A nyolcvanas évek közepén itthon egy vidéki fiatal számára gyakorlatilag két zenei identitás kínálkozott: rocker lesz vagy diszkós. Aki az utóbbi választotta, a zenei betevőjét vagy a Petőfi Rádióból szerezte be, főleg Komjáthy György Vasárnapi koktéljából, kisebb részben B. Tóth László Poptarisznyájából, vagy ha szerencsés volt, és ismerte a helyi diszkóst, akkor tőle, hetente kazettára átmásolva a legújabb számokat. A diszkósok zenei alapélményét pedig ebben az időben az italo disco adta, túlnyomórészt az szólt a sulibulikban éppúgy, mint a balatoni szórakozóhelyeken. A dolgozó nép, ha máshonnan nem, tévéműsorok főcíméből – Parabola, Szuperbola, Ez+Az – ismerte tudtán kívül is az italo discót. Mint minden zenei trend, ez a műfaj is kicsit késve, egy-két évvel később ütött be nálunk, ’88-’89-ben, amikor már túl volt a csúcson: az italo disco fénykora ’82-’87 közé esik.
Az italo disco legfőbb varázsa talán, hogy maximálisan önazonos, nem akar más lenni, mint ami: jókedvre derít, megtáncoltat, megpróbálja átadni azt az eufórikus érzést, amikor az ember szerelmes. Ennek megfelelően nincs túlbonyolítva, a gépi dobalapok, a szintidallamok, a szövegek általában mind egyszerűek, de nagyon hatásosak, a gyakran fülsajdítóan borzalmas angol kiejtés csak hozzáad a bájához. Lehet mondani, hogy olcsó, fröccsöntött, de aki elmerül benne, rengeteg finomságot, hangzásbeli variánst és kevercset kihallhat, szégyentelenül szórakoztató zene, amely nem akar művészi igényűnek látszani, viszont kétségtelenül megvannak a maga értékei.
Az italo elválaszthatatlan a nyolcvanas évektől, csakúgy, mint a divatban a „kőmosott” farmer, a dauerolt haj, vagy a színes cipőfűző, és ugyan hasonlóan giccsesnek, ízlésficamosnak tartják sokan ezt a zenei irányzatot, a lesajnáló ítélet igazságtalan lenne – amennyi túljátszott, kommersz slágert a világra zúdított, legalább ugyanannyi kincset tartogat. Dalokban kifejezve: minden Boys, Boys, Boysra, Tarzan Boyra, Hey Hey Guyra, I Like Chopin-re, Vamos A La Playára, Lady Fantasy-re jut egy Hypnotic Tango, Spacer Woman, Ali Shuffle, Frogs In Space, Magical Body vagy Capsicum. Tegye fel a kezét, aki ez utóbbiak sorát ismeri! Na ugye. Az italóval ugyanaz történt, mint a „sima” diszkóval: fáziskéséssel jutott el hozzánk, így kimaradt az első, előremutató/kísérletező korszaka és már a felhígult, kommersz vonulata jött át (Haluska Imre ugyan hétről hétre lelkesen mutatta be a rádióban a legújabb, Milánóban megkaparintott lemezeit, de ezek többsége egykaptafa-italo volt), ráadásul az eredetit is tovább butító-sziruposító német szűrön keresztül, lásd Fancy, Joy, Silent Circle, és persze a Modern Talking-Bad Boys Blue-C.C. Catch triumvirátus. De ezzel az eurodisco vagy discofox vonulattal tényleg hiba lenne egy kalap alá venni az italót, amely a fenti tényezők miatt nálunk sajnos joggal kapta meg a gagyi stigmát. Magyarországon a határozott jelenlét ellenére nem voltak kifejezetten italo előadók, leszámítva Hajni István Master Voice stúdióprojektjét, melynek Kizárólag Reklám című, saját terjesztésű kazettája a műfaj slágeres vonalának remeke, nemzetközi viszonylatban is. És azért a kor popsztárjai közül sokan – például a Neoton, a Z’zi Labor, Szandi – reagáltak a műfajra, a Modern Hungária és Zoltán Erika pedig a német eurodance-t honosították korrektül.
Itthon úgy harminc évnek kellett eltelnie, hogy a műfaj rehabilitációja érdemben elkezdődjön (nyilván végig megvolt a maga fanatikus tábora, mely azonban fokozatosan kiöregedett), tőlünk nyugatabbra az italo soha nem is volt gúny vagy lesajnálás tárgya, legfeljebb nem volt menő, és afféle bűnös örömként tekintettek rá, tudva, hogy bizony fontos láncszeme az elektronikus tánczene evolúciójának. Persze az italo disco sem a semmiből jött, hanem egyfelől a hetvenes évek végének szintetikus diszkójából és az abból kifejlődött, 100% műanyag, ügető ritmusú hi-nrg-ből, másfelől a korai a szintipopból és jövőt fürkésző elektronikus zenei hangzásokból, a két fő szál közé pedig egyéb színesítő hatások (olasz dalhagyományok, prog rock, funk) keveredtek. Mindez egy új, eredeti, sajátos hangzásvilággá szintetizálódott, mely aztán kölcsönhatásba került (visszahatott) a forrásaira, miközben hozzájárult más, újabb irányzatok, a house és a techno kialakulására. A klasszikus italo életciklusa nagyjából nyolc év alatt lefutott, az átmeneti, formálódó kezdetektől (1980-81) az innovatív felívelésen (1982-83), majd a kiteljesedésen (1984-85) át a tetőzésig és az ezzel járó ellaposodásig/kommersz tömegtermelésbe fordulásig (1986-1988), és ezen a ponton kérlelhetetlenül leszorította a zenei sztrádáról a Stock-Aitken-Waterman-féle dancepop, a house, majd a eurodance, melyekkel az italo persze próbált lépést tartani, váltakozó sikerrel, menet közben elveszítve a saját jellegét.
A műfaj első reneszánszát a kilencvenes évek második felében élte, benelux és skandináv producerek fedezték fel és update-elték – hűvösebb tálalásban – az italót, rajtuk keresztül aztán az ezredfordulón kirobbant electroclash-láz hozta újra trendbe, majd a nullatízes évtizeddel az internetes zeneterjesztés és -megosztás rohamos fejlődése kedvezett a millenniumi generáció számára már obskúrus zenei világ újrafelfedezésének, mely az utóbbi pár évben látványosan felpörgette az italo-kultuszt – és készülőben a definitív italo dokumentumfilm is. A klasszikus időszakban a névadó olaszok mellett a franciák, a spanyolok, a németek, sőt, a kanadaiak számítottak erős bástyának, jelenleg a hollandok viszik a prímet (a Bordello A Parigi lemezcég és köre), de világszerte számos kis kiadó jelentet meg újra és/vagy porol le hangzásban italo-lemezeket. A YouTube, a Discogs segítségével, na meg a jó ízlésű fiatal dj-k által itthon is bárki rátalálhat a műfaj gyöngyszemeire, így vélhetően „helyére kerül” az italo – Galactic Jackson vagy a Dalmata Daniel kiadó sokat tesz ezért. A műfajnak önálló bulisorozata is van, a 2014 óta futó Super Italo Hungary, amelynek legközelebb december 22-én lesz bulija.
Jöjjön tehát tizenkét dal az italo disco fénykorából, melyek nem, hogy nincsenek túljátszva, de csak a műfaj legnagyobb rajongói ismerik őket.
Patrizia Pellegrino: Musica Spaziale (1982)
Kezdjük az italo gyorstalpalót egy kivétellel: Patrizia Pellegrino a nyolcvanas években népszerű tévés műsorvezető volt, aki az évtized nagyobbik részében diszkóelőadóként is szép karriert futott hazájában (majd átnyergelt a színészetre). A korai kislemezeit az a Claudio Gizzi hangszerelte, aki progresszív rock zenészként a hetvenes évek végén kezdett elkalandozni előbb az italo egyik alapját jelentő szintetizátor-alapú űrdiszkóba (például Automat nevű projektjével), majd a poposabb hangzásokba. Sok más előadó mellett Patrizia Pellegrinót is a holland italo-restaurátor kiadó, a Bordello A Parigi emelte kultusz –státuszba, mégpedig a 2013-as Hot Girls Of Italo-Disco EP-vel, melyen ez a dal és annak felfrissített verziója szerepelt (a B-oldalon a szintén tévés műsorvezető/színésznő Daniela Poggival). A Musica Spaziale egyszerre robotikus-futurisztikus és olasz táncdalos, a fő vonzereje persze Pellegrino fátyolosan érzéki hangja. Kár, hogy itthon Sugár Ágiból nem csináltak ilyen diszkódívát!
Klein & M.B.O.: Dirty Talk (1982)
Csúcs olasz-amerikai meló, az európai dallamvilág és a korai italo space-szintis futurizmusa vegyül lehengerlő természetességgel az amcsi klasszikus-/posztdiszkós, electrofunkos elemekkel. Ráadásul úgy, hogy már ott kopog benne az electro és lüktet a house/techno. Mario Boncaldo és Tony Carrasco abszolút alapművet alkotott, nemcsak az italóban, az elektronikus tánczenében; a Dirty Talk időtlen klasszikus, a kétezres évek elejének electroclash-hullámának is az egyik forrása. Az énekes verzióban hallható nevetés külön életre kelt, többek közt az S’Express hangmintázta a Theme From S’Express-ben.
Mr. Flagio: Take A Chance (1983)
Vannak számok, melyek hatását, jelentőségét a maga idejében nem látni, csak kellő távolságból, márpedig a Take a Chance az utókor egyöntetű véleménye alapján az italo disco kánon egyik meghatározó, mesteri darabja, kultikus és örök klasszikus, mely mai füllel ugyanolyan friss, mint 1983-ban. Bár akkor nyilván nem úgy hallgatták, mint mi, hogy egyszerre merített a múltból (klasszikus diszkó beütés), volt jelen idejű (hi-nrg pulzálás) és mutatott előre (proto-electro és acid hangzáselemek), de ami fontosabb, ellenállhatatlanul hipnotikus. Az sem véletlen, hogy a Pet Shop Boys beválogatta a Back To Mine-sorozathoz készített szettjébe (a fenti Klein M.B.O.-dallal, illetve a Savage, a Flirts és a Matia Bazar egy-egy hasonlóan alap számával együtt). Egy próbát megér – és utána még végtelent.
Doctor’s Cat: Feel The Drive (1983)
A zeneszerző Aldo Martinelli és az énekesnő Simona Zanini egyik projektje a sok közül (ők jegyzik például a poposabb-slágeresebb Comancherót, de Raggio Di Luna néven), mely a numero uno italo kiadó Discomagic fő riválisa, a Milánó mellett székelő Il Discotto nagy dobása; perfekt partibomba még ma is, a motorikusan zakatoló ritmusra egyszerűen muszáj megmozdulni.
P. Lion: Happy Children (1983)
A kommersz, ugyanakkor minőségi italo iskolapéldája, három dalra elég fülbemászó dallammal, azonnal megjegyezhető, szlogenszerű refrénnel és kellőképpen feszes-sulykolós ritmusalappal – képtelenség nem dúdolni és táncolni rá. A szerző-előadó a pompás nevű Pietro Paolo Pelandi, aki civilben a textiliparban dolgozott (vélhetően innen az elegáns öltönyös megjelenés), és érdekes módon Franciaországban volt igazán népszerű. Az indulónak is beillő Happy Children a műfaj egyik elnyűhetetlen örökzöld slágere.
B.W.H.: Livin’ Up (1983)
Makulátlan maxi a csúcsévből, mindkét dal, a space-esen elszállós Livin’ Up és a gépfunkosan zakatoló Stop abszolút alapvetés, könnyű hallani, miért jelenthettek inspirációt a house zene kialakulásánál. Amúgy egy római házaspár, a dj-producer-lemezboltos Stefano Zito és felesége, az énekes-színész Elena szerelemprojektje.
Dario Dell’Aere: Eagles In The Night (1984)
Ha csak egy italo disco számot hallgatna meg 1985-ből, ez legyen az. Bár tulajdonképpen, ha csak egy klasszikus italót jallgatna meg az életben, lehetne ez, minden benne van, amiért ezt a műfajt imádni/gyűlölni lehet. A rockosan püffögő dob, a gyermekien egyszerű, de azonnal tapadó keleties szintidallam, az operaáriát mímelő fahangok, a teátrális érzelmesség… egyszerűen tökéletes! Bónusz: a dal férfi-nő duett, egy sassá lett szerelmes pár metaforikus története – a szív meghasad a tánctéren.
Baby’s Gang: Challenger (1984)
Itt inkább a cukiságfaktor érvényesül: egy csapat ennivaló(an csúnyácska) tinilány kórusban énekel, awww! A stúdióprojektet persze vérprofik rakták össze, a zenéért a később Whigfielddel és Benny Benassival is dolgozó Alfredo Pignagnoli felelt, az énekért Ivana Spagna, igen, aki a Call Me-t előadja. A Challenger természetesen az űrrepülőgépről szól, jövőbe vetett optimizmussal – szegény lányok, ha tudták volna, hogy milyen szörnyű véget ér!
Clio: Faces (1985)
Az italónak van egy melankolikusabb ága, ezen belül az ábrándos-szomorkás(an epekedő) hangú lányok az igaziak (lásd még Valerie Dore). Ez a dal giccsmentesen szép és szívhezszóló, csodás csilingelő szintidallammal és olyan felemelő refrénrésszel, hogy az ember csak attól szerelmes lesz.
Radiorama: Aliens (1986)
Bizony, az italónak is megvolt a maga Lennon-McCartney vagy Jagger-Richards szerzőpárosa, éspedig a Farina-Crivellente dalszerző páros. Veronából indultak, 1981-ben megalapították a S.A.I.F.A.M. kiadót, pár évvel később beszálltak a műfaj egyik legerősebb bástyáját jelentő Time Recordsba, melynek terjesztője a Discomagic volt. A futószalagon kreált egyslágeres előadók mellett volt pár komolyan felépített produkció, közülük is kiemelkedik a Radiorama, de azért az már tényleg túl meredek lenne, hogy ez a formáció volt az italo Beatlese. Mindenesetre ez a fiú-lány duó volt az egyik legnépszerűbb a műfajban 85-’87 között, kirakategyüttes minden értelemben, hisz’ természetesen a két tag, Antonella és Oscar valójában manöken volt, csupán tátikáztak. A férfihangot ráadásul maga Farina szolgáltatta, aki tehát az olasz Frank Farian is volt! A Radiorama ’86-os slágere arra is kiváló példa, mennyire nem törődtek a műfajban a helyes angol kiejtéssel – áj szí dí áljensz, áljensz, vaccsúganna dú. (Az csak hab a tortán, hogy a borítót egy az egyben az Alien plakátjáról nyúlták.)
Koto: Jabdah (1986)
Az italóból kvázi önálló zsánerré avanzsált szintetikus instrumentális űrdiszkózene, a spacesynth két zászlóvivője az olasz Koto és a holland Laserdance – a sors fintora, hogy 1989-ben előbbi névhasználati joga utóbbi zenei agyához, Michiel van der Kuy szintivirtuózhoz került. Ez a szám viszont még az eredeti Anfrando Maiola-Stefano Cundari tandem munkája. Na és címe/témája? Nos, az tulajdonképpen Jabba a Csillagok háborújából, csak hát ki akart volna pereskedni a Lucasfilmmel?
Atrium: Week-End (1987)
A Farina-Crivellente művek másik nagy sikerformációja a Radiorama mellett, az arc itt Giorgio Conti modell volt. 1987-ben az italo disco pedig már „kifutó modell” volt, jött föl egyrészt az acid house, másrészt a StockAitken-Waterman-féle fröccsöntött hangzás – amit ezzel a dallal szégyentelenül lekoppintottak.
Kiemelt kép: Getty Images/Corbis/Lynn Goldsmith
