Furcsa sportokból a világban egyáltalán nincs hiány – ehhez elég csak a struccháton ülve versenyző férfiakra, a vízalatti hokira, az elefántos, vagy épp autós pólóra (erről korábban mi is írtunk), vagy épp a feleségcipelő bajnokságokra gondolni, egyikük sem volt azonban annyira értelmetlen, és felesleges, mint a három évtizeden át egyre nagyobb rétegeket megmozgató polipbirkózás.
1949 tavaszán járunk. A főleg érdekes technológiai újításokat és fura találmányokat bemutató, valamint a szuperfejlett jövő mindennapjait megjósolni próbáló Mechanix Illustrated című amerikai lapban megjelenik az Octopus Wrestling Is My Hobby (A hobbim a polipokkal birkózás) című, négyoldalas anyag, melynek szerzője, Wilmon Menard Tahitin töltött heteinek legérdekesebb élményére emlékszik vissza. A férfi elmondása szerint egy bennszülött vadásszal együtt indult a vízbe, hogy segítsen neki megölni egy majd nyolcméteres karú polipot.
A szokás a következő években Tahitiról lassan átgyűrűzött az Egyesült Államok nyugati partvidékére is, sőt, 1957 novemberének egy esős napján, a Washington állambeli Tacomában kétszáz néző részvételével meg is rendezték az első polipbirkózó világbajnokságot, melyen két kategóriában lehetett indulni:
A mindenféle segítség nélkül elkapott polipokért kétszer több pont járt – annak ellenére, hogy a nyolckarú lábasfejűek nem épp a veszélyességükről ismertek, bár a gyorsan mozgó végtagok könnyen elvághatták a levegőutánpótlás útját, így érdemes volt figyelni rájuk.
A szárazföldre hozott állatokat megmérték, majd egy részüket megették, másokat pedig a helyi oceanáriumnak ajándékozták, vagy egyszerűen csak visszadobták a vízbe.
A sport iránti érdeklődés épp olyan gyorsan elhalt, mint ahogyan megszületett, az emberek pedig kezdték felismerni a már-már szokásossá vált versenyek visszataszító oldalát, 1976-ban pedig Washington állam egy, a polipok kínzását és befogását illegálissá tévő rendelettel beütötte az utolsó szöget a polipbunyó koporsójába. Nem kár érte.
