Az első Amerikai Kapitány képregény címlapján, 1941 márciusában Adolf Hitlert ütötte arcon a főszereplő, német katonák kétségbeesett tüzelése közben. Pár évtizeddel később, az 1960-as években az első, megbélyegzett mutánsokról szóló X-Men képregények megjelenése egybeesett olyan újbaloldali mozgalmak indulásával, amik a hátrányosan megkülönböztetett emberek jogaiért küzdöttek. Fekete Párduc is egy hónappal a Malcolm X meggyilkolása miatt alapított Black Power mozgalom elindulása után bukkant fel egy Fantasztikus Négyes képregényben. A képregények tehát nemcsak öncélú gyerekmesék voltak, hanem koruk politikai fejleményei által befolyásolt történetek. Az amerikai társadalomnak a második világháború, majd a hidegháborús konfliktus során szüksége volt hősökre, akik egy fantáziavilágban megvédik őket a körülöttük lévő fenyegetésektől. De nem csak ötven évvel ezelőtt volt erre igény; 2001. szeptember 11. hatalmas sebet ejtett az amerikai publikumon. A traumatizált társadalomnak vissza kellett szereznie önbizalmát, és szüksége volt hősökre, hogy azt érezze, valaki megvédi őket a terrortámadásoktól, és emellett bemutatja országuk mindenkit megmenteni képes mindenható erejét. Ezért is lett népszerű eleinte a még gyerekcipőben járó, egymástól független filmekben szereplő Pókember és Hulk is. Ennek az igénynek a kiszolgálására később a Disney sorozatgyártásra épülő üzleti modellt vezetett be, ami éppen azzal tudja bevonni a közönséget a moziterembe, hogy a látszólag egymástól független filmek is folyamatosan egymásra utalnak; ahhoz, hogy valaki megértsen egyet, muszáj megnéznie a többi filmet is. A szuperhősök ennek köszönhetően ma reneszánszukat élik, igaz nem eredeti képregény-formájukban, hanem a nagyképernyőn.
A most bemutatott A Hangya és a Darázs a Marvel-univerzum 20. filmje. A sorozat tíz éve debütált, azóta pedig folyamatosan formálja a mainstream filmfogyasztói ízlést. De nemcsak a filmeknek van hatása a társadalomra, hanem akárcsak az alapjául szolgáló képregényekre, jelentősebb politikai fejlemények is hatással vannak a filmekre. Az ilyen filmeknek nyilván nem az az elsődleges céljuk, hogy korunk nagy kérdéseire találjanak választ, de a sorozat van annyi idős, hogy jól láthatóak benne a közéletet foglalkoztató kérdések és társadalmi narratívák változásai.
2008 nyarán a még a gazdasági válság előtt álló moziközönség világszerte ünnepelte a fegyverkereskedő milliárdos, playboy-életet élő Tony Starkot. A kétezres évek második felében a Bush elnök által meghirdetett terrorizmus elleni háborúval egyidőben sorra jöttek ki közel-keleti igazságtévő háborúkkal és terrorizmussal foglalkozó filmek. Ekkor indult a népszerű 24 című tv-sorozat, de gondolhatunk akár a 2005-ös Münchenre, a 2010-es Oscar-díjas Bombák földjénre vagy a 2012-es Zero Dark Thirtyre. Ennek a csomagnak volt része a Vasember is. Tony Stark először afgán terroristák ellen (az akkori amerikai publikum valós életének főellensége) használja már ikonikussá vált páncélját, aminek segítségével helyi lakosokat mentett meg. Ezzel szimbolizálta Amerika akkori önképét, amiben a közel-keleti beavatkozásait hőstettként értelmezte. Három évvel később Amerika Kapitány ugyanígy ráerősített erre a hősi ideálra: Steve Rogers büszkén csatlakozott a sereghez, mert biztos volt annak erkölcsi fölényében. A kapitány a második világháború egydimenziós mártírjaként debütált, hogy aztán szimbolikusan épp ő legyen az, aki kérdőre vonja a hősök szerepét és kötelességét a világban.
A 2014-es A tél katonája ugyanis éppen ezt az erkölcsi felsőbbrendűséget kérdőjelezte meg. A film megjelenése előtt láttak napvilágot Julian Assange és Edward Snowden botrányai, amivel fény derült az amerikai kormány által engedélyezett tömeges megfigyelésekre és hadserege ellentmondásos közel-keleti viselkedésére. A filmben Steve Rogers ráeszmél, hogy az első részben még a nácikkal kooperáló HYDRA beférkőzött a hazai S.H.I.E.L.D-be, és az embereket tömegesen akarja megfigyelni biztonságuk garantálásának ürügyeként, ami reális félelme és tapasztalata volt egy Snowden utáni társadalomnak, melynek a szivárogtatási ügyek hatására radikálisan megrengett hite saját vezetésében. Amerika Kapitánynak szembe kellett néznie a hazája vezetését vakon követő patriotizmus károsságával, és az ártatlan emberek fogva tartásáról, megfigyelési ügyekről olvasó publikummal együtt ráeszmélt, hogy országuk politikáját feketén-fehéren értelmezni idejétmúlt hozzáállás.
De ezt a megvilágosodást nem mindenki ugyanúgy dolgozta fel, ami hatalmas ellentétekhez vezetett. Ezt mutatja be Amerika Kapitány harmadik filmje, a Polgárháború. Mi a különbség az önbíráskodó, mindenbe beavatkozó hősök és a terroristák között? Tette fel a kérdést magának a megtört Tony Stark, akinek bűntudata volt az ő félresikerült kísérletének eredményeként meghalt tömegek miatt, megfogalmazva Amerika közel-keleti beavatkozásának kritikusainak mondandóját. Megéri-e ellenőrizetlenül beavatkozni, ha az civil áldozatokkal jár? Emellett a Polgárháború a Brexit-népszavazással és Trump megválasztásával kicsúcsosodó társadalom polarizációjára is reflektál (amit egyébként a rivális DC is lefestett a jóval gyengébben sikerült Batman vs Supermanben). A szuperhősök nem sokkal ezelőtt még egy csapatban dolgoztak, közös érdekeik voltak, azonban arról, hogy milyen úton induljanak tovább, radikálisan máshogy kezdtek gondolkodni. Ahogy az EU-ról vagy az amerikai elnök személyéről van szó, egy csoport két része hatalmas ellentétbe keveredett egymással, amit még máig nem sikerült feloldozniuk. Az ellenség többé már nem egy külföldi hatalom vagy terroristacsoport volt, hanem országon belülről, egykori szövetségesektől jött.
Az egy évvel később megjelent Pókember: Hazatérés még nyíltabban foglalkozik a társadalmi ellentétek kiélesedésével. Michael Keaton Keselyűjét pont a 10 évvel ezelőtt még ikonként kezelt milliárdos Tony Stark sodorja bűnbe, amikor nagyvállalatával elveszi a lehetőséget kis cége elől, hogy a New York-i csata után feltakarítson, bemutatva ezzel a Trump győzelméhez vezető elitellenes hangulatot és a dolgozó kisember csalódottságát. A főgonosz a film tetőpontján nyíltan kimondja a mondatot, ami Trump kampányának fő motívuma volt: a gazdagok, mint Stark nem törődnek az olyan emberekkel, mint ők, ezért a saját kezükbe kellett venniük az irányítást és szembeszállni velük. Ennek hallatára a film végén Pókember úgy dönt, a kisebb, helyi problémákat fogja majd megoldani a csillogó globális hírnév üldözése helyett, ahogy ezt az új jobb- és baloldali mozgalmak is priorizálják.
Egy Marvel-film a történelmi felelősség meghamisításával is foglalkozott; mikor a Thor harmadik részében Hela visszatér Odin tróntermébe sokkolva látja, hogy a hódító háborúk büszke diadalai helyett a freskókon pusztán békeszerződések és tárgyalások szerepelnek. Csak úgy, mint a gyarmatosító birodalomból baráti nemzetközösség képét kreáló és ezért az elmúlt években kritikát kapó Nagy-Britannia, Asgard is eltussolta történelmét és a mai elvárásoknak megfelelő, politikailag korrekt ellennarratívát hozott létre helyette, amiben békés egyetértésben élnek az általuk leigázott országokkal.
Az idei Fekete Párduc is reflektál az egykori gyarmatosító országok felelősségére; a dúsgazdag Wakanda elitjét a film főgonosza bírálja, amiért hátat fordított a többi afrikai országnak, egyszerre utalva ezzel a nyugat harmadik világhoz való hozzáállására és növekvő izolacionalista törekvéseire. De a film egy ennél jóval komplexebb jelenségnek is tünete. Annak ellenére, hogy páran kritizálták amiatt, ahogy pár jelenetben megjeleníti Afrikát, ez az első tömegfilm, ami autentikus afrofuturista elemekkel ábrázol afrikai kultúrákat, emellett pedig kisebbségeket érintő problémákkal foglalkozik. Michael B. Jordan főgonosza Wakanda titkos technológiát nemcsak az afrikai országok segítésére, hanem a nyugaton diszkriminált feketék javára is akarja fordítani (egy olyan erkölcsi vita, amit a film végére meg is nyer). Ez pedig a közelmúltban a hangját egyre erősebben hallattató és identitását büszkén vállaló fekete-jogi aktivista csoportok munkájának az eredménye, akik a túlzott rendőri erőszakra és hátrányos gazdasági helyzetükből szerintük bőrszínük miatt kitörni képtelen emberek problémáira hívták fel a figyelmet. Csakúgy, mint a 2008-as Vasember, A Fekete Párduc is beleillik kora hollywoodi slágertémájába, ami ezúttal a fekete szereplők történeteit elmesélő filmek, mint például a Martin Luther Kingről szóló életrajzi film Selma, a NASA tudósairól szóló A számolás joga vagy az Oscar-díjas Holdfény is.
A szuperhősök nem mások, mint modern mitológiai szereplők, és mint ilyenek, egy társadalom képe arról, kik szeretnének lenni valójában. A negyvenes évek társadalmának Adolf Hitler volt az ellenségképe, így az olvasók őt verték volna szívesen agyon, amit megtett helyettük Amerika Kapitány. Vasember 2008-ban a pénzével harcolt a terrorizmus ellen, ez viszont egy szegénységbe süllyedő többség számára, akit pont a Tony Stark által képviselt réteg taszított le, egyre kevésbé volt vonzó vágyálom. Sokkal reálisabbnak tűnt egy másfajta hőst követni, aki egy olyan hatalom ellen harcolt, aminek jószándékában eddig szentül hitt, ahogy később az is, ahogy társaival szemben áll ki az igazáért. Miután a hátrahagyottak segítésére való igényt észlelték, az amerikaiak a milliárdos, valóságtól elszakadt Tony Stark helyett a kedves, kisembereket segítő szomszédsrác Pókemberhez és az identitását nyíltan kimutató, és azt már-már szuperképességéként használó Fekete Párduchoz fordultak. Az ő segítségükkel el tudnak menekülni a mindennapok problémái elől egy olyan világba, ahol azokat két óra alatt pár pofonnal meg lehet oldani.
Kiemelt kép: Amerika kapitány borító részlet. Forrás: Marvel
