A fehér király filmre vitele kapcsán merengtem el azon a minap, hogy mennyire ki van éhezve a magyar filmgyártás a népi hősökre. A történelmi figurákról, Dózsától Dobóig, már készült film, meg eleve, egy Zrínyi Miklós-filmnek nem könnyű aktualitást adni. Ha ez sikerül is, akkor is ott van, hogy hogyan tegyünk egy történelmi alakot érdekessé a mai nézőknek, ami pedig elengedhetetlen, ha nem akarjuk, hogy a filmünk úgy végezze, mint azok a sanyarú sorsú darabok – lásd A hídember, mondjuk –, amelyeket csak szervezetten elcipelt, unatkozó nyolcadikosok néznek meg, igazolt töri-/osztályfőnöki óraként elkönyvelt vetítéseken.
Az már aligha fog kiderülni, mi történt volna, ha például Toldi Miklóst sikerült volna életszerűvé tenni, a Viszkistől meg ugyan sokat várunk, de azért egy bankrablót népi példaképként körbehordozni még úgy is kissé aggályos, hogy kétségtelenül övezi Ambrus alakját valami rózsasándori romantika.
Szóval nem nagyon akad olyan figuránk, akit még nem exponáltak szénné, és egy ország elé lehet tenni, hogy tessék, honpolgárok, őt hősnek láthatjátok mindannyian. De azt nem mondta senki, hogy attól, hogy nincs, nem is lehet. Herendi Gábor és stábja – tudván, hogy pusztán egy lóról mégsem lehet közönségfilmet csinálni – fogott egy létező figurát a nemzeti paci környezetéből, egy jó körülhatárolható történelmi korból, kinevezték és meg is írták hősnek, még ha történetesen a jellemvonásoknak, amelyekkel felruházták, nem sok köze is van a valósághoz, ahogy a köré írt történetnek sem. De hát nem is állítják, szóval lehet a történelmi hűségen lovagolni, de elég felesleges, senki nem ígért dokumentarizmust.
Az alkotók ezt egyértelműen jelzik is, nem átallnak leplezetlenül ki is szólni a történelmi keretből: Petrik Andrea egy ponton Fluor Tomit dúdol, a báli jelenetben felvonultatott táncelőadás igen dögös, de a korhűséghez köze nincs, és a vasárnapi zárva tartáson poénkodás is jelzi, hogy a Kincsemnek csak a díszletet jelenti a Monarchia, nem valamiféle dokumentálni való, szigorú mozgásteret. Így aztán a nemzeti büszkeség is megvan, és a történetnek sem kell teljes unalomba fulladnia, sőt, lehet akár fordulatos, románccal és politikai intrikával tűzdelt sztori is jó sok szereplővel, hogy jó sok hazai színésznek munkát adhassunk, és jó sok színes-szagos jelmezzel kényeztethessük a nézők szemét.
Így Kincsem diadalmenete itt csak díszlet, a tulajdonképpeni történet a Blaskovich gróf és Oettingen báró közötti bosszúszomjas versengés – előbbi apját utóbbi semmizte és végeztette ki a szabadságharc leverése után –, amit csak bonyolít, hogy a báró öntörvényű lánya és a fiatal gróf kerülgetik egymást, és csak részben azért, hogy aput bosszantsák: valóban van köztük vonzalom. A film gyakorlatilag ennek a románcnak a története, annak összes társadalmi-politikai buktatójával és a szokásos szerelmi cívódással nyakon öntve. Hogy közben Kincsem engedetlen vadból eljut odáig, hogy egyáltalán meg lehessen ülni, majd lassanként versenylóvá váljon, ráadásul valószerűtlen sebességgel, az tényleg csak mellékszál – még ha nagyon is fontos.
Ez adja ugyanis a dramaturgia egy fontos elemét, nagyon egyszerű okból: Még vásznon is, sőt, a füledbe harsogó lódobogás már csak fizikai törvényszerűségek miatt is hatással van rád, ahogy a doboló hangok általában, mivel a szívdobogásra emlékeztet, így génekbe kódoltan hat a testre – fun fact: ezért szeretjük általában az olyan zenéket (jellemzően az összes slágert), amiben határozott dobritmusok vannak. Így a verseny-jelenetek garantálják a film adrenalin-tartalmát akkor is, ha esetleg a románc alakulása nem hozna izgalomba, pedig azt is csűri-csavarja a forgatókönyv rendesen.
Apropó románc: a két főszereplő személye ügyes castingdöntés. Petrik Andreát alapesetben is körüllengi valami rejtelmes, erotikus, mégis lefegyverzően intelligens aura, amit csak fokoz, hogy az átlagnéző jó eséllyel nem nagyon hallott róla eddig, Nagy Ervinben meg jó arányban keveredik egy magyarosch fűszerezésű fehér lovas herceg alakja a playboy ripacsságával, így Blaskovich karakterét nagyjából félálomból is lehozná. Karakterével A két főhős persze azért úgy tekeredik egymásba, hogy közben a teljes skála felvonul – froclizás, flört, kalandos intermezzók, nagyívű gesztusok, kicsinyes bosszú –, és jelenetről jelenetre kétséges, hogy ebből mi is fog kisülni.
Mindehhez tényleg csak díszlet a Monarchia gazdaságilag virágzó, ám társadalom-lélektanilag korántsem nyugodt korszaka, melyben a politikai légkör olyannyira instabil, hogy egy versenyló is lehet az uralkodóval szembeni passzív ellenállás szimbóluma, és még mindenki pontosan emlékszik, ki melyik oldalon állt a szabadságharcban. Díszlet ez, de igen látványos díszlet, még szerencse, hárommilliárdból már nézzen ki valahogy egy film. Erre igazán komoly panasz nem is lehet, kivéve, ha valaki tényleg a kákán is csomót keres: a díszletek grandiózusak, a jelmezek pedig még erre is ráemelnek, talán kicsit túlzottan is. Az álszakállakon lehetett volna még egy kicsit gondolkodni, de ettől eltekintve mindenki olyan ragyogóan elegáns, és főleg olyan ordítóan vadiúj ruhában parádézik folyamatosan, mint akit skatulyából húztak ki.
Itt is megvan azért a kikacsintás, a ruhák inkább csak használják a kor stílusjegyeit, mintsem halálos szigorral kötnék magukat azokhoz, ez a stilizáltság ízlés dolga, nekem speciel bejön, épp a cikk elején említett okokból: ezzel is kicsit közelebb lehet hozni a Monarchia korát a mához, és megkockáztatom, egy magyar filmet a nemzetközi közönséghez. A zene enyhén túloz, didaktikus, a kevesebb több lett volna, de a tornyosuló hatásvadászatot, amikor üstdobszóra csattan el az első csók, szerencsésen megúsztuk.
A mérleg tehát, ha nem is nagy lendülettel, de a Kincsem felé billen, nem ez lesz az év magyar közönségfilmje, Herendi is csinált már jobbat, de amit vállalt, azt hozza a film, sőt, a kosztümös limonádé szórakoztatását a humor és az adrenalin üdítő ízzel dobja fel. Itt a kék plakátok árnyékában sose legyen nagyobb bajunk, mint hogy egy ilyen mozira elköltünk hárommilliárdot.
Kincsem – színes, magyar történelmi dráma, 121 perc – 7/10
