Tegnap délután jelent meg a hír, hogy a tavaly érkezett vicces brit nagykövet, Ian Lindsay (korábban nagyinterjút is készítettünk vele, melyben a magyar nyelv nehézségei mellett Budapestről, az arab világról, illetve az EU-ról is beszélgettünk, de a várost bemutató vicces videójáról sem feledkeztünk meg) a teljes követséggel együtt elhagyja a város szívében lévő Deák Ferenc tértől mindössze néhány méterre fekvő, 1948 óta erre a célra használt épületet, és a Rózsadomb aljában fekvő Füge utca 2016 őszéig a Hollandia nagykövetségeként működő villájába költözik.
Az 1996-ban Budapest Építészeti Nívódíjat kapott villa a holland Fred Dubbeling, valamint az ország egykori vezető, ipari építészetre specializálódott irodája, a rendszerváltás óta magánkézben működő IPARTERV két tervezője, Borostyánkői Mátyás és N. Bozsó Annamária munkáját dicséri, és jóval kisebb ugyan a mostani, belvárosi épületnél, de ez természetesen nem jelenti majd azt, hogy a diplomaták a jövő héttől egymás hegyén-hátán fognak üldögélni a zsúfolt, befüggönyözött termekben.
A költözés híre már 2016 januárjában is végigfutott az interneten, hiszen a britek nem tulajdonosai, csak bérlői az épületnek, az 1991-ben kötött huszonöt éves szerződésük pedig a tavaly járt le. Az épület elhagyásának oka nem a szerződés megújíthatóságának hiánya, hanem egyszerűen anyagi, hiszen a dolgozók már hosszú évek óta csak a ház negyedét használták, így teljesen feleslegesen fizették a jókora, négyemeletes saroképület magas rezsijét.
Az első látásra a pesti átlagba olvadó, az Erzsébet tér Vörösmarty tér felé eső oldalán megbúvó épület sokkal fontosabb annál, minthogy két bekezdéssel elintézzük, hiszen múltja miatt a modern magyar történelem egyik említésre méltó, bár kevéssé taglalt szereplője.
A török kiűzése utáni évtizedekben a város óriási fejlődésnek indult, így a Kiskörút és a Deák Ferenc utca vonala mentén haladó városfalon kívül hirtelen gombamód szaporodni kezdtek az épületek. A mai Erzsébet tér helyén ekkor alakult ki egy piactér, melyet a XVIII.-XIX. század fordulójára lassan házak nőttek körbe.
A Harmincad utca 6. telkén így született meg egy klasszicista épület, mely az 1838-as nagy pesti árvizet, Pest 1849-es ostromát, valamint a mellett elsuhanó évtizedeket is sértetlenül túlélte, sőt, két emelet helyett egy idő után már hárommal büszkélkedhetett. Budapest jókora, díszes bérházak századfordulós megjelenésével járó világvárossá válása azonban nem ismert kegyelmet: az 1892-ben a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület (PHETE) által alapított, a főként vasúttársaságokba és gyárakba fektető Hazai Bank épp ezidőtájt nőtte ki Dorottya utcai székházát, így megvásárolta az öregedő épületet, majd lebontotta, helyén pedig Rainer Károly tervei szerint 1914-re született meg a ma látható négyemeletes ház, ami tökéletesen tükrözi a tervező sajátos stílusát.
A diplomáját 1897-ben megszerző Rainer 1906-ban nyitotta meg saját irodáját, első sikerei pedig nem is várattak sokáig magukra: 1911-ben készült el a sikátorszerű, belvárosi Haris közt két oldalról közrefogó három-három üzlet-és bérház, melyek néhány elemét – így a dór pilasztereket, vagy épp a századfordulós banképületek közt egyáltalán nem szokatlan klasszicizáló stílust – a tervező a Hazai Bank 1911-ben született első tervein is felhasználta.
Ezek a rajzok elég sok téren különböznek a végül három évvel később formát öltő banképülettől, hiszen az alacsonyabb saroktornyok mellett a félköríves földszinti ablakok is egyenes záródásúvá csiszolódtak.
A Bank három évtizeden át, a második világháború utáni államosításig használta az épületet – ennek az időszaknak a jó része teljesen eseménytelenül telt, de 1944, és a zsidóüldözések óriási változást hoztak, hiszen Magyarország német megszállásakor a zsidó származású igazgatót, Rapoch Jenőt pillanatokon belül eltüntették a hivatalából, és kezdetét vette a zsidó magyarok maradéka utáni hajsza, és a gettóba zárás.
A város számtalan pontja adott ekkor otthont a teljes vagyonelkobzás, illetve deportálás borzalmai ellen küzdő zsidóknak, így maga a bankszékház is: az 1944 nyarán a svéd követség titkárává kinevezett Raoul Wallenberg – tízezrek életét megóvó – zsidómentő tevékenységének köszönhetően ugyanezen év novemberében a svéd nagykövetség irodái számára kibérelte a ház teljes harmadik emeletét. Nem ez volt persze a valódi cél, hiszen számos magyar zsidó vagyonát rejtették itt el, sőt, decemberben már közel ötven üldözött, valamint a bank vezetői is a trezorokban bújtak meg.
A harcok egyáltalán nem kímélték az épületet, hiszen német és orosz bombák, valamint gránátok is felrobbantak mellette, illetve benne, így nem meglepő, hogy legalább háromszor tűz is ütött ki benne. Az értékek és az emberek ennek ellenére sértetlenül túlélték a harcokat, de a szovjetek végül 1945. februárjában zokszó nélkül kipucolták az épületet, és vitték el az ottmaradt ékszereket, értékeket, valutát, illetve néhány millió pengőt, ami a pénznem elképesztően gyors elértéktelenedése miatt kis túlzással egyik nap még egy autó árát, másnap pedig egy tucat tojásét érte.
A háború után a lemondatott igazgató, Rapoch Jenő, valamint a harmincöt zsidó alkalmazott kétharmadának (22 fő – tízen eltűntek, hárman pedig nem szerettek volna visszatérni régi hivatásukhoz) munkába állásával, a romos épületben indult újra a megtépázott anyagi helyzetű bank. Ám esélyük sem volt a túlélésre, hiszen a készpénzhiány, illetve a már említett hiperinfláció miatt a meglévő betéteket sem tudták kifizetni, a szovjetek által eltüntetett értéktárgyak, vagy azok ellenértékének visszaszerzését a Külügyminisztérium nem támogatta, így a Hazai Bank 1946 nyarán visszaolvadt a Pesti Első Takarékpénztár Egyesületbe, 1948-ban pedig államosították a teljes magyar bankrendszert.
Ekkor lépett azonban a képbe Nagy-Britannia, akik 1963-ig csak egy apró diplomatacsoporttal voltak jelen Magyarországon, noha 1947-ben, a párizsi békeszerződés aláírása után követségi rangot kaptak. A haldokló PHETE ekkor ajánlotta fel az ingatlanát a szigetország számára, akik – mivel nem szerettek volna visszaköltözni a háború előtt birtokolt, Várnegyedben álló épületükbe – készséggel elfogadták azt. Az épületben komoly átalakítások történtek, de az csak a hatvanas években vált igazán használhatóvá.
A forradalom idején érkezett első titkár, Sir James Cable beszámolója hűen írja le a körülményeket:
“Mi diplomaták hozzá vagyunk szokva a furcsa irodákhoz, de amikor ezt az épületet 1956. október 23-án először megláttam, mégis meglepődtem. A követség – bejáratában egy üzlet silány portáljával – a két géppisztolyos, ÁVÓ-egyenruhás őrszem nélkül sem lett volna csalogató. A szándékoltan marcona őrökön túljutva az előcsarnok, benne a követség brit és magyar munkatársaival, már barátságosabbnak tűnt, de korántsem volt hívogató. A szerencsésebb látogatók a recsegő-ropogó liftet is használhatták, de a többség csak a csupasz, rideg lépcsőkön közlekedett. A földszintet, ahol még ott álltak a kisajátított bank pultja és válaszfalai, csak nagyritkán használtuk: tollaslabdáztunk vagy filmet vetítettünk benne, 1958 decemberében pedig itt tartottuk a fiam harmadik születésnapját. A követségi munka az emeleti szinteken zajlott: a dolgozók étkezdéje és klubszobája, valamint a többi nyugati követségek munkatársainak gyerekeit is fogadó óvoda szintén ott kapott helyet. Az akkori budapesti irodaházak többségéhez hasonlóan a valaha elegáns enteriőrök és bútorok a harmincas évek óta szinte érintetlenek maradtak, csupán állaguk romlott folyamatosan. A későbbi brit beszerzések a legegyszerűbb használati tárgyakra – íróasztalokra, székekre, iratszekrényekre és széfekre – korlátozódtak”.
A forradalom napjaiban egyébként félezren tüntettek az épület előtt, követelve, hogy Nagy-Britannia anyagilag és politikailag is támogassa a magyar forradalmat, valamint üzenjen hadat a Szovjetuniónak. Erre természetesen nem került sor, de a tömeg oszlatására küldött két tankot a követség tagjai végül elkergették. A felkelés leverésének napján, illetve a 13-án Bécsből visszatérő magyar munkatársak elkezdték a bizalmas iratok megsemmisítését, sőt, több magyart, így az állítólag Göncz Árpád által Chistopher Lee Cope követségi titkárnak átadott titkos dokumentumok átadását megoldó sofőrt, Regéczy-Nagy Lászlót is letartóztatták. Jó részüket néhány napon belül kiengedték, de Regéczy-Nagy börtönbüntetést kapott, Zalatnay Istvánt pedig internálótáborba küldték. A következő években, az ÁVO figyelmének kereszttüzébe került épületben mindenki félt a megtorlásoktól, sőt,
Ezt az érkezők, illetve itt dolgozók is tudták, hogy veszélyben az életük, így a látványos, kazettás üvegtetős, nyitható középrésszel rendelkező Pénztárteremben tartott filmvetítések után az embereket egyszerre engedték ki az épületből, hiszen azok együtt futva kisebb eséllyel váltak a civil ruhás nyomozók célpontjaivá.
A követség 1963. december 2-án követségből nagykövetséggé lépett elő, és ekkor visszatérhetett a háború után egyszer már kitiltott, kulturális programok egész sorát szervező British Council is.
Az épület állapota egészen a rendszerváltásig hanyatlott, köszönhetően annak, hogy az intézmény bérleti szerződését évente meg kellett újítani, így a brit külügy nem mert nagyobb összeget fektetni a helyreállításba, attól tartva, hogy az eredeti állapot visszaállítása után egyszerűen kitúrhatják őket a helyükről, és a helyükre egy jó állapotú épületre érdemes minisztériumot költöztetnek. 1990-ben az aktuális nagykövet, Sir John Birch megpróbálta rábírni a kormányt az épület eladására, de a tízmillió fontos árajánlatot ésszerűtlenül magasnak tartotta.
Sikerült azonban huszonöt éves bérleti szerződést kötniük, így a brit külügy a kilencvenes évek első felében felújította, így ma az eredetivel megegyező bronz díszek, világítótestek és parketták várják a vendéget, sőt, a Pénztártermet 1993-ban maga a Királynő avatta fel.
A pince máig őrzi az eredeti páncélszekrényeket – rajtuk az Arnheim S.J., illetve a Schnabel Frigyes cég emblémáival –, de az épület számos pontján találkozhatunk a HB (Hazai Bank) felirattal, a századforduló építészetére jellemző magyar tulipánnal, valamint a szfinx alakjával is találkozhatunk.
Az épület további sorsa egyelőre nem ismert, de a fejleményekről természetesen beszámolunk majd.
