1900. február 14-én, szombaton egy csoport iskoláslány piknikezett a Macedon hegyhez közeli Függő sziklánál, Victoria államban. Délután a társaság néhány tagja nyomtalanul eltűnt…
Ezzel a bevezetővel kezdődik az ausztrál filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusának számító Piknik a Függő sziklánál (Picnic at Hanging Rock). Peter Weir 1975-ös misztikus thrillere Joan Lindsay nyolc évvel korábbi, ugyancsak elismert regénye alapján készült, és a mai napig az egyik legkedveltebb ausztrál film, melynek világszerte komoly kultusza van. Ebből készült most hatrészes minisorozat, a Trónok harcából is ismert Natalie Dormer főszereplésével, az HBO ausztrál partnere, a Foxtel gyártásában, mely nemzetközi terjesztést is kapott.
Mitől kultuszfilm az eredeti?
A filmet itthon is lehetett látni a tévében, de közel sem számít közismertnek, amiben talán az is szerepet játszhat, hogy ez tipikusan az a film, melynek a sajátos hangulatának sokat árthat a szinkron. Ausztráliában viszont tényleg akkora kultusza van, mintha itthon mondjuk az Ötödik pecséthez vagy a Megáll az időhöz nyúlnának most hozzá, és készítenének belőle sorozatot. A hetvenes években kibontakozó ausztrál filmes új hullámnak is az egyik tetőpontja ez, Peter Weir pedig egyenesen a nemzedéke legkiemelkedőbb rendezője lett, aki később Hollywoodban is karriert tudott csinálni, és mi már leginkább a Holt költők társasága és a Truman Show rendezőjeként ismerhetjük.
Neki mindössze a második nagyjátékfilmje volt a Piknik a Függő sziklánál, és tökéletesen sikerült átvinnie filmre is a könyv hangulatát. Joan Lindsay ugyan azt állítja, gyakorlatilag megálmodta a történetet, és utána két hét alatt írt belőle regényt, de az írónő nagyon pontosan skiccelte fel a viktoriánus kor Ausztráliáját és a bentlakásos lányiskolák hangulatát, ami nem véletlen, hiszen ő maga is ilyenbe járt gyerekként. Minden szürreális és álomszerű részlete ellenére Lindsay úgy írta meg a könyvet, hogy némely eleme egyezett a valósággal, ő maga pedig sosem beszélt arról, hogy valós történetet írt-e meg, éppen ezért nemcsak, hogy lázban tartja az ausztrálokat a könyv befejezése (még akkor is, ha Lindsay halála után megjelent egy lezáró fejezet tőle), de sokan el is hiszik a mai napig, hogy a sztorinak van valóságalapja. Maga Weir is feltette neki a kérdést, hogy megtörtént-e a piknikről eltűnt lányok esete, de az írónő még neki sem volt hajlandó válaszolni. Ebből is sejthető tehát, hogy a Piknik a Függő sziklánál nem egy krimi, sokkal több köze van mondjuk a Twin Peakshez, és az sem véletlen, hogy A hátrahagyottak című sorozat alkotóit is nagyban befolyásolta a film.
A gazdag lányokat nevelő Appleyard College növendékeinek kirándulást szerveznek a Függő szikla nevű, a valóságban is létező vulkanikus sziklacsoporthoz. A piknik alatt három barátnő, Miranda, Irma és Marion engedélyt kérnek, hogy kicsit elszakadva a csoporttól megnézzék közelebbről a sziklát, és hozzájuk csapódik negyedikként a nyafogós Edith is. Végül órák múlva csak az utóbbi tér vissza, láthatóan sokkos állapotban: a másik három lányt és az utánuk induló matektanárnő, Miss McCraw-t hiába várják, a csoport késő este nélkülük tér vissza. Hiába indulnak másnap nagy erőkkel a keresésükre, tényleg nyom nélkül eltűntek, amibe egy hét elteltével a hatóságok bele is nyugodnának – nem így azonban a fiatal Michael Fitzhubert, aki családjával szintén a sziklánál volt a piknik idején, és valósággal megbabonázta a lányok látványa. Az inasa, Albert segítségével tovább folytatja a keresést, és végül egyiküket meg is találja, de a film hangsúlyozottan nem arról szól, hogyan tűnt el, majd került meg valaki, hanem bemutatja a rejtélyt, és hogy az eltűnések következményei hogyan hatottak a többiekre. Egy ponton át is megy gótikus horrorba, és azok, akik happy endben és mindenkit kielégítő magyarázatban reménykednek, csalódni fognak. Mindeközben pont annyi fantasztikumot csempész az amúgy valószerű történetbe, hogy még éppen hihetőnek is tűnhet. Az a jelenet viszont, amikor a három lány, mint egy rémálomban, néma transzban vonul a sziklahasadék felé, az egyik leglidércesebb „ártalmatlan” jelenet a filmtörténetben.
Mondhatjuk azt is, a filmben másodlagos a történet, és sokkal inkább az álomszerű, semmivel sem összehasonlítható, helyenként borzongató atmoszféra a lényeg, no meg az operatőr Russell Boyd gyönyörű felvételei: ő a hatás kedvéért fátyollal bevont lencsével filmezett, hogy a filmnek még földöntúlibb hatása legyen. Aki egyszer is látta a patyolatfehér tüllruhás lányokat a vadregényes ausztrál tájban, illetve a pogány kultusz övezte sziklán, annak egy életre a retinájába égnek a képek, és kis túlzással az egész film hasonló kontrasztokra épül: a gyarmatosítók, akik hiába foglalják el az országot, a lelkét mégsem kaparinthatják meg; illetve a szigorú, viktoriánus erkölcsök közé kényszerített, szabadságra vágyó fiatal lányok, akik találkoznak a romlatlan természettel. Hogy ez belemagyarázás? Nyilván az, de nem is kell vele egyetérteni. Pont azért is jó ez a film, mert nem akar a nézőre kényszeríteni semmit, mindenki maga döntse el, mit lát benne. És akkor még nem beszéltünk a zenéről: Gheorghe Zamfir pánsípja még tovább erősíti az ezoterikus hangulatot, akárcsak Bruce Smeaton csodaszép saját kompozíciói, és néhány klasszikus darab is hallható, melyeknek köszönhetően van minimális magyar vonatkozása is a filmnek, hiszen a kiválasztott Bach– és Beethoven-darabok magyar zenészek felvételeiről hallhatók.
És hát ne feledjük a szereplőket: különösen az eltűnt lányokat. Mirandát (Anne-Louis Lambert) nem véletlenül hasonlítja francia nevelőnője egy Botticelli-angyalhoz, ő túlzás nélkül egy nem is evilági lány benyomását kelti, és az egész lénye megfoghatatlan légiességet sugároz. A rejtélyes és elegáns Irma (Karen Robson) és a komoly, szemüveges Marion (Jane Vallis) is tökéletes választás, teljesen meg lehet érteni az ifjú Michael Fitzhubertet (Dominic Guard), amiért nem bírja levenni a szemét arról, ahogy átlebegnek egy patak felett. A szigorú, sőt, néha egyenesen kegyetlen Mrs. Appleyard (Rachel Roberts) is emlékezetes, ahogy fokozatosan összeroppan a történtek hatása alatt, míg az árva, tragikus sorsú Sara alakítója maga is egy kisebb rejtély: Margaret Nelson ugyanis az egyetlen, akit hiába próbált felkutatni a film közreműködőit évtizedek múltán egy interjúkötetbe összegyűjtő lelkes filmes. Vele szemben a szobalány szerepében látható Jacki Weaver mára jól ismert karakterszínésznő, aki a Napos oldalban játszott szerepéért még Oscar-jelölést is kapott.
Miért nem lesz kultusza a sorozatnak?
Adott tehát egy túlzás nélkül ikonikus film, amely azonban kétségtelenül lassúnak és bizarrnak hathat egy mai nézőnek, ezért a sorozat forgatókönyvírói, Beatrix Christian és Alice Addison egy misztikus krimivé formálták az alapanyagot, hangsúlyozva, hogy ők elsősorban a könyvet, és nem a filmet vették alapul. Mindenesetre a Piknik a Függő sziklánál sorozat hat részének ismeretében nem nagyon lehet megindokolni, hogy mi szükség volt rá. Ez az összesen hat óra nemhogy semmivel nem nyújt többet, mint a százpercesnél is rövidebb film (még a látványosan felhizlalt egyéb cselekményszálak ellenére sem), ellenben szinte mindent elvesz a filmből, ami abban jó volt. Nyoma sincs az eredeti film álomszerűségének és rejtélyességének, helyette viszont kapunk szappanoperába illő párbeszédeket és olcsó horrorfilmes eszközöket. No meg a századfordulós hangulathoz cseppet sem illő mai kísérőzenéket, és trükkös, „videoklipes” vágásokat.
Továbbá szégyentelenül lecseréli a film két idősebb szereplőjét, Mrs. Appleyardot és Miss McCraw-t két jóval fiatalabb színésznőre, az előbbit játszó Natalie Dormer pedig a sorozat valódi főszereplője lesz, és ehhez írtak neki egy borzasztó erőltetett háttérsztorit is. És ha ez nem lenne elég, mintha direkt szembe akarnának menni a filmmel, amikor a lányokat kasztingolták: a filmben szőke Miranda itt barna, Irma viszont a filmbéli barnával szemben szőke. Nagyobb baj, hogy előbbiből teljesen eltűnik az éteriség, és egy lázadó parasztlányt csinálnak belőle, Irmából pedig minden rejtélyesség kiveszett, cserébe egy átlagos, mai szőke szépség lesz (aki mellesleg Rotschild-örökösnő, de minek?) – a filmbéli karaktereikről simán el lehetett hinni, hogy 1900-ból jönnek, Lily Sullivanről és Samara Weavingről viszont egyáltalán nem. Sara itt sokkal fiatalabb a többieknél, Marionból pedig egy félig ausztrál őslakos lányt csináltak (Madeleine Madden alakítja), akiről már eleve nehéz feltételezni, hogy egyáltalán felvették volna ilyen háttérrel egy ilyen elit intézménybe, de legyen, vannak nála sokkal nagyobb problémák is.
Míg a film egyik fontos motívuma a kamaszlányok elegáns visszafogottsággal ábrázolt, elfojtott szexualitása, addig a sorozat gátlástalanul előtérbe tolja ezt: láthatunk csókot váltó lányokat, Marion többé-kevésbé nyílt viszonyt folytat a filmbelinél sokkal szexibb és fiatalabb Miss McCraw-val, de még Michael és Albert között is nyilvánvaló homoerotikus vonzalom van a sorozatban. És ahogy már mondtuk, Mrs. Appleyard sem az az idős asszony, akinek a filmben megismertük, viszont hiába vonzóbb, Natalie Dormer tekintélyes iskolaigazgatóként már jóval kevésbé hiteles, meg se közelíti Rachel Roberts filmbeli alakítását.
Itt van aztán az Orange Is the New Blackből ismert Yael Stone: ő felismerhetetlenre maszkírozva játssza a filmben nem túl hangsúlyos Miss Lumleyt, akiből itt szabályos vallási fanatikust és szadistát csináltak, és sajnos az ő karaktere teljesen idegennek hat. Rajta kívül is van pár szereplő, akit egyszerűen rossz nézni, annyira természetellenesek (Bumpher őrmester például) – komolyan kisebbségben vannak azok, akikbe nem lehet belekötni (ilyen a Mademoiselle de Poitiers-t játszó Lola Bessis).
De a legnagyobb probléma tényleg az, hogy mintha nem értenék az alkotók, hogy ennek a történetnek mi a lényege. Pláne, hogy hat részt ölni egy ilyen rejtélybe lehet, hogy tényleg inkább frusztráló lesz a gyanútlan nézőknek. A számtalan új cselekményszál és új rejtély azt is eléri, hogy a központi rejtély, azaz a lányok eltűnése is csak egy legyen a sok közül. Hiába követik nagy vonalakban a könyvet, ezzel ki is herélik a cselekményt, és az álomszerűen lúdbőröztető film helyett kapunk egy klisékre épülő, kosztümös-leányiskolás misztikus krimit. Ha utóbbi volt a cél, akkor annak elmegy a sorozat, de azért ez nem valószínű. Mindezek ellenére sem lehet azonban azt mondani, hogy fölösleges volt megcsinálni, hiszen legalább sikerült ráirányítania újra a figyelmet az eredeti filmre – még ha a készítőknek ez feltehetően sovány vigasz is. Persze, ha valaki sosem látta a filmet, annak lehet, hogy szórakoztató a sorozat, de ez a legtöbb jó, amit el lehet róla mondani.
Picnic at Hanging Rock, 2018, 6 rész. Értékelés: 5/10. A sorozat egyelőre magyar tévén nem látható.
