Scarlett Johanssont felszínes botorság pusztán szexfaktor-növelő biodíszletként alkalmazni bármilyen filmben, nagyjából azóta atombiztos az ő ragyogó tehetsége, hogy alig tizenkét évesen feltűnt a Manny és Lo című vígjáték főszerepében, majd két évvel később A suttogó zárkózott, érzékeny Grace-eként megmutatta, hogy is kell ezt a tini-témát eljátszani. Ami még ennél is nagyobb szám, hogy képes volt úgy átjutni a tinédzser-éveken, hogy nem vált sem anorexiás botrányhőssé, sem nem tűnt el az unalom útvesztőjében, jöttek a nagyobb szerepek, Elveszett jelentés, Lány gyöngy fülbevalóval, aztán Woody Allen felfedezte magának, a többi pedig már a közelmúlt Bosszúállóstól, meztelen földönkívülistől, robotlányostól, ráadásul A nő mesterséges intelligenciájaként. Szóval teljességgel felfoghatatlan, hogy miért is gondolta úgy, hogy jó ötlet lesz szerepelni a Csajok hajnalig lánybúcsús őrületében.
Félreértés ne essék, nem a limonádé csajfilmes zsánerrel van itt a gond, lehet ezt jól csinálni, Johansson is játszott már sikerültebb darabban – de hogy mit látott a már koncepciójában is alpári szinopszisban, az rejtély. A sztori szerint a Johansson alakította Jess anno a fősulin egy elválaszthatatlan barátnői négyesfogat tagja volt, akikkel eszementebbnél eszementebb bulikban tombolták végig a felsőoktatás rögös útjait. Azért Jess nem hanyagolta el a tanulmányait sem, és tíz évvel később komoly karrierje van, éppen szenátorrá választásáért kampányol, amikor a házasság egyik megúszhatatlan velejárója, a lánybúcsú hétvégéje beköszönt. Jess egykori legjobb barátnője, Alice némi túlkapással megszervezi Jessnek a világtörténelem legnagyobb lánybúcsúját ivászattal, tengerparti villával, habpartival, és a kötelező sztriptíztáncos fiúval. Igen ám, de a bepiált, bekokózott csajok kicsit túlpakolták a buliládát, és sikeresen kinyírták a táncosfiút. Viszont milyen barátok lennének azok, akik nem állnak bele egy jó kis közös holttest-eltüntetésbe? Ami, sajnos, nem olyan egyszerű, mint a csajok gondolták.
Amint az már talán kiderült, a Csajok hajnalig nem kimondottan a szofisztikált történet-érzelmi mélységek-árnyalt karakterek vonalon helyezte el magát. Nem is volna ezzel baj, virágozzék minden virág, viszont attól még, hogy alpárira vesszük a figurát, azért nem baj, ha a dialógusok nem bicskanyitogatóan életszerűtlenek. Pláne, hogy tulajdonképpen a film karakterei teljesen működőképesek lennének a maguk eltúlzott, vígjátékos módján. Érdekes módon a főhős Jess a legkevésbé érdekes, az összes többi lányban van valami elemien komikus jellemző, ő viszont a viszonylagos normálisságával kissé unalmas – lenne, ha Scarlett Johanssont nézni nem lenne még így is élvezetes. Ám ezzel együtt is az a helyzet, hogy vele adják el a filmet, az ő karaktere ennek az ötösfogatnak a fókuszpontja – mégis ő a legfeledhetőbb.
Az eddig inkább íróként sikeres Jillian Bell hozza a kötelező trampli, trágár, partiállat ducilány karakterének kötelező elemeit, amit Rebel Wilson szokott kimaxolni gyakorlatilag az összes szerepében – és ha eltekintünk attól, hogy akkor tulajdonképpen lehet ezen a figurán nevetgélni, bár inkább szánakozva: rajta, nem vele. A Zoe Kravitz – Ilana Glazer párosnak is megvan a maga poénfaktora a leszbikus viccektől a hippiségig, a legfergetegesebb azonban a cserediákként megismert barátnő, Pippa karaktere Kate McKinnon alakításában. Ő egy személyben húzza át a filmet az említett határon az „annyira rossz, hogy az már jó” szintre, a legkínosabb B-kategóriás vígjátéki trükkök teljes skálája felvonul, a Jól áll neki a halál legszebb hagyományai idéződnek fel, teljes agyrém, de ha sikerül elengedni azt a tényt, hogy mennyire fájdalmasan nagy marhaságok történnek a vásznon, akkor tényleg vicces, ami történik.
Szóval tényleg mindenki szórakoztatóbb, mint a tulajdonképpeni főszereplő Jess, még a sokadlagos mellékszereplő vőlegény és haverjai is, a Demi Moore és Ty Burrell alakította perverz szomszédok meg egyenesen fergetegesek – ami egészen furcsa forgatókönyvírói-rendezői döntés, hacsak nem Scarlett tartotta el a kisujját attól, hogy hülyét csináljon magából. Pedig hülyeségből épp jutott volna neki is. Az első percektől sorjáznak a bizarr ökörségek, ám ami fokozatos adagolásban még bicskanyitogatóan idegesítő – melyen nem segít a világtörténelem legrémesebb magyar szinkronja sem –, az működni kezd, amint túltolják. Az események egy ponton túl ugyanis olyan sebességgel kezdenek összeborulni, olyan sűrűn érkeznek a zsibbasztó gyökérségek, hogy az átviszi a nézőt a szörnyülködés határán, és nem tud mást tenni, mint kínlódva röhög a látottakon. Nem fog ez a film szerepelni az éves toplistákon, és Scarlett filmográfiájának sem ez lesz a legfényesebb pontja, de hőség elől a klímás moziba menekülve, másnaposan, valami fesztivál utáni agyzsibbasztásra pont megteszi.
Csajok hajnalig (Rough Night) – színes, amerikai vígjáték, 101 perc – 5/10
