A kézirat elég kalandos úton jutott ki Észak-Koreából. Mintha csak egy kémfilm legfeszültebb jelenetében járnánk: kommunista propagandakiadványok közé rejtve csempészték át a határon dél-koreai aktivisták. Az észak-koreai hétköznapok borzalmairól eddig is jelentek már meg beszámolók itt-ott, főleg menekültektől, akiknek sikerült valahogy megszökniük a diktatúrából. A Vádirat szerzője azonban a mai napig az országban él, és nem a munkatáborokról vagy a nyilvános kivégzésekről ír, hanem átlagos észak-koreai sorsokról. A történetek így is ijesztő képet festenek a rendszerről.
A borítón szereplő Pan-dji természetesen írói álnév, koreaiul annyit tesz: szentjánosbogár – utalva arra, hogy ő is apró fénypontként igyekszik világítani a mindent beborító sötétségben.
Pan-djiről mindössze annyit tudni, hogy az észak-koreai írószövetség tagja, már nyugdíjas, és további műveken is dolgozik, hogy bemutassa, hogyan élnek az emberek ebben a világtól elszigetelt országban.
Észak-Korea Szolzsenyicinje
„Többről van itt szó, mint hogy át tudtak hozni egy adag papírt a határon, amit valaki teleírt. Az angolszász sajtó nem véletlenül emlegeti őt az észak-koreai Szolzsenyicinként, komoly irodalmi kvalitás áll a szövegek mögött” – mondta a 24.hu-nak Sárközy Bence, a Libri Kiadó igazgatója, aki tavasszal el is utazott a két Korea határára a könyv miatt.
A Vádirat iránt hatalmas az érdeklődés: nálunk ősszel jelenik meg, de ezzel nagyjából egy időben 30-40 országban adják ki világszerte. A könyvet gondozó amerikai ügynökség az egyik dél-koreai minisztériummal és nemzetközi szervezetekkel közösen rendezett egy három napos konferenciát is, amelyre meghívták az összes érintett külföldi kiadót. Elvitték őket az 1953-ban a béketárgyalások után létrejött demilitarizált övezetbe, és bemehettek azokba az alagutakba is, amelyeket még az előző diktátor, Kim Dzsongil ásatott meg, hogy elérje és felrobbanthassa Szöult; szerencsére ezek a próbálkozások egytől-egyig kudarcot vallottak.
A két Korea határa jól visszaadja a helyzet abszurditását.
Mindenkit gyerekké tesz
Nemcsak maga a helyszín, a többi kiadóvezetővel való találkozás is rendkívül tanulságosnak bizonyult. A beszélgetések során kiderült, milyen sok múlik a történelmi tapasztalatokon: teljesen máshova helyezi például a hangsúlyt egy nyugati és egy posztkommunista országból érkező olvasó.
„Volt egy feladat, mikor a határ előtt állva kellett mindenkinek felolvasnia azt a részt, ami a legnagyobb hatással volt rá a könyvből. A nyugatiak leginkább a borzasztó eseményeket emelték ki. Én azt az apró mozzanatot választottam, mikor az egyik szereplő hálás a párttitkárnak, hogy egyáltalán meghallgatja őt.
Számomra ugyanis a kommunizmusban az a legborzasztóbb, hogy tényleg gyermekké tesz mindenkit, és még meg is köszönjük a minket megnyomorító papának, hogy néha segít nekünk. A 80-as években nőttem fel, mikor a diktatúra díszletei még megvoltak, csak már nem vettük komolyan őket.
Még így is egy csomó minden ismerős volt egy könyvből, ami egy angolnak vagy egy franciának nyilván egész máshogy csapódott le. Ezek az eltérő olvasatok és hangsúlyeltolódások tették igazán érdekessé a találkozást”
– mondta Sárközy, aki szerint direkt politikai kritika nincs a könyvben, de nincs is rá szükség: a történetekben ábrázolt nyomor viszont többet mond bármilyen harcias kirohanásnál. A Vádirat jól megragadja azt a paradoxont is, amit akár egy-egy Móricz novella is bemutat az iszonyú mélyszegénységben élő magyar parasztságról: hogy miként fér meg egymással szeretet és brutalitás, és hogyan képesek fent maradni emberi érzelmek a rendszerré emelt embertelenség kellős közepén.
Abból is ad egy kis ízelítőt, hogy miként csúsznak Észak-Koreában egymásra a történelmi korszakok. Merthogy különös kommunizmus ez. Inkább dinasztikus feudalizmusnak lehetne nevezni, hiszen évtizedek óta egyetlen uralkodócsalád örökíti át a hatalmat apáról fiúra. Emiatt már Marx és Lenin szobrait is eltüntették a közterekről, hiszen ők is elítélték műveikben a dinasztiaépítést. Mára a Kim Ir Szen és Kim Dszongil szobrai díszelegnek a legtöbb helyén.
Egy ország, ahol megállt az idő
Ez is mutatja, hogy a történelmi analógiákkal érdemes óvatosan bánni, mert a más térséghez és korokhoz való hasonlítgatás gyakran téves következtetésekhez vezet. „A világ nagyon keveset tud a félsziget és az ország történetéről, pedig ennek megértése ahhoz is elengedhetetlen lenne, hogy megfelelően kezeljük a kialakult helyzetet” – mondja a könyv fordítója, Lengyel Miklós, akinek szívügye, hogy a magyarok is kicsit jobban megismerjék ezt a világot. Ezért is vállalta el a fordítást, akárcsak korábbi, Dél-Koreáról szóló könyve megírását.
Lengyel nemcsak beszél koreaiul, de azon kevesek közé tartozik, akik megfordultak a határ mindkét oldalán: évekig élt Észak- és Dél-Koreában is. Phenjanból 1990-ben jött el, és csaknem húsz évvel később tért oda vissza legközelebb. A legmegdöbbentőbb az volt számára, hogy az országban gyakorlatilag megállt az idő.
Elég félelmetes érzés, mikor húsz év után visszamész valahova, és azt látod, hogy emeltek ugyan egy-két új épületet, de az emberek élete és a társadalom szerkezete nem változott semmit
– mondta a 24.hu-nak. A Vádiratban is az ragadta meg, hogy nagyon hitelesen adja vissza az általa megtapasztalt fojtogató atmoszférát. Barátkozni nagyon nehéz Észak-Koreában, az például elképzelhetetlen, hogy az ember összefusson egy sörre a haverjaival.
Szerinte azonban azt is nagyon fontos megérteni, hogy ez a totális bezárkózás nem a semmiből jött. Észak-Korea már a 19. századtól olyan történelmi keretek közé szorult, amelyik nem sok teret engedett a változásnak. Annak idején épp azért hívták Remete királyságnak, mert zárt volt, és próbálta megakadályozni, hogy más országok megszállási övezetévé váljon. Az 1910-es japán annektálással ez a terv elbukott, a második világháború, majd a hidegháború pedig végleg a nagyhatalmak ütközőzónájává tette a félszigetet.
„Mikor elítéljük a rendszert, nem árt azokkal a körülményekkel is tisztában lenni, amelyek előidézték azt, hogy ebben az országban megállt az idő” – mondta Lengyel, aki szerint a nemzetközi közösségnek is felelőssége van abban, hogy a háborús állapot konzerválódott a félszigeten. Elég árulkodó tény például, hogy az 1953-as fegyverszünet óta nem sikerült jogilag lezárni a koreai háborút.
Lengyel aggasztónak tartja a jelenlegi nukleáris válságot, de ha valaki figyelemmel követte a térség történetét, jó pár ilyenre emlékezhet az elmúlt évtizedekből. Azzal kapcsolatban szkeptikus, hogy Észak-Korea tényleg képes lenne megtámadni a guami támaszpontot vagy Hawaii szigetét, de a fenyegetőzés hatása így sem marad el: erre hivatkozva újabb fegyverrendszereket telepítenek a térségbe, ami nem túl jó hír az itt élők számára.
Nekünk is szól a vádirat
Abba pedig még belegondolni is rossz, hogy mi lenne, ha az Egyesült Államok megelőző csapást mérne Észak-Koreára. A határtól mindössze 50 kilométerre fekvő Szöul lebombázásához ugyanis még működő atomrakétára sincs szükség. Itt hagyományos fegyverekkel is iszonyú pusztítást tudna végezni Észak. És akkor arról a 27 millió emberről megint nem beszéltünk, aki már eleve a diktatúra elnyomásában él, és akiknek szemernyi esélyük sincs, hogy normális életet éljenek.
Lengyel szerint ez magyarázza a címet is: a szereplők által elmesélt történetek ugyanis egyfajta vádiratként szolgálnak a rezsimmel szemben. Az ő olvasatában ez a vádirat kicsit a többi országnak, a nemzetközi közösségnek is szól:
Leginkább Dél-Koreától várhatnánk, hogy szívén viselje az északiak sorsát, de már ott is egyre többen puszta ellenségként tekintenek rájuk. A kérdés egyre inkább belpolitikai színezet kap, így hiányzik a következetes álláspont. A konzervatívok teljes elszigetelést és kemény szankciókat szorgalmaznak, az ellentétes színezetű kormányzat pedig inkább az együttműködésre és a totalitárius rendszer fellazítására helyezi a hangsúlyt. Mivel Dél-Koreában is politikai váltógazdaság alakult ki, a stratégia is állandóan csapong, a két irány pedig szépen kioltja egymást.
A nagyhatalmi érdekeken túl
A társadalom közben egyre érzéketlenebbé válik Észak-Korea iránt, az emberek leginkább csak problémaforrásként tekintenek rá. A saját nyugodt életüket fenyegető tényezőnek látják, amely még akár anyagi terheket is róhat rájuk, ha egyszer újraegyesítésre kerülne sor. Valahogy úgy, ahogy a német újraegyesülés is máig érezhető feszültségeket szült a két országrész között. Egyetlen német se kérdőjelezné meg a történelmi jelentőségét, hiszen egy egész más kaliberű ország keletkezett az újraegyesítéssel, de évtizedekbe telhet, míg elmúlnak ezek a különbségek és az előítéletek.
Mindig ezt mondom az újraegyesítésben kételkedő koreai barátaimnak is. Nyilvánvaló terheket róna az egyesítés, de a humanitárius megfontolások mellett ott van az is, hogy létrejönne egy 70 milliós Korea, teljes fennhatósággal a félszigetre, közvetlen szárazföldi kapcsolattal Kínához és Oroszországhoz. Óriási lehetőség lenne, nagyon sokan mégis pusztán a terhet látják az egészben
– mondta Lengyel. Talán leginkább Dél-Koreától lenne várható, hogy az emberi szempontokat is mérlegelje, ne engedje, hogy csupán a nagyhatalmi megfontolások érvényesüljenek.
Mert ha nem marad más a nagyhatalmi érdekeken kívül, akkor soha nem lesz egyesítés, és ha nem lesz egyesítés, akkor még generációk fogják leélni az életüket ilyen embertelen körülmények között. Arról már nem is beszélve, hogy az ország egyre nagyobb fenyegetést jelent majd a környezetére is.
Kiemelt kép: Corbis via Getty Images/Alain Nogues
