Hogy mi ez az össztársadalmi jelenség a nyugati világban, hogy a zombijárvány kitörésétől sokan jobban tartanak, mint mondjuk Donald Trump elnökké választásától, az már jó eséllyel pszichológiai disszertációk témája, és mi is sokat foglalkoztunk már a kérdéssel a téma popkulturális királya, a The Walking Dead kapcsán. Az interneten minimális kutakodással találhatunk milliónyi, teljes komolysággal összegyűjtött tippet arra az esetre, ha kitörne a zombiapokalipszis – például tudtad, hogyan kell szárított marhahús-chipset készíteni? Nem? Pedig jól jöhet. – és a filmművészet is dobálja ki magából az újabb és újabb darabokat a témában, a skála a reménytelen horror és a happy endes cukiskodás között mozog. A Kiéhezettek viszont talált új utat, amivel azok felé is megnyithatja a zsánert, akiket – mint engem – eddig nem különösebben izgatott az élőhalott-téma.
Nem sokkal, talán húsz évvel napjaink után járunk, ám a világ már csak nyomokban emlékeztet a ma ismertre, minden mentális feladatra alkalmatlan élőhalottá téve a fertőzötteket, akik egyetlen dolgot akarnak: enni, éspedig élő, azaz nem fertőzött emberek húsából. Ők a kiéhezettek. Azon kevesek, akik megúszták a fertőzést, zömében fallal védett városokban küzdenek a mindennapokkal. Vagy éppen egy olyan katonai bázisok élnek, mint főhőseink, melynek célja, hogy a betegséget megértve megkíséreljenek oltóanyagot létrehozni. A kutatás alapja maroknyi gyerek, akik bár fertőzöttek, így éhezik az emberhúst – de csak ha megérzik a szagát, ezt pedig a testszag blokkolásával meg lehet akadályozni – és ami még fontosabb: megőrizték szellemi képességeiket, beszélni, tanulni, gondolkodni képesek. Főhősünk egy ilyen gyerek, a tízéves Melanie, az osztály legjobb tanulója, aki, mint társai, nem ismer semmi más helyet a bázison kívül, a világról birtokolt ismereteit pedig javarészt rajongva szeretett tanárnője, Miss Justineau óráin szerezte. A világ kényszerűségből nyílik ki előtte: a bázist elsöpri a zombitúlerő, Melanie pedig a tanárnővel, néhány katonával, és a kutatást vezető tudóssal, Dr. Caldwellel menekülni kényszerül, a kihalt, egyszersmind zombiktól hemzsegő Anglián át.
Zombihorror, road movie és – nagy szavak – egzisztencialista dráma keveredik, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy folyamatos a nyomasztás, bármikor beindulhat véres akció – be is indul –, belenézünk a majdnem teljes Apokalipszis arcába, miközben végig egyetlen kérdésről beszélünk: mi tesz emberré? A gyerekszemszög pedig hozzáteszi mindehhez a túlélés egyetlen, működni látszó eszközét, a szeretetet – magyarán könnyít a néző szívén kicsit. Melanie naivitása, nyitott szíve bájt hoz ebbe a mérhetetlenül nyomasztó világba, és, mint sejthető, az ő személye jelenti majd a megoldást is, amely
A film maga, ha produkcióként értékeljük, a brit filmes gazdálkodást dicséri: a mozi képes volt relatíve kevés pénzből kigazdálkodni a tisztességes látványt és a húzónév Glenn Close mellett olyan színészeket találni, akik viszonylag ismeretlenek ugyan, tehetségben viszont hozzák a mélységet, ami nélkül csúfosan bedőlhetett volna a projekt. A Melanie-t alakító Sennia Nanua, ha el nem kallódik, még lesz valaki, és a Justineau-t alakító Gemma Arterton is megérdemelne jobb szerepeket, mint amilyeneket eddig játszott. A pusztuló London képe egészen szépen sikerült, és érdemi panasz a zombik küllemére sem lehet, a pusztulás különböző stádiumaiban lévő gombatenyészetté vált lények hozzák, amit kell, háttérnek is, akcióban is működnek. Külön említést érdemel a zseniális filmzene, ami gyakorlatilag túlhúzott elektronikus zörejeket jelent, és amely erősebben festi fel a pusztulás hangulatát, mint amennyit kétszer ennyi CGI-felhőkarcoló adott volna az élményhez.
Szóval sok dologba nem lehet belekötni: csak a forgatókönyv hiányosságai, azok fájnak, nem nagyon, de azért érezhetően. A film M. R. Carey bestseller regényét adaptálja, és bár eszemben sincs előadni a „könyv sokkal jobb volt” magánszámomat – ezt már megtettem itt –, azért vannak megehetősen különös, néhol elhibázott húzásai. Amellett például, hogy a filmadaptációktól nem meglepő módon dramaturgiai okokból bele-belenyúl a történetbe, egy érdekes castingdöntés is megjelenik: a regényben a főszereplő kislány hófehér bőrű szőke, míg tanárnője fekete, addig a filmben Melanie fekete, Miss Justineau pedig fehér bőrű, barna hajú. Nem keresnék itt semmilyen agendát: szimplán annyi történhetett, hogy a gombhoz varrták a kabátot, azaz találtak egy tehetséges gyerekszínészt, aki történetesen fekete volt, és minthogy a tehetséges gyerekszínész ritka, mint a fehér holló, így hozzá igazították a történetnek ezt az egyébként sem túl fontos elemét.
Ezzel együtt kihagytak ziccereket, amelyek hozzátehettek volna a filmhez: a regény a gomba evolúcióját elég részletesen kifejti, és pont az ad erőt az ötletnek, hogy ez az evolúció a lehetőségeikhez mérten egészen logikus, azaz nem egy rejtélyes, tudományos magyarázat nélküli vírusként tört ki az apokalipszis, ahogy a legtöbb hasonló történetben, ellenkezőleg, a lépések hihetők, így az olvasó azt éli meg, hogy Ezt pedig, a végkifejlettel együtt minimális forgatókönyvírói leleménnyel mintegy kettő mondatban el lehetett volna mondatni a kutatóorvos Dr. Caldwell-lel, ahogy Parks őrmesternek is lett volna alkalma kicsit többet mesélni a zombik természetéről, vagy mondjuk nem seperni a szőnyeg alá az emberek hormonális kipárolgásának szagát blokkoló gél jelentőségét.
De vannak fájdalmasan kihagyott ziccerek akciófronton is: a könyv vége felé van egy egészen zseniális jelenet például, amikor a már elfogyott blokkológél-készlet miatt a szagra gyűlő élőhalottak heringként telezsúfolnak egy szobát, mely végül drámai üldözésbe torkollik London tetőin át. Ez a jelenet már leírva is olyannyira filmszerű, hogy szinte látom magam előtt. Élek a gyanúperrel, hogy ezt a szekvenciát budget-okokból buktuk el, mi nézők: komoly kaszkadőrakciók és még több CGI kellett volna hozzá, ami a szolid négymillió fontos költségvetésbe nem fért bele (csak összehasonlításképpen, a közel sem ilyen remek zombirománc, az Eleven testek 35 millió dollárból készült).
Ezek az eltérések vagy a háttér megismertetését, így a felfestett világ jobb megértését segítették volna, vagy az adrenalint pörgették volna fel. A közös pont: hozzáadhatták volna azt a bizonyos pluszt, a wow-faktort a filmhez, amitől szerelembe lehetne esni vele, amitől 10 lenne a 8 az értékelésemben. Nem gondoltam, hogy valaha ezt leírom, de lehet, hogy jobban járunk, ha ez az adaptáció nem független filmként készül el – de nyomban vissza is vonom a szavam, mert az meg jó eséllyel pont a lelket vette volna ki a moziból.
Félreértés ne essék: ez egy egészen remek film, megkockáztatom, a legjobb, ami a zsánerben a közelmúltban készült. A súlya, értéke ott van, és csak amiatt szomorkodom, hogy a fentiek miatt az üzenet nehezebben, kevesebbeknek megy át. Ez a film okos, érzelmes, filozofikus, és ami talán nem egyértelmű, pedig a legfontosabb: humanista. Arról mesél, mekkorát lehet, és egy nem is olyan távoli napon mekkorát fogunk bukni, mert idióták vagyunk – majd megbocsát. Ez a két dolog pedig – önnön idiótaságunk tudatosítása is, a megbocsátás is – nagyon ránk fér ezekben a vészterhes időkben.
Kiéhezettek (The Girl With All The Gifts) – színes, angol-amerikai horror, 111 perc – 8/10
