Ha a jelenlegi társadalmukban akármin változtathatnának, mi lenne az?
– szegezi nekünk a kérdést az egyik szereplő, majd türelmesen várja a választ. A teremre telepedő zavart csendet végül egy bátortalan hang töri meg: Ne legyen több háború! – mondja a néző a mögöttem lévő sorból, és innentől átszakad a gát: sorra derül ki, hogy egyikünk az éhínséget, másikunk a mindent átható közönyt számolná fel elsőnek, de olyan is akad, aki csak arra vágyik, hogy néha kicsit lelassíthassa a rohanó időt, és végre szusszanhasson egy kicsit.
És hatalmas szerencsénk van, mert ezek a problémák már mind megoldódtak. Most ugyanis nem a 2018-as Budapesten, hanem Uniformban járunk, ami – a miénkkel ellentétben – egy tökéletes társadalom. Nemcsak az éhezést, a háborút és a túlhajszoltságot sikerült felszámolniuk, de törvényben írják elő mindenkinek a boldogságot is. Az udvariasság itt tehát nem opcionális jófejség, hanem állampolgári kötelesség.
Elsősorban arra, hogy értékes pontokat veszít. Uniform polgárai ugyanis folyamatosan értékelik egymás viselkedését a telefonjukra telepített állami applikáción keresztül. Aki pedig egy bizonyos százalék alá süllyed, azt száműzik a tökéletes társadalomból Diversitybe, ahonnan még senki nem tért vissza, így azt sem tudjuk, milyen lehet ott az élet. Persze olyan csodás biztos nem lehet, mint a problémáktól, idegeskedéstől és egyéniségektől megszabadított Uniformban.
A nézőt is belerángatják
Ez eddig pont úgy hangzik, mintha egy Szép új világ ihlette hollywoodi sci-fi lenne, aminek a végén betoppan a dühös tekintetű Christian Bale vagy Keanu Reeves, és porig rombolja a hazugságokra épülő rendszert. De sem ők, sem más nem érkezik, hogy megmentsen minket az elnyomástól, itt ugyanis nem az akción és a tanulságokon, hanem a kérdéseken van a hangsúly. Olyannyira, hogy nekünk kell őket megválaszolni, így nézőként sem húzódhatunk meg a félhomályban. Akár akarjuk, akár nem, aktív alakítójává válunk a sztorinak. A Zsák a foltját ugyanis tényleg interaktív színház, ami annyit takar, hogy bizonyos pontokon megáll a darab, és mi döntjük el, mi legyen a szereplők sorsa.
A végére formálódó kis közösségben ugyanúgy kirajzolódnak a belső konfliktusok és törésvonalak, mint a minket körbevevő társadalomban. A különbség az, hogy ebben a 72 percben tanuljuk a párbeszédet, igyekszünk egymásra odafigyelni és olyan döntésre jutni, ami mindnyájunk számára elfogadható. Valahogy úgy, ahogy a MáSzínház tagjai teszik a próbákon, a foglalkozások és a játékok során. Mert ez egy olyan csapat, ahol az elfogadás és az odafigyelés és a sokszínűség tudomásulvétele nem nagybetűs Hőstett vagy pirosbetűs ünnep, hanem a dolgok természetes rendje.
Nem lehet elég korán kezdeni
A MáSzínházat 2005-ben alapította Bakonyvári L. Ágnes drámapedagógus és Göllesz Csilla gyógypedagógus, akik azt szerették volna kipróbálni, hogy a drámapedagógia módszertana mennyire használható a fogyatékkal élő kamaszok képességfejlesztésében.
Az egész tehát kósza kísérletnek indult 13 évvel ezelőtt, egy kis szobában, négy vállalkozó kedvű fiatallal. A srácok azonban folyamatosan jöttek, így az évek alatt kinőtték a szobát, majd később kinőtték a tornatermet is. Ma már odáig jutott a dolog, hogy a MáSzínház taglétszáma 68 fő, ebből 43-an értelmi fogyatékossággal élő fiatal felnőttek, a többiek pedig középiskolások, egyetemisták, általános iskolások, akik az inklúzív színjátszó csoportban, illetve az integrációs játszóházban dolgoznak együtt az alapcsapattal. Az integráció rendkívül fontos elem, és minden jel arra mutat, hogy nem lehet elég korán elkezdeni.
„Rövid távon az elfogadás, a belátás és a tolerancia képességeit fejleszti a résztvevőkben, hosszú távon pedig – kissé utópisztikusan és talán naivan hat, de – egy boldogabb, együttműködőbb, tisztességesebb és toleránsabb társadalmat eredményez. A MáSzínházban sokkal könnyebben alakíthatóak ki az integráció feltételei, mint egy túlszabályozott, bürokratikus intézményben. Mi magunk, a fiatalokkal közösen alakítjuk ki az együttműködés szabályait és van idő ezeket megtanulni, fejleszteni, gyakorolni, módosítani. Rengeteget profitál ebből mindenki, aki részt vesz benne” – mondja a 24.hu-nak Bakonyvári L. Ágnes, aki a színjátszócsoport és játszóház mellett évek óta szervez nyári tábort is, ahol fogyatékkal élő és ép értelmű fiatalok alkotnak, játszanak és nyaralnak együtt egy teljes héten át.
Az integráció minél koraibb elkezdése már csak azért is fontos, mert bizonyított, hogy gyerekkorban vagyunk a legnyitottabbak. A későbbi szocializáció során sérül a rugalmasság, egyre több félelem rakódik ránk, ami akadályozhatja a megismerést.
A gyerekek nem óvatoskodnak, ők játszani jönnek, nem érdekli őket, hogy a másik milyen képességű, gyorsan átlendülnek a különbségek fölött
– mondja Ágnes, aki úgy látja, hogy szerencsére még a kamaszok és fiatal felnőttek is gyorsan túllépnek a félelmeiken, és viszonylag hamar magukévá téve a szemléletet, hogy a világ sokszínű, különbözőek vagyunk, és ez így van rendjén.
A képzelet erejével
És hogy miben segíthet a színház a fogyatékkal élő fiataloknak? A képességfejlesztés fő célja náluk az, hogy minél önállóbb életvitelt tudjanak kialakítani maguknak. A foglalkozásokon ezért legtöbbször olyan szituációkat vesznek alapul, amelyekbe bármikor belefuthatnak a mindennapok során. Az improvizációk segítenek fejleszteni
- a problémamegoldó képességüket,
- a helyzetfelismerést,
- a konfliktusok kezelésének képességét,
- sőt, akár a fantáziájukat is.
„A fantázia fejlesztése nagyon izgalmas kihívás egy olyan közösségben, ahol minden a funkcionalitásról szól. A tapasztalat az, hogy a fantázia, a képzelet fejlesztésének segítségével a diszfunkcionális működések is átfordulhatnak. Érdekes összefüggés”
Részben ezt a célt szolgálják maguk az előadások is, amelyek sok hónapos műhelymunka során alakulnak ki. Bakonyvári L. Ágnes szerint a produkcióig vezető út ezért néha fontosabb, mint maga a produkció, hiszen más típusú hozadéka van, mint egy bemutatónak. Ám azt is hozzáteszi, hogy ez mégiscsak egy színi társulat, ahol a cél mindig maga a színház, és minden az alkotás felé mutat.
Tehát dolgozunk keményen, nincs lazázás. Játszani mindenki szeret, a sikert is szereti mindenki, és a végén a tapsért és az örömért mindenki hajlandó nagyon sokat és keményen dolgozni.
A taps pedig nem marad el, ahogy azt a Jurányi Inkubátorházban tartott bemutatón is tapasztalhattuk. És az egész lényegét jelentő öröm is megvan, ami egyértelműen kiderült az előadás után, mikor ott maradtunk kicsit beszélgetni a résztvevőkkel. Az egyik főszereplő, az enyhén értelmi sérült Gábor például izgatottan mesélte, hogy van ugyan lámpaláza, de így is rettentően élvezi a fellépést és a közös munkát a többiekkel.
A darabot már csak azért is közel érezhetik magukhoz, mert az itt felvetett dilemmák részben a saját élményeiken alapulnak. Hogy épül fel egy közösség? Ki számít a közösség értékes tagjának, és ki fekteti le a szempontokat? Mitől válik valaki kívülállóvá, és pontosan mivel jár ez a kint rekedés? Az alapkérdéseket ugyan a csoportvezetők fektették le, de hamar kiderült, hogy a csapat minden tagját ugyanúgy izgatják, így a részleteket már az ő ötleteik alapján dolgozták ki a próbák során. A kirekesztettség élménye persze egész más formában és szinten merül fel a fogyatékkal élők, mint a többiek mindennapjaiban.
A velük szembeni elfogadással kapcsolatban a többségi társadalomnak lenne még mit tanulnia. A nyári tábor során többször tapasztaltuk, hogy amikor strandra vagy bármilyen nyilvános helyre megyünk, akár tekintetekkel, akár verbális úton az emberek milyen rettegéssel, ellenérzésekkel viszonyulnak a csoportunkhoz. A jó az, hogy a tábor ép tagjainak teljesen természetes, hogy ilyen helyzetben rossz érzésük támad, és egyértelműen a csapat védelmére kelnek
– ezt már Bakonyvári Krisztina színész-drámatanár meséli, aki az előadás egyik alkotója (ő írta a forgatókönyvet is), és csaknem tíz éve csatlakozott a MáSzínházhoz. A kívülállóság kérdésköréhez az előítéletek és fogyatékkal élő személyek társadalomban betöltött helye adta az apropót, de egyáltalán nem szerettek volna a fogyatékosságról vagy a sérültségről játszani. Ezért inkább kiterjesztették a kérdést és elemelték a konkrétumoktól: amikor általánosságban megfelelésről és a kirekesztettségről beszélgettek, hamar kiderült, hogy a csoport minden tagja átél vagy átélt már ilyesmit.
Nem húznánk sokáig
Nyitottságban tehát van még hova fejlődnünk, de mégsem lenne jó, ha holnaptól mindenkit tövényben köteleznének rá. Ennek ugyanis belülről kell fakadnia. Krisztináék is régóta küzdenek a társulatba járó fiatalokkal azért, hogy a figyelmesség, a kedvesség ne egy betanult, kötelezően elvárt forma legyen, hanem egy megélt érzés, ami adott esetben nem jön, mert nem olyan napunk van, nem olyan dolgok történtek velünk. „Kérni szoktuk őket, hogy törekedjenek arra, hogy őszintén fel merjék vállalni a rossz érzéseiket is, ne csak a jókat, mert nem dől össze a világ, ha valaki szomorú éppen, vagy dühös.”
A Zsák a foltját kiválóan szemlélteti, mi történik, ha a kedvességet erőszakkal próbáljuk meg kikényszeríteni az emberekből. Így kapjuk meg Uniformot, ezt a tökéletes társadalmat, ahol ugyan megszűntek a problémák és a konfliktusok, de velük együtt elveszik az őszinteség és az egyéniséggé válás lehetősége is. A földre szállt mennyországról végül mindig kiderül, hogy igazából maga a pokol – Huxley óta ez az anti-utópiák fő tanulsága. A MáSzínház tagjainak pedig nincs sok illúziója azzal kapcsolatban, meddig húznák egy efféle helyen, amit a Krisztina által mesélt anekdota is jól összefoglal:
A bemutató előtt minden tagnak egy radírtelefont adtunk premierajándékként, aminek a kijelzőjére ráírtuk feketével, hogy 0%. Nem is kérdés, hogy mi mindannyian Divercitybe kerülnénk, ha Uniformban születtünk volna. Ez világossá teszi, hogy csoportszinten mit gondolunk a kötelezővé tett kedvességről és elfogadásról.
Borítókép: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu
