A rohingyák sorsának bemutatásán már két és fél éve dolgozom, az elmondatlan történetek érdekelnek. És bár a rohingyák története most fő hír, tudom, hogy ez nem fog így maradni. Sosem maradt.

David Verberckt azt követően fordult a reportázs-fotográfia felé, hogy húsz évet dolgozott különféle humanitárius szervezetekkel, mint például az Orvosok Határok Nélkül. A belga születésű független fotós évek óta Budapesten él, bár ideje nagy részében utazik – csupa olyan helyre, ahol társadalmi és politikai igazságtalanságok alig ismert, vagy elmondatlan történeteit dokumentálhatja. Az utóbbi években elsősorban a rohingya nép hontalanságának megörökítésével foglalkozott, a néppel, amelyet sokan a legüldözöttebb kisebbségként tartanak számon.

Évtizedek üldöztetése során a rohingya nép szétterjedt Mianmar környékén: a bangladesi táborok mellett, ahol a legtöbben élnek, Pakisztánba, Szaúd-Arábiába, az Emirátusokba, Malajziába, Thaiföldre, Japánba, Indiába, Indonéziába menekültek. Verberckt munkája részeként arra is igyekszik rámutatni, hogy a rohingyák problémáit ezekben az országokban ugyanaz a hontalanság okozza, ami elől elmenekültek.

A rohingyák Mianmar (régi nevén Burma) északi részén, a Rakhine (másutt Arakán) nevű régióban élnek. Vagyis inkább már csak éltek, eredetileg több mint egymillióan. A konfliktusok oka a vallási különbségek – a rohingyák muzulmánok, míg a mianmari többség buddhista – mellett az, hogy a hivatalos kommüniké szerint ők nem őslakos mianmariak, mivel egy másik dialektust beszélnek, mint a többség, azt, amit a szomszédos Bangladesben beszélnek.

A dolgok állása, persze, nem volt mindig ilyen. Rakhine területén a rohingyák és a buddhisták egészen békésen éltek együtt a második világháborúig. Ekkor kezdődtek a jelenleg is tartó konfliktusok, melyek a háborút követő hosszú ideig fennálló katonai diktatúra alatt csak súlyosbodtak. 1982-ben az állam átírta Mianmar alkotmányát, az új törvény pedig nem tartalmazta a rohingyákat mint a mianmari kisebbségek egyikét. Ezzel gyakorlatilag megfosztották őket az állampolgárságuktól, hontalan, „illegális bengáli bevándorlók” lettek, akiknek nincsen hozzáférése az oktatási és egészségügyi rendszerhez, de munkához és szociális szolgáltatásokhoz sem – melyekből eleve relatíve kevés volt. Ekkor kezdődött az első migrációs hullám.

Amikor először jártam Banglades táboraiban, ahová a rohingyák Rakhine-ból menekültek, az emberek mennyisége sokkolt igazán: hivatalosan csak néhány tízezer ember él ott, de ezek csak a regisztráltak, valójában több mint négyszázezer emberről beszélünk.

Az eleve súlyos állapotok tavaly októberben fordultak át valódi krízishelyzetbe, amikor az ARSA (Arakan Rohingya Salvation Army, kb. Arakan Rohingya Felszabadítási Hadsereg), a rohingyák milicista csoportja hirtelen feltűnt a színen, megölve kilenc mianmari katonát. Aztán idén augusztus 25-én egy hasonló támadás történt, ekkor kezdődött a jelenlegi etnikai tisztogatás. A kormány arra kezdett célozgatni, hogy az ENSZ és a civilszervezetek közvetve segítik a milicistákat, melynek következtében a legtöbb szervezet evakuálta a stábját Rakhine északi részéből, ezzel leállítva az alapvető humanitárius segítségnyújtást.

Azóta komoly problémák vannak az élelmiszer-ellátással, amit csak tovább fokoz, hogy a régiót sújtó komoly áradások és hurrikánok miatt a rizstermés még a szokásosnál is jóval szerényebb, miközben már eleve sem volt elég a lakosság ellátására. Így az itt élők még az eddiginél is jobban a humanitárius segítségre és a World Food Programra vannak utalva, de az utóbbi hetekben gyakorlatilag teljesen ezek nélkül maradtak.

Az események hatására a rohingyák tömegesen elkezdtek elmenekülni Rakhine tartományból. Négyszázhúszezer ember menekült el az utóbbi hetekben, durva becslések szerint ezer és ötezer közé tehető a meggyilkoltak száma, és több mint kétszáz falut égettek porig. A fotók tanúsága szerint a menekülők többsége nő és gyerek, szinte egyáltalán nincsenek közöttük férfiak: a legtöbbjük eltűnt, bebörtönözték vagy megölték őket, talán néhányan megpróbáltak elrejtőzni.

Ezek a nők és gyerekek teljesen magukra utaltan napokon keresztül gyalogolnak, rejtőzködve, hegyeken, folyókon, sőt, az utóbbi időkben aknamezőkön próbálva átkelni, miközben sokszor lövik őket, mindezt azért, hogy eljussanak Bangladesig. És ha sikerül is, ott sem lesz sokkal jobb.

Az egyetlen különbség, hogy Bangladesben senki sem jön, hogy lemészárolja őket. De nemi erőszak ott is történik. Két és fél év alatt nem hallottam egyetlen boldog történetet sem. Ijesztő számú ember szorul sürgős humanitárius segítségre, és nem csak arra: ezeknek a nőknek a többsége végignézte, ahogy a családjukat megölik, legtöbbjüket megkínozták, megerőszakolták, többnyire csoportosan, és mostanra pszichésen teljesen össze vannak törve.

Mindeközben a mianmari kormány mindent tagad, és komoly dezinformációs kampány is kezdődött, mely szerint a rohingyák mindezt saját maguk teszik a népükkel, hogy nemzetközi figyelemhez jussanak. Képeket mutattak be, amelyeken rohingyák gyújtogatják saját falvaikat – ezekről aztán a BBC kiderítette, hogy hamis felvételek.  A kormány népszerű érveket vetett be: jelesül, hogy ami történik, az nem más, mint hogy terroristákat üldöznek.

A nemzetközi szervezetek és a politikai vezetők természetesen „mély aggodalmuknak” adnak hangot, Emmanuel Macron nem riadt vissza a „népirtás” és „etnikai tisztogatás” szavak használatától sem. Ám továbbra sem történik semmi, sem gazdasági, sem egyéb szankciók nem léptek életbe Mianmar ellen. Hát persze, hogy nem: a katonai diktatúra felszámolása óta ez az ország hatalmas üzleti lehetőségeket jelent az EU-nak, Japánnak, az ázsiai országoknak, mindenkinek.

A helyzet tehát nagyjából úgy írható le, hogy „most akkor üzletelni akartok, vagy az emberi jogokkal foglalkozni?” Úgy tűnik, az emberi jogok csak konferenciákon számítanak, és ezekkel az emberekkel valójában nem foglalkozik senki, messze van, kit érdekel, különben is, kik ezek az emberek?