A Deadpool első részéről öt dolgot illett kiemelnie egy valamirevaló kritikusnak:
- A negyedik fal áttörésének formabontó tényét
- Az önreflexiót a képregényadaptációs műfajra
- A tökös akciójeleneteket
- A megállás nélküli folytonos polgárpukkasztást
- És hogy megannyi X-men film után a Fox végre tényleg csinált valami nagyon egyedit
A második rész története talán még az előzőnél is egyszerűbb: egy Kábel nevű időutazó katona meg akar ölni egy túlsúlyos kisfiút, Deadpoolból viszont előtör az anyatigris, és nem hagyja. A spoilerek elkerülése végett elégedjen meg az olvasó annyival, amennyit a trailer sugall, mert a Deadpool 2 egyáltalán nem erről szól.
A Deadpool második részében továbbra is a fent felsoroltak szolgáltatják az élvezeti faktort, ám a lista egy új elemmel bővül:
Oké, már az első, magát tréfásan romantikus filmnek tartó DP-mozi is rendelkezett néhány emlékezetes érzelmi csúcs és mélyponttal, ez igaz. Ilyen volt pl. Vanessa (Morena Baccarin) és Wade Wilson aka. Deadpool (Ryan Reynolds) megismerkedése, majd a szexi, forró és nedves montázsa, ami után kiderült, hogy Wade-nek halálos rákja van. Amely érzelmi feszültséget viszont az első rész 20-30 percben épített fel, azt a második rész még a főcím előtt, kb. négy percben teszi meg, ráadásul sokkalta hatásosabban. Nem viccelek, négy perc után kicsordult a könnyem és kivételesen nem a nevetéstől. A karakter elképesztően rövid idő alatt remeg meg és zuhan össze, hogy aztán hosszú időn keresztül lebegjen a kilátástalanságban. Ezt pedig meglehetősen abszurd mégis inkább fájdalmas élmény látni egy olyan szuperhőstől, aki szuperhősködés címszó alatt embereket öl. A Deadpool 2 felütése annyira erős, hogy ezt később nem is tudja megugrani.
Még alig hevertük ki a Bosszúállók: Végtelen háborút (Marvel Studios), hamarosan érkezik a Hangya és a Darázs (Marvel Studios), egy Aquaman-film (Warner Bros), valamint az X-Men: Dark Phoenix (20th Century Fox) című felvonása, mely egyéb iránt lehet az utolsó is lesz a Fox részéről, hála a nemrégiben a Marvel javára nyélbe ütött üzletnek. Ez a képregényadaptációs őrület már 2016-ban tombolt, ezért működött olyan jól az első DP, hiszen volt mi elé görbe tükröt tartani. Titkon mindenki bízott benne (és legbelül pontosan tudta), hogy a „második eljövetel” legalább olyan jó lesz, mint elődje.
Erről tanúskodott az elképesztően mókás marketing-hadjárat és egyfelől a műfajt jól ismerő David Leitch rendező (V, mint vérbosszú, Atomszőke, John Wick) és másfelől a karaktert a kisujjában hordó Ryan Reynolds kettőse. Az igazi kérdés az volt, hogy képes lesz-e újítani önmagán, és talán egy egészen picit a műfajon is?
A DP2 provokatív stílusába csak a baba Hitler megölése nem fért bele állítólag, egyébként változatlanul szórakoztató és változatos módon csinál viccet a rivális filmekből és stúdiókból, Ryan Reynoldsból, a politikai korrektségből, a homoszexualitásból, az erőszakból vagy úgy általában a popkultúrából. Ami viszont új szintre emeli a humort, hogy a film legelső jelenetének árnyékában sok minden új értelmet nyer. A viccelődés például keserűbbé és még az eddiginél is cinikusabbá válik, de közben pont ez adja a legnagyobb erényét: Deadpoolról ugyanis kiderül, hogy nem csak jó humora, de óriási szíve és érzelmei is vannak.
Ahhoz, hogy mélyen szunnyadó érzelmeit a gyakorlatban is kamatoztatni tudja, társakra és barátokra van szüksége, így szerencsére újra felbukkan a Negaszonikus Tini Torpedó (Brianna Hildebrand) és Kolosszus (Stefan Kapicic) is. Utóbbival ráadásul tényleg egy – az első részhez képest mindenképpen – mélyebb kapcsolat alakul ki, de az igazán meglepő és erős érzelmi-dramaturgiai fordulatot a kisfiú Russell (Julian Dennison), Kábel (Josh Brolin) és Vanessa (Morena Baccarin) hozzák. A régi mellékszereplők közül egyértelműen Dopinderé (Karan Soni) a legjobb karakterfejlődés, míg újak közül az örök mázli képességével rendelkező Dominót játszó Zazie Beetznek jutnak a legjobb akciójelenetek, sajnos a többiekről ez már kevésbé mondható el. Ennek ellenére cameók és váratlanul felbukkanó új szereplők is lesznek ebben a részben. Az egyik új szereplő megjelenésénél például akkorát hőkölt fel a mozi és csapott egy emberként öklével a levegőbe, hogy esküszöm még Deadpool is lenézett a vászonról!
Az elősző rész egyik nagy narratív trükkje volt a két idősíkon futó történetvezetés. A második rész – bár egy rövid ideig él ezzel a módszerrel – elég hamar egyenes irányú elbeszélésbe csap át, ami talán kicsit fájó annak tükrében, hogy Kábel időutazó karakteréből következhetett volna az időkezelés bonyolítása. Ez sajnos csak a stáblista utáni jelenetben jutott eszükbe az íróknak, ott viszont alaposan ki is használták, a film egyik legjobb montázsa köthető ide. Hiába a kifejezetten sok és egyébként kreatív, pörgős és sodró lendületű akciószekvencia, ha közöttük lévő nyugvópontok egyszerűen el vannak nyújtva, pedig ezek közé befészkelte magát néhány igazi, meghökkentő drámai pillanat is, amik tényleg könnyet csalnak az ember szemébe ha nem vigyáz.
A fő- és mellékszereplők emlékezetesek és látszik rajtuk, hogy nagyon értik, hogy miben szerepelnek, a néha megakadó történet szépen le van kerekítve, a zene, a látvány és akciószekvenciák pedig kreatívak. A film a Deadpool-franchise látványos folytatása, változatlanul jó humorú és sikerült egy picike szívet is növesztenie a sok baromkodás mellé, és Deadpoolnak ez is jól áll, mint a magassarkú.
Deadpool 2, 2018, 120 perc, 7/10
