Az indiaiak számára a kétezerötszáz kilométer hosszan elnyúló, közel egymillió négyzetkilométeres területet termékennyé tévő Gangesz maga az élet, így erős szennyezettsége ellenére a hinduk azt már évezredek óta a Föld legszentebb vizének tartják: minden évben milliók – így betegek és haldoklók – zarándokolnak el a partjára, hogy megmerítkezzenek benne és igyanak a bűnöket elvevő vizéből, sőt, a partján hamvasztják el a holtaikat, majd a hamvakat a folyamba szórják.
India népsűrűsége – a legnagyobb tömegek által lakott északi vidékeken fut keresztül a Gangesz / Fotó: YouNews
Mindezek fényében annyira talán nem tűnik már meglepő megállapításnak, hogy nem csak a folyó, de a felszínre hozott iszapja is fontos a hindu hitvilágban:
A számos iszapréteg felhordásával megszülető alakokat egy tapasztalt festő alakítja tovább: néhányuk már-már élethűnek tűnik, hiszen a legkisebb bőrredőt is megmintázzák, mások azonban absztrakt műalkotássá válnak.
A szoborra végül ékszerek, illetve selyemből készült szári kerül, mindez azonban sokszor nem elég ahhoz, hogy késznek nevezzük őket: a fenyegető démonokat elpusztító, oroszlánon lovagló, vagy tigrissel járó harcos istennő, a tízkarú Durga megformálásához például szükség van egy prostituált otthona előtt gyűjtött földre – hiszen a kapun hozzá belépő férfiak az erkölcsi tisztaságot a küszöb előtt hagyják, környezete tehát tisztává válik.
Az iszappal kevert földhöz Durga mintázásakor tehénvizeletet, illetve tehénszékletet is kevernek.
A szobrok jó része az őszi Durga Puja ünnepre készül, a különöző mesterek pedig már hetekkel korábban nekilátnak az előkészítő munkának: egy életnagyságú alak elkészítése ugyanis több ember összehangolt, hét napon át folyó munkáját igényli.
Munkájuk a fesztivál tizedik napján azonban megsemmisül: az ünneplő tömeg a legközelebbi folyóra helyezi, azok pedig elsüllyednek, mindennapos iszapként visszatérve korábbi állapotukhoz – jelképezve az istenek és istennők természethez való visszatérését.
