A hétvégén rendezik a 90. Oscar-gálát, ami számunkra elsősorban a Testről és lélekről szól majd, de azért akadnak még izgalmas kérdések. Túl azon, hogy nyilván szorítunk majd Enyedi Ildikóéknak és a szerelmes szarvasoknak, én nem a nagy, körülrajongott kategóriákat várom majd igazán vasárnap éjjel, hanem az operatőrökét. Igen, azokét a szakemberekét, akik keveset sütkéreznek a reflektorfényben és akik sokszor meg sem ismernek a riporterek a vörös szőnyegen, pedig az ő munkájuk nélkül aligha válhat igazán emlékezetessé egy film.
Első jelölését 1995-ben kapta A remény rabjaiért. A Stephen King regényéből adaptált börtöndráma a mai napig a legnépszerűbb filmek között van az imdb-n, most is épp a 250-es összesített toplista első helyén tanyázik, amelyért régóta verseng A keresztapával. A kultuszhoz a képi világ is nagyban hozzájárul, ami részben annak köszönhető, hogy Deakins a forgatáson szinte csak természetes fényt használt, így érve el kellően realista hatást. Ez csak egy jelölésre volt elég, abban az évben John Toll, a Szenvedélyek viharában operatőre vihette haza az Oscart. Deakins azóta még 12-szer maradt alul, hogy melyik évben épp kivel szemben, azt tételesen végigkövethetjük ebben a gyorstalpaló videóban, ami ugyan született vesztesnek nevezi Deakinst, de nyilvánvalóan csak azért, hogy felhívja a figyelmet a méltánytalanságra:
Mert Deakinsnél kevés megbízhatóbb név van a szakmában. Ha az ember beül egy általa kamerázott filmre, nemcsak arra vehet mérget, hogy lenyűgözőek beállításokat láthat, de arra is, hogy fajsúlyos alkotásról van szó. Ő bizonyos értelemben régi vágású mesterember. Nem a kapkodó, trendi esztétika híve, aki öncélú vizuális bravúrokkal segítene elfedni az eredetiség hiányát, és a grandiózus szuperhősfilmek sem mozgatják. Nagyon megválogatja, mihez adja a nevét és szaktudását. Képei precízen komponáltak és kifejezőek, de igyekszik mindig teret adni a néző képzeletének is.
Mindig kényes voltam egy kicsit ezen a téren. Ha elvállalok egy munkát, annak olyannak kell lennie, ami érzelmileg megmozgat. A filmezés visszafejlődött az elmúlt 15-20 évben. A gigaköltségvetésű akciófilmekben manapság mindent megmutatnak és mindent kibetűznek neked
Ebbe persze belefér a western, a világháborús dráma, a filozofikus sci-fi és még a James Bond-film is (ugye emlékszünk még a Skyfall fagyos és mégis lágy skóciai színeire? Azokat is neki köszönhetjük). A lényeg, hogy legyen bennük valódi tartalom, amit képekben ki lehet bontani. Mert Deakins sosem magát akarja előtérbe tolni.
A jó operatőr ugyanis szerinte nem saját stílust épít, hanem mindig az adott történetből és koncepcióból indul ki. Talán épp emiatt, a profizmus és szakmai alázat tökéletes elegye miatt ragaszkodnak hozzá korunk legizgalmasabb hollywoodi rendezői. Dolgozott már együtt Martin Scorsesével, Frank Darabonttal, Paul Haggisszel és Sam Mendes-zel is, de a leginkább a Coen testvérekkel talált egymásra, akiknek gyakorlatilag a fél életművét ő kamerázta. Hasonlítsuk csak össze mondjuk A nagy Lebowski betépett, színpompás világát a Fargo hófehér, szinte absztrakt tájaival, vagy Az ember, aki ott se volt baljós, fekete-fehér képeivel, és máris megértjük, miért fontosabb az alkalmazkodási képesség a saját stílusnál.
A másik nagy alkotótárs Dennis Villeneuve, vele a Szárnyas Fejvadász 2049 már a harmadik közös filmje öt éven belül. Teljes értékű partnerek lettek, így Deakins már nemcsak a forgatáson felelt a képekért, de az előkészítésbe is jobban belefolyt a szokásosnál: a disztópikus világ részleteit és törvényszerűségeit együtt dolgozták ki a rendezővel. És lehet szeretni vagy gyűlölni Ridley Scott sci-fi-klasszikusának megkésett folytatását, én például nem voltam különösebben oda érte, viszont egyvalami tényleg tagadhatatlan: egészen magával ragadó a film atmoszférája, ami egyrészt Deakins hipnotikus képeinek, másrészt a pár hete meghalt Jóhann Johansson transszerű zenéjének köszönhető.
A brit születésű Deakins képek iránti érzékenysége már gyerekkorában megmutatkozott, de először még nem filmes, inkább festő akart lenni. Az ecsetet hamar fényképezőgépre cserélte, majd pár dokumentumfilm forgatásán is részt vett. Állítása szerint ez volt a legjobb iskola számára, hiszen a forgatás során megtanult reagálni a váratlan helyzetekre, ami a mai napig segít neki a munkában. Hisz bármilyen alaposan is terveznek előre, egy forgatáson mindig történik valami, amire senki nem számít. Még Hollywoodban is. És olyankor az operatőrnek résen kell lennie, hogy kihozzon valami pluszt a helyzetből. Egy idő után váltott a játékfilmekre, de a természetes fényviszonyok és az improvizáció iránti fogékonyságát itt is megőrizte. Egy másik kultikus disztópiával, az 1984-gyel került fel Hollywood radarjára, mára pedig a filmszakma egyik élő legendája, akivel megtiszteltetés és egyben felelősség együtt dolgozni.
„Neki minden beállításban Roger Deakinsnek kell lennie, ezért hatalmas nyomás van a vállán. Minden részletre rettentően koncentrál, sosem emeli fel a hangját, és nem szeret semmit ismételni. A csapata… a csapata pedig boldogan meghalna érte” – jellemezte Villeneuve nemrég.
Vannak, akik az Akadémia vízfejűségét okolják ezért. Mert mindenki tudja, hogy Hollywood legfényesebben csillogó díja nemcsak a teljesítménynek, de a hírnévnek is szól. Ritka például, hogy olyan film operatőre kapja a díjat, amelyet ne jelöltek volna abban az évben a legjobb film kategóriában is. A tagok ugyanis húznak az agyonhájpolt, nagy címek felé, az ráadásul nincs is nevesítve a szavazólapon, hogy ki volt az operatőr. Ez a dominóhatás csökkenti Deakins idei esélyeit, hiszen a Szárnyas Fejvadász nem szerepel a legjobb filmek mezőnyében. Az elmúlt évtizedekre viszont nem áll teljesen az elmélet, hisz a 14-ből öt alkalommal olyan filmért jelölték, ami szerepelt a legfontosabb kategóriában is. A legnagyobb sansza talán épp tíz éve volt Deakinsnek a győzelemre, a 2008-as gálán ugyanis egyszerre két filmmel is versenyben volt:
- a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Forddal
- valamint a Nem vénnek való vidékkel.
Két szikár, kíméletlen és egyben lírai remekműről van szó, nehezen felejthető képekkel – mindegy hogy épp kietlen tájról, emberi arcról, vagy a szoba falán furcsán derengő árnyékokról van szó, Deakins beállításai egyszerre letisztultak és végtelenül összetettek. A Coen testvérek modern westernklasszikusa ráadásul le is tarolta abban az évben a legfontosabb kategóriákat, a duplán jelölt Deakins mégis hoppon maradt végül. Merthogy volt egy harmadik szikár, lírai, pusztában játszódó remekmű is, a Vérző olaj, és inkább ennek az operatőrét díjazták (arra már tavaly felsoroltunk tíz erős érvet, hogy miért 2007 volt a filmtörténet egyik legerősebb évjárata).
Idén megint sokan remélik, hogy megtörik az átok, és Deakins végre nyerni fog. Vannak biztató jelek: az elmúlt hónapokban például megkapta a BAFTA-t és az Operatőrök Amerikai Társaságának díját is, amelyek gyakran előrejelzik az Oscar-győzelmet. Persze jártunk már itt, és akkor is kikosarazták. Ráadásul ott van a mezőnyben az impozáns képi világú Dunkirk és A víz érintése is, amelyek a Szárnyas fejvadász 2049-cel szemben, a fő kategóriákban is versenyeznek. És ott van persze Rachel Morrison, a Mudbound operatőre, aki az első női jelölt a kategóriában, így szintén történelmet írhatna egy esetleges győzelemmel.
Magát Deakinst amúgy már nem izgatja különösebben ez az egész találgatás. A vörös szőnyegtől távol építette fel hírnevét, ami miatt most is azokkal és úgy dolgozhat, akikkel és ahogy akar. Olyan filmeken, amelyeket évtizedek múlva is elővesznek majd, függetlenül attól, hány Oscart kaptak. Szerinte a díjaknak egyébként is kevés közük van ahhoz, hogy mi vonul majd be a filmtörténetbe. Erre épp az eredeti Szárnyas fejvadászt hozza fel példának, amelynek operatőrét, Jordan Crononweth-t még csak nem is jelölték Oscarra a filmért.
Az egyik legcsodálatosabb kameramunka, amit valaha láthatunk filmen, technikailag is elképesztő. Aztán ott vannak a kedvenc rendezőim, Tarkovszkij vagy Jean-Pierre Mellville, akikről szintén nem beszélnek sokat Hollywoodban, számomra pedig egyszerűen istenek. Úgyhogy ez az egész valójában… nem számít.
Borítókép: Getty Images
