Mindig ezt ismételgettem magamban. Már vagy tíz éve, valamikor 2001 tavaszán érdeklődött nálam ilyen kevéssé árnyaltan az a kis faszfej. Vagy két méterre volt tőlem, egy padon ült, a korláton kívül. Akkor partjeleztem életemben először, egy ifimeccsen, tele volt a pálya boldogtalanul másnapos kamaszokkal, akik „Megbaszlak !” kiáltással ijesztgették egymást minden szabálytalanság után. Én tizennégy voltam. Amikor elüvöltötte magát az a pattanásos barom, már tudtam, hogy kár volt belemenni ebbe az egészbe. Apám meg a futballbírói tanfolyam oktatója beszélt rá, hogy ki kell próbálni, hátha megtetszik.
Nem is értettem, miként mondhattam igent erre a cirkuszra. Világvégi faluban állok kockás mezben, kezemben egy zászlót fogok és integetek, mint speeddel pörgetett falusi bakter. Ha van nálam mobiltelefon, még onnan, a mészcsíkról telefonálok apunak, hogy jöjjön értem, vigyen innen. Egyáltalán minek odamenni, ahol sohasem dicsérnek, mindig csak baszogatnak ?
Ez a nagyfejű bohóc is ötméteres lesnél kezdett ugatni. Nyilván, mert ott pihent a lábán a kis menyecskéje fehér topban meg nadrágban, menőzött kicsit a faluvégi dámának. Ha nem vagyok akkora barom, hogy elvállalom ezt a próbameccset, komfortosabban telt volna a vasárnap délutánom. Tanulok, lógok a haverokkal, olvasok, vagy legalább kiverem valami pornófilmre. Minden jobb lett volna, mint mozgó céltáblává lényegülni, rohangálni egy fehér csíkon és némán tűrni, ahogyan porig aláznak. Még szerencse, hogy a partjelző háttal van a nézőknek, így nem látták az arcomat.
Rohadjak meg, elvörösödött, amikor arról pofáztak, hogy állt-e már a farka ennek a hurkalének. Impotens hurkalé – ennek néztek. Mondjuk, nem is motivációs trénernek jöttek, hanem szurkolni. Így hívták akkoriban is, hogy reménytelen seggfejek ugatnak az ellenfélnek meg a bírónak. Aztán már nem hallottam, mit beszélnek. Nem telt el tizenöt perc és függő lettem. Dönteni kellett. Megint és megint.
Alapvető tapasztalat volt : emberek vannak a játéktéren, én eldöntöm, lesen voltak-e, szabálytalankodtak-e, melyikükről ment ki a zsuga, és a játék úgy folytatódik, ahogy mutatom. Addiktív: a részletekről érdemes megkérdezni a miniszterelnököket.
Annyira megőrültem az érzésért, hogy egyszer aztán már latin szótárban kutattam a pillanat fordítása után, hogy végre átírhassam a Carpe diem!-et rendesen, ebből lett a Carpe momentum!, aminek nincs ugyan értelme, de megalkotása csak azért késett pár évezredet, mert az ötletgazda Horatius nem lengetett ifimeccsen. De amúgy tényleg, később már kurvára idegesített az is, ha előttem állt a sarki töröknél a fiatal pénzügyes, barna félcipő, vasalt szövetnadrág, általában Zara-ing, aztán a kiszolgáló türelmét kérte, hogy dönthessen zöldséges borjút eszik-e 1100-ért vagy gyroszt pitában padlizsánsalátával együtt 1200-ért. Aztán a könyvesboltban a bámészkodó bölcsész, aki lapozgatja Borbély Szilárd kötetét, de a szeme már az Houellebecq-regényen, miközben előző este neten kinézte a Murakamit, amit majd megvesz. Aztán a polgármester, aki nekiül kipróbált munkatársaival, tanácsadókkal konzultál, mielőtt útfelújítási vagy strandfejlesztési pályázatot ad be.
Nem ment le az első félidő, de már nem is idegesített a sok kiáltozás. Érzéketlen lettem rá, mint egy életre arra, ha valaki hülyének, fasznak, idiótának, seggfejnek, senkiházinak nevez. Annyit hallottam mindet, hogy nem hittem már, bármelyik is jelent valamit. Pedig itt aztán nyomták ezerrel, mert gyorsan kiszúrták, hogy nemcsak kezdő vagyok, hanem gyerek is. Ahányszor a vendégeknek kedvezett az ítéletem, nekem rontottak. Ha hajóágyúval lőtték volna tüdőn a hazai hátvédek az ellenfél csatárát, azt sem ítélték volna sportszerűtlenségnek, inkább csak kemény szerelésnek. Fenyegettek mindennel, szilánkos kéztöréssel meg kvázi sterilizálással, hogy aztán már nevessenek rajtam, és arról érdeklődjenek, van-e már személyi igazolványom. Én persze soha nem ijedtem meg. Vagyis sokáig hitegettem magam azzal, hogy nem remegtem. De az igazság az, sokszor hallottam, hogy mit mondanak. Ez, persze, mindegy, mert ma is úgy mesélem, érzéketlen és pályasüket lettem.
Hiszen azt mondták, azért üvöltenek velem minden alkalommal, mert meg akarnak félemlíteni, hogy legyen egyetlen les, amit elengedek, amit már nem merek behúzni, mert már a tizenkettedik lenne. Akkor aztán besétálna a labdával a kapuba a Sárkánynak becézett ügyetlen centerük és megérte az egész. Megérte minden üvöltés, fenyegetés, ugatás, onnantól, hogy „Mi a kurva anyádat intettél, baszd meg ?”
„Gyerünk, öcskös !”, szól Tibi, ezzel ki is zökkent. Hátulról megpaskolja a hátsómat a zászlóval, fel is baszom magam, mert ennyire nem szoktam elkalandozni, amikor csúcsmeccsre megyünk. Most meg a játékoskijáróban ahelyett, hogy csak ismételgetném nyugtatóként, hogy „Mi a kurva anyádat intettél, baszd meg ?”, foglalkozok mindennel, döntésekkel meg hülye gyerekek beszólásaival. Nem jó jel, ilyenkor már kontroll alatt szokott lenni az agyam. Állunk kivonulás előtt, már csak a tévések intésére várunk, én meg álmodozok. Miközben itt vagyok az ajtóban, a mindennek a kapujában. Huszonnégy évesen megcsinálhatom.
Elég a rutinom hozzá, hogy megcsináljam. Már régen nem is kárhoztatom azokat, akik rábeszéltek tíz éve, hogy próbáljam ki. Ez lesz a hatszázharmincnegyedik partim. Ha valakinek elmondom, nem érti, futballisták komplett karrierjük alatt jutnak el háromszázig, én meg olyan hihetetlen számokkal bűvölök, mint az üzletkötők, akik gyorskölcsönt akarnak eladni karácsony előtt luxusbejgli-vásárlásra. Pedig tényleg ennyin működtem. Elég erőltetett meneteket toltunk éveken át. Nem volt ritka a hét, hogy szerdán vezettem egy Magyar Kupa-meccset, aztán szombaton partjeleztem egy ifi meg egy felnőtt megyei meccsen, aztán vasárnap reggel lehúztam egy serdülőt, délután meg elmentem asszisztensnek egy NB III-as derbire. A menü amúgy mindig változott. Volt könnyed matiné, szomszédos megyében botrányos fináléval letudott megyei rangadó meg barátságos randevú. Ehhez a feszített tempóhoz el kellett érni a megyei elitet, az kellett, hogy a legjobb Borsod megyei bírók közé kerüljek. Már az út elején ki kellett tűnni a körzeti ligában, a legalsó osztályban, ahonnan már kiesni sem lehet, ahová még a labdát is vinni kell néha, hogy legyen meccs.
Aztán lépkedni kell a ranglétrán, ahogy a tehetség meg a górék akarata engedi. Meg az elméleti és a fizikai felkészültség. Merthogy még a legalacsonyabb szinten működő bíróknak is évente kétszer le kell tesztelniük. Amikor elkezdtem, még a tizenkét perces monoton futáson, a Cooper-teszten kellett villantani. Idővel aztán módszert váltottak, mert az egyhangú haladás semennyire nem felelt meg annak a mozgásnak, amit a játékvezető a pályán végez. Jó, igaz, voltak bírók, akik körülbelül annyit szaladtak egy meccsen, amennyit az alkotmánnyal foglalkozó taláros kollégáik döntéshozatal előtt. Ám a többség azért igyekszik közel lenni az eseményekhez, elvégre akkor több esélye van a jó ítéletre. Nekik már iramváltásos futamon kell megfelelniük. Emlékszem, amikor ezt bevezették, az idősebbek sokat morogtak. Régen ez is jobb volt – mondogatták. Akkor még a kapu mögötti részen lehetett lopni néhány métert, levágni annyit a kanyarból, hogy meglegyen a szint. Nem szólva arról, segített néha Imre bácsi is, aki az időt mérte. Nyakába akasztotta a hatalmas stoppert, indította, lefújta a futamot. Ha nagy bajban volt valaki az öregek közül, fokozhatatlanul lassan emelte a szájához a sípot, hátha a néhány másodperces késleltetés elég a kollégának, hogy megfussa azt a kétezer-négyszáz métert.
Lajos, Imre bácsi régi cimboráinak egyike küzdött a salakon, mint hiperaktív malac a jégen, minden ereje elpárolgott, úgy nézett ki, nincs esélye a túlélésre. De Imre bá’ eldöntötte, nem engedi, hogy bukás legyen a vége, ha Isten meg a jog nem, majd ő igazságot szolgáltat: addig tart a Cooper-teszt, amíg Lajos le nem futja az előírt távolságot. Ma is mesélik, hogy a ráadásnak köszönhetően a résztvevők többsége egyéni rekordot ért el. Akadt, aki háromezer-nyolcszáz métert teljesített. Ezzel az eredménnyel simán befért volna a kenyai futóválogatottba. Ezek a trükkök ma már nem működnek, a teszt, ugye, megváltozott. Úgy van, hogy a bírók százötven métert szaladnak, aztán ötven métert sétálnak, ezt ismétlik meg hússzor. Géphangra kell indulni és megállni. Minden szakasz végén bóják állnak, azok közé kell megérkezni, felügyelők ellenőrzik, mindenki beért-e. Nagyon más ez, mint a köröket róni. Amikor először próbáltuk ki, sokan minden átmenet nélkül összerogytak. Volt, aki úgy dőlt el, mint a tüdőn lőtt vad. Aztán, persze, mára a többség hozzászokott az iramfutáshoz. Az elméleti felmérő lényege meg mindig is ugyanaz volt, ismerni kell az előírásokat. Ez nekem sose okozott problémát. Imádtam a teszteket, nyilván azért is, mert betéve tudtam a szabálykönyvet.
Ma is gond nélkül mondom fel a szakaszokat, hogy például a játékvezetőnek gólt kell ítélnie, ha a labda teljes terjedelmével áthalad a kapuvonalon a két kapufa között és a keresztléc alatt úgy, hogy a támadó csapat azt megelőzően nem követett el szabálytalanságot.
Még kollégáknak is sokat magyaráztam speckó eseteket, jöttek hozzám, ha nem értettek valamit. Meg is szerettem, ha oktathattam. Mármint amikor okoska amatőrök kezdték osztani az észt, hogy mit kellett volna fújni a bírónak, miközben annyi fogalmuk nem volt a szabályokról, mint nekem a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás anizotrópiájáról. Volt pár nagyarcú előadásom is a tárgykörben. Az egyetemen a bulik valamelyikünk albérletében kezdődtek. Ez volt az olcsó verzió: boltban vett raklapnyi piától otthon lerészegedni, aztán mámorosan indulni a zaklatott éjszakába. A program sokszor kezdődött meccsnézéssel. Megtörtént vagy százszor, hogy bevertem hat-nyolc felest, aztán magyaráztam mindenkinek, hogy felejtse el a szájhagyományokat, mert azoknak nincs semmi köze a leírt szabályokhoz.
Úgy emlékszem, válogatott meccset néztünk, egymás után toltuk le a hubertuszokat, aminél visszataszítóbb ital csak akkor lenne a piacon, ha végre árulni kezdenék a túrórudis unikumot. Egyszer csak dühöngeni kezdett Center egy ítélet után, mert a védő nem kapott sárgát kezezésért. Fogalmad sincs a szabályokról, vetettem neki oda. „Miről beszélsz, baszd meg?, mégis, mit kellene adni kezezésért?, ne toljad a piát, ha megbolondít, te fasz !” – őrjöngött a bolond. Nem maradtam az adósa én sem, mondtam neki, az csak egy dolog, hogy nagyarcú seggfej, de ha már olyasmiről beszél, amiről halvány sejtése sincs, legalább ne verje magát arra, hogy tudatlan.
Esztik, Adrik, Nikik jöttek-mentek az osztályokban, a bulikban, az utcákon, úgy uralták a teret, mint Mike Tyson a fülharapó világbajnokság csepeli selejtezőjét. Jelképe volt ez a Kádár-kor hanyatlásának, már nem akarta a szabadságvágyban önfeledten fürdőző alsó középosztálybeli apa meg anya, hogy a lánya Szilvi, Ildi meg Gabi legyen, indult inkább Nyugat felé, mert álmodni, de ebben odáig jutott, hogy Eszti, Adri, Niki, ami egyébként méltó az egész rendszerváltó, uniós projekthez, amelynek egyedüli nyertesei az áfacsalók, akik végre könnyebben utaztathatják a cukrot papíron. A névügyi meglátásaimat akkor nem közöltem, pedig legalább annyira fontos lett volna, mint kioktatni Centert, hogy a kezezést lefújni sem kell, ha nem szándékos, sárgát meg csak akkor kell adni, ha egy játékos ígéretes akciót állít meg vagy például gólt akar szerezni, de semmiképpen sem automatikusan. Nem hitte el, így mentünk a laptophoz, egy perc alatt előkotortam a szabálykönyvet, akkor lenyugodott. Méregetett még, de már irdatlanul be voltunk baszva, inkább azzal foglalkoztunk, hogy elérjük az utolsó metrót, amivel még el tudtunk menni a Kabalaállat című méltán híres mulatóba.
Máskor a kocsmában is beleálltam. Meccsről jöttünk, valahol Nógrádban, tán Nagylócon álltunk meg, hogy megnézzük a Fradi BL-selejtezőjét. Megbeszéltük, hogy valamelyik porfészekben fékezünk, imádtuk a krimókat, az áraikkal, a vendégeikkel, a játékgépekkel, a szigorú csaposokkal, a mosás gyanánt mocskos vízben megmártott korsóikkal, a keverttel. Akkor szerencsénk volt, akadt tévé a kocsmában. Két öreg törzsvendég ült csak bent meg az ötvenes pultos. Az asztalnál fröccsöző páros kipróbált kettősnek tűnt. Mindig elvarázsoltak az arcok, amiken a ráncok olyan természetesen ültek meg, mintha a babasírással együtt merevedtek volna rá a csontra. Ilyen forma volt a két ember, akiket még a buldog-szépségversenyen se diszkvalifikáltak volna ezzel a pofával. Az egyik aztán cifrán káromkodott, mert a bíró nem állította ki az utolsó emberként szabálytalankodó játékost. „Tudja, ki az utolsó ember ?”, vetettem neki oda. „Hát ki lenne ?, Nem látod ? A középhátvéd !” – hergelte magát, amiért vaknak tettetem magam. Aztán választ sem várva feles vodkájáért nyúlt, leküldte.
Nyomni kezdtem nekik, hogy gondoljanak bele, ha az utolsó embernek kellene piros lapot adni, akkor szinte sohasem lenne kiállítás, mert általában a kapus az utolsó játékos. A szabály ezért azt mondja, azt kell kiállítani, aki nyilvánvaló gólhelyzetben faultol. Tök mindegy, hányan állnak mögötte. Meséltem nekik a kedvenc példámat, hogy kilenc csapattárs beszélget a szögletzászlónál, egyik kollégájuk meg a tizenhatos előtt hátulról vesén rúgja a kapu felé igyekvő csatárt. Akkor nem kell kiállítani, mert voltak még mögötte, amikor a merényletet elkövette? Ez kurva érdekes, nyögte ki vitapartnerem. Ha már elcsodálkoztak, órákig képes voltam erről beszélni.
Ilyenkor hajlamos voltam még azt is elhitetni magammal, hogy azért baszogatnak annyit, amikor meccset vezetünk, mert tudunk.
A tudást képtelenek viselni a tudatlanok. Ma sem lesz kis adag szidás, kinéz pár rendes rigmus arról, hogy kurva az anyám. Az megnyugtató, hogy Tibi és Feri van itt. Régi barátaim segítenek asszisztensként. Megjegyezni lehetetlen, annyi a közös történetünk. Volt a levonulás azon a megyei rangadón, amikor Feri elvesztette a fejét, odabaszott volna a zászlójával annak a kis köcsögnek, aki taknyot köpött az arcára, de Tibi látta mi készül, megfogta a kezét. Aztán ott volt a Tibi lagzija, amit szombaton rendeztek, de még hétfő reggel is a művelődési ház melletti kocsmában üldögéltünk ünneplős öltönyünkben, vagy tucatnyian énekeltük, hogy Lakodalom van a mi utcánkban, Tibi apukája nem ivott, ott ült csendben, folyt a könny az arcán, olyan boldog volt, óránként elmondta, hogy úgy szeret minket.
Azonnal tudták, nagy a baj. Hogyne tudták volna, ismertük egymást, mint a tenyerünket. Együtt töltöttük a hétvégéket százszámra, ebédeltünk, vacsoráztunk egymásnál, sokszor valamelyik apuka volt a sofőr, hogy nekünk csak a meccsre kelljen figyelni, ne fáradjunk le a több száz kilométeres pedálnyomogatás, koncentráció miatt. Ha Mezőkövesdről megindultunk, mondjuk, Makóra, jól jött a családi sofőrsegély. Akkor, a sztrádán, az autóban egyszerre tudtuk meg, hogy az én apukám többet már nem visz minket sehová. Nincs tovább. Úgy rémlik, hangtalanul sírtam. Egyikük oldalról, a másik hátulról szorított meg. Nem mondtak semmit, egy árva szót sem, csak megálltunk az út szélén, a leállósávban, leültünk az aszfaltra. Akkor már bőgtem, ők meg ültek, könnyeztek. Három öltönyös férfi, zselézett hajjal a betonon, egy húszas kölyök középen, rázza a sírás, két harmincas a két oldalán meg dermedten néz fátyolos szemmel a semmibe. Csöves brazil szappanoperákban se mernek ilyen jeleneteket csinálni, mert tartanak attól, hogy kifolyik a nyál képernyőn. Ám az élet sokszor elfelejt olyan cinikus lenni, mint amilyenné a korszellem alakítaná.
Ennek persze kevés jelentősége lett volna, ha melóba indulunk. A gyárban, a virágboltban vagy a pénzügyi osztályon nem lényeges, kivel osztanak egy műszakba, amennyiben mindenki tisztességgel elvégzi a munkáját. A játékvezetés viszont más kávéház.
Nyilván mondhatja a napilapos újságíró is hasonlóan eltökélten, hogy aki még sohasem izzadt a tördelőszerkesztő mögött öt perccel lapzárta előtt, a melós is, hogy aki még nem húzott le négy műszakban három hónapot, a kisvárosi virágkötő is, hogy aki még nem varázsolt félóránként új csodacsokrot ugyanarra a gimnáziumi ballagásra. Mondhatja, de ebben hajthatatlan vagyok. Mert ez más. Például, amikor kiugratják a csatárt, te vezeted a meccset, úgy érzed, lesről indult, fújnod kellene, de kinézel oldalra, és látod, hogy a partjelzőkollégád továbbsprintel az alapvonal felé, általában engeded a játékot, nem sípolsz, nem bírálod felül az asszisztenst. Mert ezt csak akkor csinálod meg, ha nincs benned szemernyi kétely sem. Csak a pókerjátékos kockáztat százhetvenes pulzusnál, a pályán keresztbe futva, a labdát, és nem a játékosok pozícióját figyelve. A bíró, egy-két önmegvalósító kivételtől eltekintve, nem gondolja tévedhetetlennek magát. Ráadásul oldalt sokszor olyasvalaki posztol, akivel dumáltál már a merevedési problémáidról, a nőről, akinek sohasem merted megmondani, hogy ő az, az első eltolt füves cigiről, a kocsmában felejtett háromezres tartozásról.
Pető Péter: Leshatár
Kalligram, 2017
