Éberen fekszik az ágyában, hallgatja a férje szuszogását. A szuszogást, a horkantásokat, az ajtó alatt átszüremlő, rémült nyüsszenéseket. Hét esztendeje házasok, az első év végétől, éjszakánként, külön szobában.
Fekszik az ágyban, várja a jelet. Előbb a halk, fojtott sírás, aztán a gyomorból pumpált, rémült állati vinnyogás. Szereti ezt a hajnal előtti, sötét órát. Ezt a senki földjét. Nem is dereng, a tegnap már felszívódott, de ma még nincsen. A Széchenyi-rétekre nyíló ablakon friss széna és vízimenta illata árad be a szobába. Ha kitakarózom, meztelen testemen érzem a hűs, simogató szellőt, és élvezem, ahogy lúdbőrözni kezd a lábam, a combom, a hasam, a mellem. Mintha besurranna hozzám a sötétség.
Fekszem az ágyamban, az emeleti sarokszobában, a szobácskámban. Lent az ablak alatt a kertem, ahová ember, tudtom nélkül, csak fővesztés terhe mellett léphet. De most, a sötétben, mintha a távoli rétek is itt lélegzenének mellettem; bőrömön érzem üde leheletüket. A súlyos boltú, nagy ház, mint egy hajó, úgy úszik velem a sötétség tengerén. Ismerem minden zegét-zugát, minden neszét és rezdülését. A tompa, elhaló, majd meg-megújuló halk trappot odafenn: bolondos pelék hancúroznak a padláson. Egyszer régen, amikor már otthon éreztem magam ebben a hajóházban, ebben a kedves, jóindulatú, vénséges szörnyetegben, egy ugyanilyen csöndes órán
felsurrantam abba a felső, titkos és sejtelmes világba, és virradatig álmodtam ébren. Nincs az a bokharai szőnyeg, olyan selymes a vastag, langyos por puhasága, szédülten álltam, szédülten az ismeretlen boldogságtól, mert akkor fogadott be ez a nagy ház, befogadott, felszívott magába. Szellős volt az a nagy padlás, a cserepek résein, az ezernyi hézagocskán és lyukacskán langyos szél járta, és ezt a mérhetetlenül tágas mellkast, amire egész súlyával ránehezedett a sötét, éjszakai égbolt, a hold, a csillagok, az egész világmindenség, ezt az iszonyatos súlyt olyan könnyedén tartották a bordák, azok a roppant gerendák, az ácsolat bonyolult szövevénye, hogy én beleborzongtam a gyönyörűségbe.
átkaroltam az egyik lábammal is, és sokáig álltunk így ketten, én és az a gyönyörű, erős gerenda. Aztán végigfeküdtem, meghempergőztem a vastag, puha porban, úgy hempergőztem, mint egy jereváni szőnyegen, és eszembe sem jutott, hogy belehengergőzhetem egy ott feledett, rozsdás kaszába vagy egy felhúzott, farkasfogú csapdába, mert az uram gyűlöli a nyesteket és a görényeket, állandóan küszködik, harcol velük, és nem szereti a peléket sem, merthogy azok nem hagyják őt aludni, mondogatja, dübörögnek, bukfencet hánynak a padláson, és attól rossz az ő álma. De nem hempergőztem bele semmibe, csak a finom, bársonyos porba, és a pelék csöndben voltak, bizonyára csodálkozva leskelődtek a kuckóikból, csak akkor hallottam meg őket, hogy ismét viháncolnak, hányják a bukfenceket, amikor már az ajtóban voltam. És ahogy lefelé surrantam,
az egyik lépcsőfordulóban beleszaladtam az uramba, majdnem fellöktem azt a síri kísértetet, aki az uram volt, gyertyával a kezében, hosszú hálóingben és hálósipkában. És olyan nevetséges kísértet volt, hogy kuncognom kellett, és ő csak tartotta azt a pislákoló gyertyát, és rémülten bámult rám, olyan rémülten, mint a nászéjszakáján, ami persze az én nászéjszakám is volt. Akkor is így állt, hálóingben és hálósipkában, kezében a gyertyával, és a rémülettől kiguvadtak a szemei, úgy bámult rám, aki szemben álltam vele, a földig érő nagy tükörrel a hátam mögött, és kibújtattam a vállamat a hálóingből, az tán a testemen lecsúszott, a lábfejemre hullott a könnyű selyem, és kinyújtottam a karomat, lehunytam a szememet, és néhányszor lassan megfordultam a saját tengelyem körül. Ő pedig
Annyira megrémült a szépségemtől, hogy egy hétig nem is mert hozzám érni, egy héten át, minden este eljátszottuk ugyanezt a színjátékot, és minden egyes alkalommal ugyanúgy megrémült, csak bámult elkerekedő szemmel, remegett a kezében a gyertya, aztán egész éjszaka mozdulatlanul feküdt az ágyban, úgy feküdt mellettem, ébren és szótlanul, mint egy kővé vált halott, míg végül, a nyolcadik napon, a házasságom nyolcadik estéjén elvettem az én ötvenesztendős, rémült kisgyermekként reszkető uramtól a gyertyát. Elfújtam a lángot, hogy ne lássa az én bénító szépségemet, aztán levetkőztettem az én engedelmes uramat. Levettem a fejéről a sipkát, lassan kibontottam a hálóingéből, leültettem az ágy szélére, lehúztam a lábáról a papucsot, aztán legöngyölgettem az éjszakai harisnyáit is, és ő jámboran tűrte, engedelmeskedett nekem az én ötvenesztendős gyermekem, engedelmeskedett a húszesztendős anyjának. Leültem mellé én is, ott ültünk meztelenül az ágyon, ültünk a sötétben, én és az én szőrös uram, és alig tudtam türtőztetni magam, hogy
Aztán nem is bírtam tovább, kibuggyant belőlem a kacagás. Végighemperedtem az ágyon, kacagtam és kacagtam, ő pedig felhördült, aztán fölpattant és kivágtatott a szobából, hallottam, ahogy zuhognak a léptei a lépcsőn, ahogy trappol lefelé a söntésbe, és elhallgattam, mert megijedtem, hogy elkeseredésében még valami bolondot talál csinálni. De nem, nem csinált ő semmi bolondságot, csak azt csinálta, ami akkor talán még a legeslegjobb volt, levett a polcról és egy hajtásra benyakalt egy egész palack rumot. Aztán már dübörögtek is a léptei, rohant fölfelé, és
És akkor újra olyan jó kedvem lett, hogy én ilyen szép vagyok, hogy az én szépségem ennyi gyönyörű galibát okoz, hogy a kisujjamat sem kell mozdítsam, a meztelenségemmel, a testem látványával letaglózok egy ilyen aranyos tulkot, mint az én uram, ez a szelíd Bárány, ez a szőrös majom. És kuncognom is kellett, mert ahogy az ölemben feküdt a feje, ahogy beleszuszogott az ölembe, az úgy, de úgy csiklandozott, és az jutott az eszembe, hogy akkor az én ölem most egy kispárna. És az uram mocorgott, még jobban belefúrta az arcát abba a kispárnába, aztán bele is hortyogott, és akkor megint nem bírtam tovább, el kellett kacagjam magam, mert az a hortyogás úgy csiklandozott, hogy csillagokat láttam. Aztán elcsendesedett az én báránykám, és ahogy hevertünk ott keresztül-kasul az ágyon, feje az ölemben, jobb keze a fenekem alatt, arra gondoltam, hogy
Sirattam a leányságomat, ami akkor még meg is volt. Szeretem ezt a hajnal előtti sötét órát, amikor a gondolatok olyan csapodárak, mint az ablak alatt, a kertemben a káposztalepkék. Azt mondják, még az asszonyok se tagadják, hogy az én kertem a legszebb a városban. De az én kertecském soha nem is látott még éretlen, zsíros trágyát. Másodévenként, ősszel jó gyepföldet ásatok az erdőn, aztán apróra vágatom a kétesztendős, szikkasztott tyúkganajt, és azt a finom tyúkszart, ami tapintásra olyan, akár a friss fűrészpor, összekevertetem azzal a jó gyepfölddel, s öt-hat íznyi vastagon megteríttetem a kertet. Évente háromszor, késő ősszel, korán tavasszal és mindenféle vetés előtt két láb mélyen felásatom a földet.
a karfiolt és a karalábét, s ha kikeltek, a gyönge plántákat délelőttönként gyékénnyel betakargatom. Sáfrányt, vörös- és fokhagymát, répát, petrezselymet, kaprot, spárgát, tököt, paprikát és uborkát olyan bőséggel terem az én kertem, hogy még a disznókkal is az irigylett, gyönyörű konyhakerti gyümölcsöt etetem. De a fő mutatványom, az én igazi attrakcióm, amit július végén és augusztusban ingyen szolgálok fel az ivóban, az a dinnye. A mézédes, a szájban vattacukorként elolvadó, rózsaszirom illatú sárgadinnye. A receptjét csak én tudom. Szent György napja előtt két héttel a dinnyemagokat borban, majd édes tejben megáztatom. Szent György napján keményre főzök húsz kacsatojást, aztán a tojásokat a csücsküknél megbontom, s a magvakat beléjük dugdosom, és így, a tojás héjában ültetem ki őket a kert naposabb végibe. Ha kibújnak a tojásból a plánták, az én kis csibéim, lecsipkedem a körmömmel a hegyüket, hogy az oldalhajtásokra erősödjenek.
akkor egy-egy deszkácskát teszek alájuk, és mint a jó borász a palackokat, naponta megforgatom, a napnak fordítom őket. És amikor az én sárgadinnyécskéimnek már olyan repedezett a héjuk, mint aszálykor a szántóföld, amikor az illatukat a legkisebb éjszakai fuvallat is belibbenti a szobámba, egy ilyen tömjénes illatú éjszaka lesurranok a söntésbe, leakasztom a szegről az egyik nagy kést, kilopódzom a kertbe, és sorra kivégzem, lenyisszantom őket az indáikról. De nem gyűjtöm őket össze, nem bizony, hanem visszaosonok azzal a nagy késsel a söntésbe, előkeresem az injekciós tűt meg a fecskendőt, aztán előveszem a Portoricót, azt a méregerős rumocskát, amitől az én báránykám, az én rémült uram a mézeshetünk idején olyan szörnyen berúgott, és sorban beoltom az én dinnyécskéimet. És azok a dinnyék,
hogy le vannak vágva az indáikról, és megforgatom őket eztán is, hogy minden oldalukat egyformán érje a napocska, hogy igazán átjárja őket a balzsam, megerjedjen, minden ízükbe eljusson, felszívódjon a rum. És amikor már majd’ szétdurrannak, amikor éjszakánként felszűrődik a szobámba, hallom a héjuk recsegését, hogy majd’ szétveti őket a beléjük fecskendezett energia, akkor összegyűjtöm ezeket az ízbombákat, s hogy szépen megnyugodjanak, hogy lehűljenek, elraktározom őket a pincében elterített, finom homokra. És egy-egy forró, tikkasztó augusztusi délután, ha kockára vágva, fogpiszkálóra tűzve, nagy üvegtálakban felszolgálom a hűsítő falatokat, akkor
hagyják a szájukban elolvadni azokat a mézes falatokat, nyalogatják a fogpiszkálókat, legszívesebben elropogtatnák azokat is, és úgy bámulnak rám, olyan csodálattal, mint egy istennőre. De ami a legnagyobb elismerés, amiből tudom, hogy igazán isteni volt az én attrakcióm, a csemegém – az urak aznap már egy korty sört sem isznak. Azért is szeretem ezt a hajnal előtti sötét órát, mert ilyenkor kivihetőnek látszik minden. Ha az én uram, az én báránykám nyüszítése felgyorsul, akkor tudom, hogy mindjárt jön a vinnyogás is. Mint a kenetlen kocsikerék, úgy vinnyog az én báránykám, mert soha nem tud győzni, már a feje tetején viháncolnak a pelék, a görények és a nyestek, és egyre gyorsabban pörög a kerék, rohan lefelé a lejtőn a szekér, és akkor felkelek, átszaladok a másik szobába, kihámozom őt a verejtéktől csatakos pokrócokból, és a mellére teregetem az Erzsók néni szegfűszeges és gerániumos gyógyoldatában kicsavargatott törülközőt.
és egy pillanat alatt már csontszáraz az a törülköző. És amikor harmadszor terítem a mellére, akkor már nedves marad, és az én uracskám, öreg apám és gyermekem egy személyben, megnyugszik lassan, a lélegzése szabályos lesz, nem küzd tovább a nyestekkel és a görényekkel, a lázálmaival. Tudom, most békésen alszik még egy-két órácskát. Én pedig már nem fekszem vissza az ágyba, lámpát se gyújtok, lassan felöltözködöm a sötét szobámban. Lemegyek a söntésbe, ahol úgy lebeg a homály, súlyosan és mozdulatlanul, mint fürdőmedencében a hideg víz. Meggyújtok egy petróleumlámpát, felcsavarom a kanócot, és a talpas, kék kristálypohárkába, amiből csak én ihatok, ebbe a cseh pohárkába, melynek oldalán szépen csiszolt képecske és egy felirat van – Emlék Abbáziából –, kitöltök ebbe a tótágast álló üvegharangocskába két korty italt.
Ebből a szegfűvirágon, coriandrumon, szerecsendión, fahéjon, fenyőn, köményen és ánizson ágyazott, törött mandulán, szilva- és barackmagon szűrt spirituszomból, melybe a legpirosabb rózsámat áztatom bele, és amikorra az a rózsa elhalványul, olyanná lesz, mintha a legszebb fehér rózsámat merítettem volna bele, addigra annak az italnak olyan kellemes virágillata lesz, hogy összegyűlnek rá, beröpdösnek a kertemből a méhek. És akkor azzal a pohárkával leülök az üres söntés legnagyobb asztalához, a hosszú asztalnak az egyik sarkához, a petróleumlámpát az asztalra teszem, és nézegetem azt a két korty rózsaszín italt, ami a kék üvegben bíborszínűvé válik,
És akkor, mint a miséző pap az aranyserleg, Krisztus vére fölött, lehunyom a szemem, és elmondom a hajnali imámat: Istenkém, engedd meg, hogy az életünk is olyan jóízű és harmonikus legyen, mint ez az én égetett borocskám, a kettes számú attrakcióm. Egészségünkre! Lassan, apró madárkortyokban megiszom az italt, azután csettintek a nyelvemmel, és mivel az Isten mindig és mindenütt jelen van, így hát ő is csettint a nyelvemmel, aztán egy kicsit elüldögélünk még a petróleumlámpa fényénél,
Szeretem ezt a hajnali órát, amikor az ivó nagy ablakaiban lassan derengeni kezd. Lehúzom a lámpa kanócát, figyelem, ahogy a sárga fény felszívódik, visszabújik a lámpába, a konyha sötétségbe borul. A Jóisten elslisszolt már, elment a dolgára, én pedig figyelem, hogyan tekeri egyre feljebb annak a nagy lámpásnak, a Napnak a kanócát. Aztán, amikor a fogadóval szemközti hegyoldalon kibomlanak a hajnali párából a fenyvesek, meghallom a Kóbor-pékség fedeles kocsijának a robaját. Gyorsan telitöltöm ismét az én kék pohárkámat, amiből csak én ihatok, és senki más. Színig, csordulásig töltöm, és ahogy leszaladok a lépcsőn, egy csöpp nem sok, annyi sem csordul ki belőle. Lent a nagy esővizes ciszterna kávájára teszem a poharat, felnyitom a víztározó fedelét, és abban a jéghideg esővízben megmosom az arcom. Még bele sem nyúlok a vízbe, máris végiglúdbőrzik a karom, mint aprócska szálkák, úgy meredeznek a bőrömből az aranysárga pihék. Tíz ujjal igazítok valamicskét a hajamon, és amikor a Kóbor pék szekere megáll a kapu előtt, már én is ott vagyok. Sári úr, a pocakos kocsis megtekeri a kurblit, hogy a fékpofák rászoruljanak az abroncsra, aztán, mint egy zászlót, az ülés melletti csőbe dugja az ostora nyelét, és olyan szigorúan néz rám onnan fentről, a magasított, epedarugós bakról, hogy ha nem is szól, hallom, hogy mit gondol.
csak arra, hogy igenigen korán volna még, mert Sári úr most kocsis, de valaha „taligás” volt Nyíregyházán, és a kétkerekű homokfutóján sok szép fiatalasszonyt furikázott így hajnaltájt a „Zöld vadász”-ból. És azok a szép fiatalasszonyok, mondja a Sári úr tekintete, akikkel reggel hatkor még meg kellett állnia a Marschalkó kávéháza előtt, mert olyan gyöngécskék voltak már a sok mulatozástól meg a röviditaloktól, meg kellett állnia, hogy kiskanállal megegyenek még egy tojássárgájával habart kakaót, azok a szép kisasszonyok olyan gyorsan hervadtak el, mondja nekem a Sári úr szigorú tekintete, mint a leszakított pipacs. Csakhogy ez nem a „Zöld Vadász” ám, hanem az „Ezüst Macska”, mondom én Sári úrnak a szememmel, és akkor megenyhül a tekintete. Lekászálódik a trónusáról, a magas bakról, ahogy feláll, a rozsdás epedarugók megkönnyebbülten sóhajtanak. Felé kínálom a poharat, és ő elfogadja. Rám emeli a tekintetét, aztán a poharat is. – Hát akkor magácskára, és erre a vén macskára! – mondja a tekintete, és felhajtja azt a poharat, de nem nyeli le, hanem előbb a nyelve alá küldi, megforgatja a szájában, ízlelgeti az én rózsámat, coriandrumomat és ánizsomat,
Többet ér ez akármi patikárius pancsoknál, mondja a Sári úr a tekintetével, mert másként nem is mondhatja, mivelhogy néma, aztán kinyitja a fedeles kocsi ajtaját, amin egy sósperecet majszoló medvebocs látható, s körötte, félkaréjban a felirat: Kóbor Gusztáv és fiai sütőháza – Kétszer naponta friss sütemény, rozs- és búzakenyér. Kétszersült (pozsonyi módra) mandolával és mandola nélkül gyermekek számára. Kiemeli a nagy szakajtó kenyeret, indulna a konyhába. Apró kézmozdulattal állítom meg. – Már megint azt a rosszfajta, komisz kenyeret hozta nekem, Sári úr? – kérdezem, s leemelem a legfölső, gesztenyevörös, domború kenyeret, megcsapom öklömmel a fenekét, az egész kenyér szépen belerendül, aztán, a Sári úr mosolygó tekintetétől kísérve, letépem a pirosabbik sarkát.
Száraz Miklós György: Az Ezüst Macska
Scolar, 2016
