Mengelét a saját fia szembesítette először a gaztetteivel

Legelőször is a bungaló szaga döbbenti meg, azután az apja remegő hangja. Azelőtt férfias volt, és parancsoló, lenyűgözte a hegyi vakációjuk idején. Rolf azonban nem hagyja, hogy megindítsák a könnyek, amelyekkel az öreg fogadja, sem deformálódott jobb keze, sem űzöttvad-tekintete. Sedlmeier figyelmeztette: „Josef félelmetesen jó színész.” Rolf leülteti és rögtön a lényegre tér. Annyi év, annyi ködösítő levél és átvirrasztott éjszaka után az apja tartozik neki az igazsággal. Miért ment Auschwitz­ba? Mit csinált ott? Elkövette a bűnöket, amelyekkel vádolják?

Mengelét életében először szembesítik hallatlan gaz­tetteivel. Köhécselve nézi a fiát, aki az anyja kiköpött mása, szebbnek látja, mint a fényképeken, csak ne lenne hosszú a haja, mint az amerikai színészeknek, le kell vágatnia még itt, Brazíliában, és az a szörnyű trapéz­nadrágja!

Csak vizet kér? Mengele sört és bort is vett a tiszteletére. Nem esznek valamit? „Papa, papa, majd utána meglátjuk.” – Ezekről a régi dolgokról beszéljek?, sóhajt fel Mengele.

– Igen, ezekről a régi dolgokról.

Az emberiség olyan életforma, amelynek nincs több célja vagy terve, mint az orchideának vagy a pillangónak. A népek és a nyelvek növekednek és öregednek, mint a tölgyek, a fenyők és a virágok, fiatalok és öregek. Minden kultúra új kifejezési formákat hoz, amelyek kihajtanak, megérnek, elhervadnak és visszafordíthatatlanul eltűn­nek, magyarázza az apa, aki felkészült a fia vallatására. Az első világháború után a nyugati világ kritikus ponthoz, Németország kultúrájának kérlelhetetlen szakaszához érkezett, megfertőzte a technikai fejlődés, a kapitalizmus, a tömegek, az individualizmus, a kozmopolita felfogás. Két út nyílt előtte: a halál vagy a cselekvés. „Nekünk, németeknek, a felsőbbrendű fajnak, cselekednünk kellett. Új életerőt kellett oltanunk magunkba, hogy megvédjük a természetes közösséget és biztosítsuk az északi faj örök fennmaradását”, mondja Mengele. Hitler százmillió ger­mánt képzelt el, azután középtávon kétszázötvenmilliót, 2200-ra pedig egymilliárdot. „Egymilliárd, Rolf! Ő volt a mi Cézárunk, mi pedig a mérnökei, nekünk kellett ügyelnünk rá, hogy egyre növekvő számú egészséges és fajilag kielégítő családdal büszkélkedhessen…”

Rolf az ujjaival dobol az asztalon. Ismeri Spengler el­méleteit a Nyugat hanyatlásáról, és nem azért jött el Bra­zíliáig, hogy a náci hitvallás szlogenjeit hallgassa:

Papa, mit csináltál Auschwitzban?

Mengele mérgesen legyint, ritkán szakítják félbe. „A kötelességemet teljesítettem, mondja egyenesen a fia szemébe nézve, a német tudomány katonájának köteles­ségét: védelmeztem az organikus biológiai közösséget, tisztítottam a vért, megszabadítottam az idegen testektől.” Osztályozta, kiválogatta és kiiktatta a nem megfelelő­ket, akik naponta ezrével érkeztek akkoriban a táborba. „Igyekeztem a lehető legtöbb embert munkára irányítani, hogy életeket mentsek. Az ikrek, akikkel előre vittem a tudományt, szintén nekem köszönhetik az életüket”, meri állítani. Rolf ferde pillantást vett rá. Mengele megpróbálja elmagyarázni a szelekciós elvét: egy katonai kórházban nem minden sebesültet lehet megműteni. Van, akinek meg kell halnia, ilyen a háború, ilyenek az élet törvényei, csak a legerősebbek maradnak fenn. Amikor megjöttek a konvojok, tele voltak élőhalottakkal. Mi legyen velük? Auschwitz nem menhely volt, hanem munkatábor, ma­gyarázza Mengele: inkább megkímélte őket az ezredik szenvedéstől azzal, hogy a halálukat választotta. „Hidd el, nem volt mindig könnyű. Érted?” Nem, Rolf nem érti, egyáltalán nem érti, de nem ellenkezik az apjával. Ha hagyja beszélni, Mengele talán végre elejt egy vallo­mást, a megbánás valami jelét.

Engedelmeskedtem a parancsoknak, mert szerettem Németországot, és mert ez volt a Führer politikája. A mi Führerünké: jogilag és erkölcsileg is teljesítenem kellett a küldetésem. Nem volt más választásom. Nem én találtam ki Auschwitzot, sem a gázkamrákat és a krematóriumokat. Csak egy fogaskerék voltam a többi között. Ha történt is néhány túlkapás, én nem vagyok felelős érte, én…

Rolf feláll, hátat fordít az apjának, már nem hallgatja meg. A koponyáját dörzsöl­getve kinéz az ablakon a labdázó gyerekekre.

*

„És a zsidók, mit ártottak neked a zsidók?”, kérdezi, miután visszaül elé. Mengele újra biológiáról, kiirtandó bacilusokról, mikrobákról és lárvákról beszél. A falon szaladó nagy szúnyogra mutat. „Le fogjuk csapni, mert fenyegeti a környezetünket és betegségekkel fertőzhet meg, ha megcsíp. Ugyanez érvényes a zsidókra.” Rolf lehunyja a szemét. Menekülni szeretne, de ráparan­csol az apjára, hogy ne mozduljon, még nem végeztek, a szúnyog várhat. „Sosem éreztél szánalmat a gyere­kek, a nők, az öregek iránt, akiket gázkamrába küld­tél? Nem bántál meg semmit?” Mengele rosszindulatú pillantást vet a fiára, aki úgy látszik, semmit sem értett meg. „A szánalom nem értelmezhető kategória, hiszen a zsidók nem tartoznak az emberi fajhoz, mondja. Ha­dat üzentek nekünk, évezredek óta az északi faj vesz­tére törnek. Ki kellett irtani őket. Később a fiúk férfiak lettek volna, a lányok bosszúszomjas anyák. A túlélők megmérgezik Németországot, és Izrael a világbékét fenyegeti. Tudnod kell azt is, Rolf, hogy a lelkiisme­ret beteges érzés, elkorcsosult lények találták ki, hogy meggátolják a cselekvést, és megbénítsák a cselekvőt”, folytatja Mengele. Azért nem állt a bíróság elé, mert a bírók csak önkényes igazságosztók, bosszúállók.

Beesteledett Eldoradóban. Mengeléék csendben va­csoráznak. A fiú az apját figyeli, ezt az idegent, ahogy kéjesen a tojássárgájába meríti a kenyerét. Spenótda­rabkák ragadtak a bajszára. „Gyilkoltál, papa? Megkí­noztál és a tűzbe vetettél újszülötteket?”, kérdezi hir­telen Rolf. Mengele kihúzza magát, lesújtó pillantással méri végig. Megesküszik, hogy soha nem ártott senki­nek, csak a katona és a tudós kötelességét teljesítette. Amikor egy pilóta kioldja a bombáit egy ellenséges város fölött, a közösség nem hibáztatja, épp ellenkező­leg, hősként tekint rá. Akkor ellene miért acsarognak? És különben is, a németek sosem tiltakoztak, és a pápa sem. Ez igazságtalanság és aljasság!, állítja Mengele. A nép sebészeként az árja faj örökkévalóságáért és a közösség javáért tevékenykedett. Az egyén nem számít.

A vénember vörös fejjel hirtelen felpattan és üvölteni kezd. „Te, az egyetlen fiam, minden szemétséget elhi­szel, amit írtak rólam! Kispolgár vagy, hagytad, hogy az idióta nevelőapád, a jogi tanulmányaid és a média befolyásoljon, mint az egész rohadt generációdat. Ez a történet túl magas nektek, úgyhogy hagyjátok békén az elődeiteket, és tiszteljétek őket. Semmi rosszat nem tettem, Rolf, hallod?”

Vége. Két nap és két éjszaka folyamatos beszélgetés után Rolf feladja. Az apja makacs, gyógyíthatatlan és ártó ember, háborús bűnös, aki nem mutat megbá­nást az emberiesség ellen elkövetett bűneiért. Igen, vége, mondja magában Rolf, az ottléte többi részé­nek már nincs jelentősége, a séták, a fényképezkedés Bossertékkel, a piknik a Bertioga strandon mind csak tettetés. A tervezettnél hamarabb elutazik. A reptéren az apja odasúgja, hogy reméli, hogy még viszontlátja.

Rolf elindul a tranzit felé.

Olivier Guez: Josef Mengele eltűnése

Ulpius, 2018

Kiemelt képünkön balról jobbra Richard Baer Auswitz parancsnoka, Dr. Josef Mengele és Rudolf Hoess. Fotó: Yad Vashem