A haon.hu-nak Kóczián Dávid azt mondja, mintegy húsz éve kezdett focizni, tíz éve írogatni. Tizenegy éves korától futballozott, valamilyen szinten személyes tapasztalatait is felhasználta a könyvben (Egy játékos naplója), az eleje nagyjából az ő életéről szól.
A regény tizenegy – egy csapatnyi – játékos elbeszélése alapján íródott. Nem akarja megoldani a magyar focit mérgező bundázás problémáját, csak bemutatja, miként siklik ki egy focikarrier, és hova vezethet az út, ha egyszer valaki – akár önhibáján kívül – megindul a lejtőn.
Én nem akarok versenyezni a már megjelent bundakönyvekkel, ez egy regény, amelyből a dráma mellett nem hiányzik a humor és az önirónia sem. Senkit nem akarok lejáratni, a szereplők is kitalált személyek. Természetesen a karakterük, személyiségük létrehozásnál felhasználtam ismerősök és mások jellegzetes dumáit, viselkedését. Van egy személyes motivációm is a regénnyel: egy kedves barátom nevét szeretném tisztára mosni. Ártatlanul bélyegezték és hurcolták meg, remélem, ezzel az írással vissza tudok adni egy picit abból a négy-öt évből, amit elvettek a pályafutásából.
A könyvvel azoknak bizonyítana, akik nem hitték el neki, hogy bemutatható a bundázás úgy is, hogy bárkit a földbe tiporna.
A fogadások itt nem a luxusról és csillogásról szólnak. A szereplők – a “bukott futballisták” – egy baráti társaságot alkotnak, akik csak boldogulni szeretnének.
Ők gyerekkoruktól kezdve a futballra tették fel az életüket, máshoz nem értenek, mégsem boldogulnak. A főhősnek is csak azért kellett a pénz, hogy éljen és tovább futballozhasson. A regény tükröt állít a magyar futball elé az utánpótlástól az öregfiúkig, leleplezi a bajba jutott játékosok, klubok valódi vérszívóit, és a szerző azt ígéri, a folytatás még keményebb lesz.
Kóczián Dávid játékosként – többek között – megfordult Egerben, Hatvanban, Gyöngyösön, Tiszafüreden, Jászapátiban, Kecskeméten, és az osztrák alsóbb osztályban is.
