Most tekintsünk el attól a konteótól, miszerint eleve minket is a földönkívüliek telepítettek a bolygóra, és vegyünk elő egy másikat, amelyben olyan húsbavágóan aktuális (#irónia) témában van alkalmunk unalmunkban aggodalmaskodni, mint hogy
jaj úristen, mi lesz, ha eljönnek az ufók?!
Már csak azért is, mert az amerikai elnökválasztás eredménye, s az abból esélyesen következő katasztrófák túlontúl reálisak, lépjünk hát egyet hátra, és foglalkozzunk valami merőben elméleti problémával – elméleti már csak azért is, mert ha Trump az elnök, akkor a címbeli kérdésre mindannyian pontosan tudjuk a választ, ugye. Szóval lépjünk ebből ki, át az Érkezés című science fiction világába, melyben egyáltalán a kérdés még értelmezhető.
Amy Adams borongós kedélyű nyelvészprofesszort és nyelvi zsenit alakít, bizonyos Louise Bankst, aki hogyne lenne borongós, amikor gyerekét-férjét elvesztette, s magányát csak a nyelvtudománnyal osztja meg hosszú ideje – legalábbis így sejtjük, de azt azért minden spoiler nélkül elmondhatom, hogy az idő fogalmának még központi szerepe lesz a történetben, szóval tessék résen lenni. Banks professzor élete akkor változik meg gyökeresen, amikor mindenki másé is a Föld bolygón: a napon, amikor
A hatalmas, áthatolhatatlan izék űrbéli járműveknek tűnnek, így a világ érthető szorongásba zuhan, főhősünket pedig rövid határidővel rekrutálja az amerikai hadsereg abban bízva, hogy hátha ő, a fordítás nemzetközi királynője, képes lesz kommunikálni a furcsa jövevényekkel. Partnere ebben az elméleti fizikus Ian Donnelly, a két észlény véd- és dacszövetségben próbálkozik a kapcsolatfelvétellel a fafejű katonák gyűrűjében. Így cselekszik minden állam, ahol hasonló űrjármű landolt, mindenki a saját eszközeivel dolgozva a megértésen. Számos kérdés felmerül, az egyetlen igazán lényeges azonban:
Mi célból jöttek az űrlények a Földre? Támadni akarnak, vagy társulni? Rombolni vagy építeni?
Érdekes témafelvetés, és elnézve a közélet alakulását, megejtően idealista: lássuk be, ma a világ egyre nagyobb részén lesz norma, hogy először üss, aztán kérdezz. Beszédes, hogy épp a világ egy ép eszét megőrzött országából, Kanadából származó rendező, Denis Villeneuve beszél arról két órán keresztül, hogy nem csak ez az egyetlen út – bár az is fontos része a képletnek, hogy a film egy amerikai informatikus mérnökből lett sci-fi író, Ted Chiang novelláján alapul, a Story Of Your Life címűn, mely még 1998-ban született, amikor még erősen máshogy álltak a világ dolgai. Ez a két idealista beszél, elsősorban az amerikaiak, végső soron pedig az egész emberiség lelkére, akikben a film tanúsága szerint nagyon, nagyon, makacsul szeretnének hinni még.
Ez a reménykedés, ez a hit szövi át a filmet, mely éles ellentétben áll a mérhetetlen nyomasztó hangulattal, ami az ismeretlenből, és abból a szorongásból táplálkozik, hogy mi van, ha ez a hit romba dől, Ez a kettősség feszültséget szül, ez pedig adrenalintúltengést – miközben ez a film egyáltalán nem pörög, sőt, idegőrlő komótossággal, lassan mozog. Ez a lassúság az egyik apró hibája: értem én, hogy nyomasztás, de feleennyi vontatottságba hajló feszültségfokozás is elérte volna ugyanezt a hatást, és akkor még azt sem érezzük, hogy nyúlik, mint a rétestészta, haladjunk már, gyerekek. Gyorsan előre is menekülök: ez ízlés dolga, lehet, hogy éppen ez volt a cél, hogy kényelmetlenül érezzem magam, végül is a feltett kérdésnek súlya van.
A hangulatkeltés tehát bravúros, bekúszik a bőr alá, a párás szürkékkel színezett képi világ és főként agytörzskaparó fémes zörejekből összeállított filmzene teszi a dolgát. Az alakítások nem különösebben emlékezetesek, nem is kell, hogy azok legyenek: Amerika két üzembiztos everymanje, Amy Adams és Jeremy Renner viszik a főszerepeket. Épp az a lényeg, hogy ez nem a tinédzser-disztópiák világa, ahol egy-egy feltűnően szép ifjú ember forradalmi hevülete hozza el a szebb jövőt, még csak nem is a Csillagok között, ahol a történetet nyakon öntötték nem kevés képeslap-filozófiával, még csak nem is a Mentőexpedíció, ahol Az Emberiség Együtt Bármire Képes. Itt is van mélységes humanitás, ám az nem tocsog sem könnyben, sem cukorszirupban, sem patriotizmusban. Itt a józan ész és az okosság az érték – nem is lesz tömegfilm, ne legyenek illúzióink. Vagyis de, legyenek. Akkor lesz nagy a baj, ha abból is kifogyunk.
