emberek kalandjait olvasnánk, és nem is véletlenül. Minden hibája vagy túlírtsága ellenére is ezt a regényt a külföldi kritikusok is rendkívül pozitívan fogadták (angol, francia, spanyol, német, holland, olasz és román nyelvre is lefordították legalább az egyik könyvet), és Tolsztojhoz, Prousthoz, Csehovhoz hasonlítják, vagy éppen a Monarchia olyan egyéb krónikásához, mint Joseph Roth. A briteknél felmerül még párhuzamként a viktoriánus kor mostanság újra divatos írója, Anthony Trollope, vagy éppen Ford Madox Ford, akinek Az utolsó angol úriember című regényciklusa ugyanezt a kort mutatja be, és amelyből nem mellesleg nemrég minisorozat is készült, Benedict Cumberbatch főszereplésével. Nem is lenne mindentől elrugaszkodott gondolat egy minisorozat az Erdélyi történetből sem, és ez egész biztos javítana Bánffy elismertségén. Ha már 28 év alatt odáig nem voltunk képesek eljutni, hogy legalább egy utcát nevezzenek el róla Budapesten.

Kiemelt kép: Filep István / MTI

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.