Úgy a film harmadánál kezdtem el azon gondolkodni, hogy vajon mi lehet a baj a Mute-tal. Mert nem hogy nem ragadott magával, de fokozatosan szaporodtak a problémák. Rossz a forgatókönyv? Hülyeség a cselekmény? Bénák a párbeszédek? Hiteltelenek a szereplők? Rosszak a színészek? (Akikről egyébként más filmekből tudhatjuk, hogy megfelelő színészvezetéssel nagyon is jók tudnak lenni.) Végül arra jutottam, hogy mindegyik kérdésre igen a válasz, egyszerűen nincs egyetlen pont, amire rá lehetne mutatni, hogy itt siklott ki az egész, hanem az egész film egy csődtömeg, amit nem lehetett volna egy vagy akár két húzással megmenteni.
Duncan Jonesról tudni kell, hogy a nagyszerű 2009-es Holdnak köszönhetően rögtön a legtehetségesebb rendezők között kezdték emlegetni a nevét, és ez nem változott első nagyobb költségvetésű filmje, a Forráskód után sem. A problémák a Warcraft: A kezdetekkel kezdődtek, amely persze videojáték-adaptációként már természeténél fogva nem a kritikusok elismerésére hajtott, bár a nézők sem haraptak rá annyira, mint azt a gyártók szerették volna. A Mute (magyarul: Néma) viszont Jones saját, régi ötlete, amit már több mint egy évtizede meg akart valósítani, és az időközben bekövetkezett halálesetek miatt még személyesebb is lett: két éve meghalt édesapja, David Bowie, tavaly pedig gyerekkori dajkája, Marion Skene is, Jones pedig kettőjüknek is dedikálta a filmet.
Az, hogy a film egy jövőbeli Berlinben játszódik, már önmagában egy főhajtás Bowie előtt, akinek a város komoly szerepet játszott az életében és a karrierjében is (három legendás lemeze is Berlinben született), és még a Heroes album Philipp Glass-féle szimfonikus átirata is hallható benne. A film látványvilágáról azonban inkább a Szárnyas fejvadász juthat eszünkbe, ám ez a nem túl távoli jövőben ábrázolt, techno-Berlin magán viseli a nem túl bőséges költségvetés jeleit, pedig komolyabb ráfordítással egy igazán egyedi világot is teremthetett volna Jones, így viszont csak egy másodosztályú cyberpunk hátteret kapunk, ahol a rendező ötletei sem kapnak kellő súlyt. Még nagyobb probléma, hogy ennek az egész kerettörténetnek semmi szerepe nincs a történet szempontjából: a Mute története tényleg játszódhatna bárhol, bármikor, maximum néhány cyberpunk-fanatikust sikerülhet ezzel a film mellé állítani.
A sztori főszereplője Leo (Alexander Skarsgård), egy gyerekkori balesetben örökre megnémult férfi, aki mellesleg amish, és nem él a modern világ technológiai előnyeivel (így nem operálhatják meg a hangszálait, és nem tud kebabot rendelni a drónoktól sem), bár idővel az amish vonalnak sem lesz semmi jelentősége. Leo pultosként dolgozik egy bárban, akárcsak barátnője, Naadirah (Seyneb Saleh), akinek azonban egyszer csak nyoma vész, Leo pedig megpróbálja megtalálni a berlini alvilágban, ahol kizárólag saját magára számíthat. Egy párhuzamos szálon pedig két amerikai katonaszökevény, a magát zugsebészeti melókból fenntartó Cactus (Paul Rudd) és Duck (az alig felismerhető Justin Theroux játssza) sztoriját követhetjük, akik szintén kapcsolódnak ahhoz a bárhoz, ahol Leo is dolgozott, és egy Maksim nevű, orosz akcentussal beszélő fekete maffiózó kezében futnak össze a szálak. Mivel Leo ugyebár néma, az ő jelenetei elég egysíkúak, így az erőszakos pszichopata Cactusra és a pedofil Duckra hárul a feladat, hogy humorral és izgalommal töltsék meg a filmet (már amennyire a funkciótlan agresszivitás és a pedofília humoros lehet), ám mindkét karakter annyira üres és utálatos, hogy még az sem teszi őket érdekesebbé, hogy Jones nyíltan a M.A.S.H két szereplőjéről mintázta őket.
Leo és Naadirah kettőséből pedig olyannyira hiányzik a kémia, hogy nem rágjuk le a körmünket attól sem, hogy velük mi történik. Így mire a kínosan lassan vánszorgó film utolsó harmadában végre felgyorsulnak az események, már késő, Jones elveszített bennünket, és nem segítenek ebben a suta párbeszédek, az érthetetlen sztorifordulatok és az olyan közhelyes figurák sem, mint például a jobb sorsra érdemes Robert Sheehan transzvesztita/prostituált pultosa. Kapunk az arcunkba naturalisztikus erőszakot is: egy jelenetben például az egyik szereplő percekig bugyborékol átvágott torokkal. Az pedig már szóra sem érdemes, hogy hiába játszódik a film egy olyan világban, ahol minden a technikáról szól, legalább három olyan jelenetre is emlékszem, ahol papír játssza a főszerepet: hol a filmrendezők elnyűhetetlen kedvence, a nyomtatott napilap (!), hol egy noteszbe firkált cím, hol pedig egy ceruzával rajzolgató kislány mutatja meg, hogy a papír évtizedek múlva is velünk lesz, miközben ez már ma sincs mindig így. Az is segíthetne, ha legalább kicsit többet megtudnánk erről a filmbeli világról, de sajnos az egész csak háttér egy nem különösebben izgalmas sztorihoz, amit ráadásul Jones két teljes óráig húz.
A filmben van egy utalás a Holdra is, ami csak még fájóbbá teszi a két film közötti szakadékot: míg a Hold egy igazi, valós kérdéseket felvető sci-fi, addig a Mute egy lapos krimi, sci-fi díszletek között. Tényleg csak remélni lehet, hogy Jonesban ennél több van, és még be tudja váltani a korai filmek ígéreteit egyszer, a Mute (és persze a Warcraft) csak kisiklás lesz a rendezői pályáján, nem pedig egy Shyamalant idéző vesszőfutás tanúi vagyunk, egyre gyengébb filmekkel.
Mute, 2 óra 6 perc, 2018, Netflix. Értékelés: 3/10
Borítókép: Keith Bernstein/Netflix
