Magyar nézők számára lehet, hogy nem teljesen egyértelmű, miért lenne szükség nyolc órát az életünkből rászánni egy indiai sorozatra, amiben nálunk egyáltalán nem ismert nevek szerepelnek, és aminek cselekménye a könnyebben emészthető Los Angeles – London – Pajkaszeg kultúrtengely helyett egy olyan, nemzetközileg nagyott robbanó sorozatok által kevésbé feltérképezett helyen játszódik, mint az indiai Mumbai városa. De még ha semmit sem tudunk Indiáról, a Netflixen látható Sacred Games akkor is képes lesz élményt nyújtani, fojtogató atmoszférájának, erős szereplőgárdájának, és a krimi műfajához való friss hozzáállásának köszönhetően.
Derivatív lenne a sorozatot történelemleckének hívni, de nem teljesen pontatlan: az ugyanis úgy át van szőve egy ország több évtizedes történelmének közéleti fellángolásaival, mozgalmaival, ami az olyan alkotásokban, melyeket itt szellemi elődnek lehet nevezni (True Detective, Hetedik, A keresztapa) egyáltalán nem tűnik fel. A sorozat nagyrészt megmarad a krimi műfajának rég lefektetett keretein belül, de a helyszín és a kontextus kiemelik a hasonszőrű alkotások sorából.
A helyszín: egy mocskos, korrupt város, ahol a két főszereplő, Sartaj Singh (Saif Ali Khan) rendőrnyomozó napjainkban, illetve Ganesh Gaitonde gengszter (Nawazuddin Siddiqui) a nyolcvanas-kilencvenes években játszódó sztoriszálban próbálják meg érvényesíteni saját ambícióikat a törvény két oldalán. A kontextus: vallási viszályok a város muzulmán és hindu lakossága között, rendőrfőnökök, akik gondolkodás nélkül hátba lőnek kisstílű bűnözőket, maffiavezérek, akiknek a zsebükben vannak a hatóságok, bollywoodi sztárok, akiket hírnevük célponttá tesz a maffia számára.
A történet kettébontása működőképes, de kiegyensúlyozatlan dinamikához vezet a nyolc rész alatt. A jelenkori, nyomozós krimi-szál viszonylag lassabban, napról napra halad előre, míg a múltban részenként akár öt évet is megteszünk A keresztapa második részére emlékeztető gengsztersztoriban. A tempóban mintha mindkét szál le akarná nyomni a másikat: nyoma sincs a manapság sok nyugati sorozatíró által kedvelt lassú, fokozatos kibontakozásnak, minden részre jut legalább egy akciójelenet, vagy bandaleszámolás.
Ennek következtében az évad a közepe felé önismétlővé kezd válni mindkét szálon: össze sem tudom számolni, hány rárontós-lelövöldözős montázs (szintén à la A keresztapa) történik a múltbéli szálon, míg a jelenkori sztori a rendőrös-nyomozós műfaj összes kliséit ellövi: néha egy jobban megcsinált, sötétebb NCIS-különkiadásra emlékeztet ez a vonal.
Mindezek mellett kellően addiktív és érdekes tud maradni a sorozat ahhoz, hogy bármikor is lankadni kezdjen az érdeklődésünk, az adott rész végére az mindig visszabillenjen alapállapotba. A Sacred Games Vikram Chandra 2006-os, körülbelül kilencszáz oldalas regénye alapján készült, és sokszor támad a nézőnek olyan érzése, mintha egy ilyen hosszú könyvet olvasna: bármennyire is leül, vagy elterelődik a cselekmény félúton, addigra már megkedveltük annyira a karaktereket és a hangulatot, hogy kibírjuk a végéig.
Itt ráadásul nem is a kibírás a jó szó: hiába az olyan klisés karakterek, mint a tapasztalt, meghasonlott nyomozó, a nemi elvárásokba majd’ beleroppanó kemény ügynöknő, vagy a kemény, de szerethető gengszter, a Sacred Games folyamatosan meglep azzal, hogy milyen újszerű módon nyúl hozzá egy unásig csépelt műfajhoz, és hogy milyen okosan kezel egy olyan történetet, ami nyugati helyszínen, kevésbé értő kezek között könnyen tucatkrimivé tudott volna silányulni. Minden hibája ellenére bőven megér nyolc órát az életünkből.
Sacred Games 2018, Netflix 8/10
Képek: Netflix
