Muránói tükör
Emerenc késő este került elő, elvitte sétálni a megkönnyebbüléstől elképzelhetetlen hangokat kiadó állatot, aztán bekopogott értem, megkért, mennék át hozzá, valamit szeretne megbeszélni velem, amihez nem kell tanúnak a gazda. Bemehettünk volna nálunk is valamelyik szobába, de ragaszkodott hozzá, hogy átkísérjem, mentünk hát mindhárman, ő, én, Viola, aki előttünk táncolt, ilyen későn már nem raktunk rá pórázt, nem kellett attól tartani, hogy találkozik és összeverekszik más kutyákkal. Emerenc az előtéren helyet mutatott a nejlonnal letakart, makulátlan asztalnál, leültem. Itt mindig vastag, súlyos szag tört ránk, klór, háztartási tisztítószer és valami légfrissítő émelyítő keveréke, a ház egyébként már hallgatott, az ablakok sem világítottak már sehol. Nappal nem vevődött észre, de most, hogy csak mi hárman voltunk az előtérben, és ha nem is igazi szellemóra, de éjszaka volt, hirtelen érezni kezdtem valamit én is annak vagy azoknak a jelenlétéből, akik Emerenc lakásában élnek. Nesz hallatszott a nagy csendben, puha nesz, Viola a réshez guggolt, és sóhajtozni kezdett; ha bekívánkozott valahová, volt egy különleges jelzése, ami leginkább emberi nyögéshez vagy mély, kínos lélegzéshez hasonlított. Minden tekintetben rendhagyó este volt, valahogy nem kellemes, harmonikus, inkább zavart ígérő, rendes körülmények között ritkán elemeztem, de olykor azért nekem is eszembe jutott, szinte semmit se tudok Emerencről, jószerivel csak a mániáit és szépen esztergált kitérő válaszait ismerem.
– A napokban vendégem jön – kezdte. Altatás után ilyen az emberi hang, ilyen tagoltan valószínűtlen, mikor a botladozó tudatot erővel próbálja támogatni az elme. – Tudja, hogy a lakásba nem engedek be senkit, de azt, aki ide jön, nem ültethetem le itt, ahol most maga ül. Lehetetlen.
Tapasztalat tanított meg rá, sose faggassam semmiről, mert még kevesebbet árul el, megriad. Ha olyan vendéget vár, akit lehetetlen itt fogadnia, be viszont nem viheti, az nyilván nem akárki, talán a két szénné vált szőke testvér jön hozzá látogatóba, akik esetleg nem is éltek, csak balladai elemek, vagy a jóisten, akiben Emerenc nem hisz, mert gyapjúholmi helyett estélyi ruhát adott neki. Józsi öcsém fiánál és az alezredesnél is rangosabb lehet, mert azokat itt vendégeli meg.
– Megengedi, hogy ott beszélgessek vele, magánál? Más elpletykálja, maga nem. Mintha a maguk vendége volna, úgy tennénk. A gazda aznap délutános, és ha maga megkéri, mindent eltűr. Megteszi? Tudja, hogy nem maradok adósa.
– Nálunk akar vendéget fogadni? – néztem rá. Felesleges kérdés volt, Emerenc pontosan fogalmazott, abszolút szabatossággal. Persze hogy azt akar.
– Csak azt vállalja, hogy az illető azt higgye, én is ott lakom, magukkal együtt. Viszek mindent, csészét, kávét, italt, magának nem kell adnia semmit, csak a helyet. Mondja, hogy igen. Megszolgálom. Mire a gazda hazajön este, már el is mentünk. Szerdán négykor. Lehet?
Viola sóhajtott a küszöbön, kinn permetezett a puha eső. Akkor már réges-régen normalizálódtak az állapotok, lehetett Emerenc vendége akár a Francia Köztársaság elnöke is, nem okozhatott politikai komplikációt. Hogy miért nem fogadhatja itt, az csak egy árnyalattal mélyítette a homályt, amelyet Emerenc amúgy is úgy viselt magán, mint egy nagykendőt. Vállat vontam, jöjjön az illető, remélem, nem kell strázsálnom, ha már azt megkívánja, hogy otthon legyek, és nem óhajt kettesben maradni vele. Hazafelé azon tűnődtem, hogyan fogadtatom el mindezt a férjemmel, aki ha valamit, a tisztázatlan dolgokat utálja a legjobban, mindent, ami nem lekerekített, nem biztos, nem igazolható, de ellenállás vagy tiltakozás helyett nevetett, számára is volt az ügyben valami bizarr, ami megmozgatta írói képzeletét. Emerenc és a vendég, akit itt fogad! Csak nem akar férjhez menni, csak nem valami házassági hirdetésre való feleletképpen jön az az idegen, és Emerenc, aki sose nyit ajtót a saját otthonában, nálunk veszi szemügyre? Jöjjön! Szinte sajnálja, hogy nem lesz ő is itthon. Nyugodtan itt hagy bennünket a vadidegennel egy lakásban, mert Viola kicsontozza, aki bántana. A kutya nagyot nyalt a kezén, ahogy a nevét meghallotta, aztán a hátára hengeredett, és kínálta a hasát: gyomrozzuk. Megszokhatatlan élmény volt, hogy Viola mindent megért.
A jelzett napon Emerenc olyan volt, mint egy magát vaserővel fékező tébolyodott, de Viola se volt normális, aki mindenki hangulatát átvette. Az öregasszony tálcakendővel letakarva áthozott mindenféle tányért, tálakat, erre megdühödtem, megkérdeztem tőle, ha annyira titkolni való ez a bankett, mit hurcolja át a holmiját az utcán, nem leprás ő, nyilván a vendége sem az, hogy ne ehetnének a mi tányérainkról, a mi villáinkkal, ott a kredenc, vegye ki, amit kíván, teríthet az anyám ünnepi felszerelésével, az ezüsttel, mit gondol, sajnálom tőle? Nem köszönte meg, de megjegyezte, sose felejtett el semmi gesztust, se jót, se kedvezőtlent. Azt felelte, nem arról van szó, mintha ő titkolózni kívánna, csak azt nem szeretné, ha az illető azt látná meg, nincs körötte család, egyedül él, s nem óhajt magyarázkodni sem, miért nem nyit ajtót, vagy miért úgy lakik, ahogy.
Míg anyám szobájában megterített, úgy éreztem, eljött az idő, hogy figyelmeztessem valamire, régen készültem erre. Rendezte a hideg sültet, a salátát – tálalni is varázslatosan tudott –, én meg azt kérdeztem, sose fordult-e meg még a fejében, hogy valami egészségügyi szakemberrel megbeszélje azt a szabályosnak igazán nem nevezhető tünetet, hogy kizárja az otthonából a világot, ennek a gátlásnak vagy minek van valami orvosi neve, nyilván gyógyítható. „Orvos – nézett rám Emerenc, míg áttörölte a hosszú szárú, a legnagyobb ünnepen használt pezsgőspoharakat –, nem vagyok én beteg, és kárt sem okozok senkinek azzal, hogy úgy élek, ahogy élek, amellett tudja maga, hogy ki nem állhatom az orvosokat. Hagyjon békén, nem szeretem, ha oktat. Ha kérek valamit, és megadja, szöveg nélkül tegye, különben hiába adott.”
Otthagytam, bementem a hálószobába, feltettem egy lemezt, ne is halljam, amit nem látok. Akkorra már végképp elfanyalodtam Emerenc nálunk fogadandó vendégétől. Egyszer még majd valódi bajt hoz ránk, ez csakugyan bolond. Kit hoz a lakásba, ha nem tudnám, hogy itt a kutya, voltaképpen félnék, és mi a csudának kell neki pezsgőspohár ehhez a kamuflált találkozáshoz? A saját titkaimat se szerettem, nemhogy a másokét.
A lemezről áradó zene minden eseményt eltakart, engem két szoba választott el az anyámétól, ahol Emerenc megterített. Olvasni próbáltam, vagy ötven oldalt átlapoztam, mire gyanakodni kezdtem, Emerenc azt jelezte, meg akar ismertetni az ismeretlennel, de hát hol ez a vendég, és mit csinálnak ekkora csendben, Viola is csak hallgat, megjött ez egyáltalán? Majdnem egy óra telt el az Emerenc megjelölte időből, mikor végre ugatást hallottam, gondoltam, praktikus, hogy hideg pecsenyével várta a jövevényt, nem valami izgalmas meleg étellel, legalább friss maradt neki, tovább hallgattam a muzsikát, amikor egyszer csak megnyílt az ajtó, és Viola berohant, táncolt, nyugtalankodott az ágy körül, és szemmel láthatólag magyarázott valamit. Ez végképp különös volt, mert ha a vendég esetleg fél a kutyától, Emerenc valamelyik külső helyiségbe küldi, nem beengedi, mit csinálnak ezek odakinn, aminél az öregasszony nem tűri meg Violát? Hamar kiderült, mert a kutya után nemsokára ő is megjelent, arca nem árult el semmit, tudott ő olyan lenni, mint a süketnémák. Viola akkor már mellettem hasalt a franciaágy tetején, Emerenc meg se látta. Közölte, nem az jött, akit várt, az egyáltalán nem is jön, az ezermester futott át a villából, annak a telefonszámát érte el a hotel, ahol a vendége megszállt volna, s vele üzente meg neki, Emerencnek, a vendég látogatása üzleti okból az utolsó percben elmaradt, nem is érkezett meg Budapestre, ha újra aktuális lesz az útja, idejében küld értesítést.
Nekem számlálhatatlan hivatalos találkozásom maradt el amiatt, hogy a vendég végül is nem jött meg, nem találtam az ügyben semmi tragikusat azon kívül, hogy Emerenc feleslegesen adott ki egy jókora összeget, ám az öregasszony úgy vonult el, mint a tájfun, az ajtót is bevágta maga mögött, hallottam, hogy az előszobában úgy ordít az utánaosont kutyára, hogy fel kellett kelnem megnézni, mit szórakozik az állattal, végtére is Viola nem csinált semmit. Anyám szobájából, ahol a vendégnek terített, csörömpölés hallatszott, életemben először riadtam meg Emerenc szókincsétől, zuhogtak a szájából az átkok és trágár szidalmak. Benyitottam, de ott is maradtam a küszöbön. Dehogy bántotta a kutyát, mást átkozhatott, Viola az asztal mellett, anyám székében ült, és evett, Emerenc elébe húzta a tálat, a kutya kikapdosta a szeletelt pecsenyét, és falt, fél lábával az alátéten támaszkodott, mancsa meg-megcsúszott az asztalközépi muránói tálalótükrön, amelyet én még soha életemben, a legnagyobb ünnepen se raktam fel, s melynek közepén ide-oda billegett az ötkaros ezüst gyertyatartó. Viola időnként kiejtette a szájából a falatot, a tálalótükrön zsírnyomok közt kapkodott utána. Azt hiszem, életemben nem voltam ilyen dühös.
– Kotródj, Viola! Le a földre! Az anyám tükre, porcelánja! Mi folyik itt, Emerenc? Megháborodott maga?
Sem azelőtt, sem azután, halála perce közeledtéig nem hallottam Emerencet zokogni, akkor felsírt, én meg nem tudtam, mit csináljak, mert a kutya válságos pillanatokban sosem engedelmeskedett nekem, míg Emerenc el nem ismételte előtte a tiltó parancsot. Most is csak vacsorázott higgadtan tovább, Emerenc meg zokogva állt az asztal túlsó oldalán, Viola együttérzése jeléül rá-rápillantott, de azért csak evett, nem tudott ellenállni a válogatott falatoknak. Nem mondhatom, hogy nem tanult Emerenctől asztal melletti viselkedést, felléphetett volna a produkcióval, csaknem hibátlanul étkezett, a fenekén ült, mint az emberek, akkor már mellső baljával-jobbjával támaszkodott, épp csak hogy nem vett az ételből, s a körmei helyett a szájával szolgálta ki magát. A kép oly abszurd volt, és olyan mértékig felbosszantott, hogy egyszerűen nem is tudtam magamat kifejezni. A saját kutyánk oda se figyel, ha utasítom, anyám szobájában az anyám asztalánál, egy ünnepre terített gazdag asztalnál ül és étkezik, időnként rá-rásandít a tálalóra, ahol egy nagy torta magasodik, és láthatólag azon tűnődik, hogy fogja azt onnan leszedni, mindeközben Emerenc zokog, megállíthatatlanul. Nem költhetett keveset, a tál ugyan már jócskán kiürült, de a romokból is látszott, nagyon megbecsülték itt a meg nem érkezett vendéget. Éreztem, ahogy egyre csak nő bennem az indulat, már-már kitörtem, mikor Emerenc egyszer csak végigtörölt az arcán, csapzott pillakoszorúján a keze fejével, aztán, mint aki nem szépen, átmenettel, hanem durva rázásra eszmél a narkózisból, nekiugrott a vígan falatozó kutyának, és összevissza verte a tálalóvilla nyelével. Elmondta mindennek, hálátlannak, hűtlennek, gyalázatos hazugnak, szívtelen kapitalistának, Viola nyítt, leugrott a székről, lefeküdt a szőnyegre, teljék be rajta az érthetetlen ítélet, Viola sose menekült, ha Emerenc verte, és sose próbált védekezni. Álmodni szokott az ember ilyen iszonyatost, ilyen irreális elemekből állót, mint ami ott lezajlott. Viola összezsugorodva reszketett az ütések alatt, a legutolsó falatját ijedtében már le se tudta nyelni, az kifordult a szájából az anyám kedvenc szőnyegére. Azt hittem, Emerenc beleszúr a tálalóvillával, mert úgy csapott felé, minden belefért abba a percbe, úgy megijedtem, hogy elkezdtem sikoltozni, de aztán az öregasszony leguggolt a kutya mellé, felemelte a fejét, megcsókolta a két füle között, Viola még felnyögött megkönnyebbülésében, és nyalta a kezet, amely összeverte.
Szabó Magda: Az ajtó
Jaffa Kiadó, 2016
