Kultúra filmkritika

Egészen különleges tündérmese A víz érintése

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 02. 20. 17:59

A víz érintése úgy fantasy, hogy nem hatásvadász, úgy romantikus, hogy egy pillanatig sem nyálas, és úgy mese, hogy elhiszem.
Korábban a témában:

Hogy a megosztott furcsaságból nagy szerelem lesz, azt már sokan megénekelték, és az utóbbi évek Oscar-szezonja alapján úgy tűnik, a nagy szerelmek nagy történetei sosem kopnak ki a divatból, főleg, ha ezeket kellő érzékenységgel, emberszeretettel, őszinteséggel mesélik el az alkotók. Nem mintha az Oscar-jelöltek leképeznék egy év filmtermését, de ha csak ebből indulunk ki, akkor is: tavaly ott volt a Kaliforniai álom, a győztes Holdfény, idén itt a Fantomszál, a Szólíts a neveden és A víz érintése. Csupa mélyre nyúló, sok esetben személyes, átélhető történet olyan szerelmekről, amelyek jönnek, és ha mennek is, nem nyomtalanul. A víz érintése is ilyen, és amellett, hogy mindezt különösebb erőlködés nélkül nyújtja, beszél még az élet és az ember egy sor egyéb árnyalatáról.

A hidegháború paranoiája és a hurráoptimista jövőpropaganda keveredik a jóléti Amerika mindennapjaiban, kertes ház, léckerítés, Cadillac, de űrverseny és titkos kutatólabor, sőt, még a modernitással vetélkedő századelős nosztalgia is megfér egymás mellett abban a világban, amelyben Elisa él. A lány árván nőtt fel, a vízben találták újszülöttként, rejtélyes sebekkel a nyakán, ráadásul néma is, így napjait évek óta berögzült rutinja mellett az a két ember dobja fel, akit nem riaszt el a jelbeszéddel járó plusz energiabefektetés, ami az érintkezéshez szükséges: a szomszédban lakó idősödő plakátfestő, és kolléganője, Zelda, aki valamiért kedveli az elvarázsolt lányt.

Fotó: Forum Hungary

Együtt dolgoznak takarítóként egy szupertitkos kutatóközpontban, ahová egy nap különösen fontos kutatni való érkezik: egy furcsa lény, amelyet az Amazonas-vidékén – ahol a bennszülöttek istenségként tisztelték – vadászott le a kormány embere, bizonyos Strickland. A lény húsevő, kétéltű, bár igazi eleme a víz, és eltekintve a vízi életre alkalmassá tevő testrészeitől meg attól, hogy nem beszél, egészen emberszerű, értelmes és érző lény, a zenére jól reagál, és hamar kiderül, hogy a jelnyelvet is könnyedén elsajátítja. Elisát vonzza a fura lény, lassanként egyre több időt lop, amit vele tölthet, és amikor baj közeleg, a törékeny néma lányból harcos védelmező válik.

Guillermo del Toro igazi rendezői jolly joker: ugyanolyan gond nélkül rendez meg egy robbanásokkal és egyéb csinnadrattával teli akció- és/vagy képregényfilmet, mint könnyed animációs sorozatepizódokat – vagy éppen olyan csodákat valós történelem és fantázia határán, mint A faun labirintusa vagy A víz érintése. Lehet valami a vízben (hehe) ott Latin-Amerikában, legalábbis két kortárs honfitársánál, Alejandro Gonzalez Iñárritunál, de még Alfonso Cuarónnál is fellelhető az a mágikus realizmus, ami del Toro filmjeit is olyan különlegessé teszi, és ami miatt aztán folyton Márquez jár az eszemben a filmjeiket látva – ha pár évtizeddel később születik, meglehet, ő is filmrendező lett volna.

Fotó: Forum Hungary

Del Torónál az, hogy az élet és a varázslat néha összeér, természetes tény, és ez itt is egyértelmű: ha kétéltű víziember, akkor kétéltű víziember, na, bumm, nem nagyobb döbbenet ő, mint egy lelepleződött meleg, és titkolni is csak azért kell, hogy nehogy a ruszkik hamarabb rátegyék a kezüket. Ezért ez a minden ízében és felvállaltan tündérmese-jellegű történet mégsem tűnik mesének, legalábbis abban az értelemben, hogy itt az események tétje nagyon is valóságos. És az is segít, hogy del Doro meséjének olyan időtlen és valóságban gyökerező hősei vannak, mint a jó, a rossz, az áruló vagy a szövetséges, és olyan valóságos dolgokról mesél, mint a vágy, az elnyomás, vagy a magány ezer színe – mert ebben a filmben minden szereplő tökéletesen magányos.

Miközben a film üzenhetne valami didaktikus bölcsességet is a beszéd szükségtelenségéről, szerencsénkre nem ez történik: a szavak épp olyan csodásak, mint a hallgatások, a fecsegésnek épp úgy megvan a szerepe és súlya, mint a metsző hallgatásnak, az elváltoztatott akcentusnak, a pont rosszkor megszólalásnak – filmszakosoknak, nyelvfilozófusoknak diplomadolgozat-esélyes aranybánya ez a film. A hang és a csend ritmikusságának ilyen átgondolt használata nem meglepő egy olyan darabban, amelynek ennyire fontos eleme a tánc, formai eszközként és szimbólumként egyaránt.

Fotó: Forum Hungary

A szereposztás egészen makulátlan, Sally Hawkins természetesen mindent visz a szavak nélküli, különc, törékeny furatündér alakításával, még ha nehéz is nem gondolni Audrey Tautou Amélie-jére Hawkins láttán. A mellékszereplők közül Richard Jenkins mellett Michael Stuhlbarg vagy Michael Shannon is megérdemelt volna egy Oscar-jelölést, mégis, akit legfőképp ki kell emelni, az Octavia Spencer, aki lassan kezd afféle Oscar-gyanús Midász királyként funkcionálni a szerepeiben: amihez nyúl, azt kinccsé teszi. Olyan erőltetés nélküli a játéka Zelda szerepében, hogy a tizenhetedik ugyanilyen szerepében is boldogan nézném, pedig A számolás jogában dettó ugyanezt játszotta – a két figura annyira hasonló, hogy jelmezt se kellett volna cserélni, üzembiztosan átállhatott volna egyik forgatásból a másikba anélkül, hogy kiesik a karakterből.

A rengeteg ősrégi sanzonsláger mellett a filmzenére Alexander Desplat teszi fel a tőle megszokott lírai koronát, ezzel sincs tehát gond, és Dan Lausten képei is teljes könnyedséggel teremtik meg a meseszerűségnek és a nyomasztó hidegháborús atmoszférának ezt a furcsamód jól összepasszoló keverékét. De azért remek szakemberek ide, csodás szereposztás oda, elsősorban Guillermo del Toro filmje ez, aki a szerelem, a gonosz és a jó elkopottnak hitt jelentéséről, mint az ódon szalontáncos filmekről, lesepri a port, emlékeztetésképpen, mert ez a nagy mesemondó a mesék legvégső üzenetében is hisz: hogy a jó végül elnyeri méltó jutalmát.

A víz érintése (The Shape of Water), 123 perc – 9/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Andratx, 2018. június 11.
Villámok cikáznak az égbolton a Baleár-szigeteken fekvő Andratx felett 2018. június 11-én. (MTI/EPA/Cati Cladera)

Időjárás: egyre nagyobb veszélybe kerülünk

Kommentek

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.