„Ha tényleg meg akarjuk érteni az ellenséget, meg kell hallgatnunk azokat az embereket, akik nem a sztereotipizált áldozatok” – ez lehet a mottója a szíriai Abounaddara filmes csoportnak. A társaság nevük elhallgatását kérő emberekből áll, egyedül Charif Kiwan vállalja névvel és arccal a tevékenységüket, amelyről a Wired-nek is beszélt. Rövidfilmeket készítenek, a Vimeo videómegosztón már 370 van belőlük.
Még háború sem volt, amikor elkezdték
Az Abounaddara nem látványos, erőszakos filmekben mutatja be a szíriai mindennapokat, inkább személyes történeteket mutatnak be, amelyek nem jutnak el a tömegmédiába. Múlt pénteken közzétett filmjük például igazi minimál-alkotás: egy férfi, akinek csak a körvonalai látszanak, arról beszél, hogyan került az Iszlám Állam fogságába és hogyan bántak ott vele. Egészen rendesen, jobban, mint az Aszad-rezsim szokott – derül ki a kisfilmből. Még csak nem is verték a foglyokat, a dráma viszont ott csúcsosodott ki, amikor a raboknak megmutattak egy felvételt egy élve elégetett jordániai pilótáról, figyelmeztetésképpen, hogy így járnak az „árulók”.
A csoport még azelőtt kezdte meg tevékenységét, hogy kitört volna a polgárháború 2011-ben. Első filmjeik a szíriai dolgozók és művészek mindennapjairól szóltak. A polgárháborúba sodródó ország mindennapjai aztán egyre érdekesebbek lettek a kívülállóknak, tavaly már a Human Rights Watch nemzetközi emberi jogi szervezet is felfigyelt az Abounaddarára, és a legnagyobb amerikai függetlenfilmes fesztiválon, a Sundance-en is díjazták őket.
A csoport szerint a külföldi média végletekig leegyszerűsített képet közöl a szíriaiakról: vagy erőszakos emberek, vagy az erőszak áldozatai. Ezzel próbálnak szembeszállni. A filmek sokszínűek, bárki elküldheti a csoportnak a saját alkotásait is. Az egyik film például egy remegő kamerafelvétel arról, hogy egy nő az unokájának mesél vacsorakészítés közben a fia haláláról.
Ha leállunk, végünk
A tevékenységüket – amit egyfajta ellenpropagandának tartanak – nagyrészt titokban végzik. Charif Kiwan szerint egy teret akartak teremteni, ahol kibújhatnak minden ellenőrzés alól, ahol a társadalom bármilyen hatalomtól függetlenül alkothatja meg saját önarcképét.
Az elején még könnyű volt rávenni az embereket, hogy készítsenek kisfilmeket, most már mindenki belefáradt, depressziós lett a háború veszteségei miatt. Kiwan szerint épp ezért kell folytatni, emlékeztetni az embereket arra, hogy mi van a szalagcímek mögött – olyan emberek, akik nem sokban különböznek másoktól. „Néha megkérdezzük magunktól, hogy megéri? Miért csináljuk ezt? De nem tudunk leállni. Ha leállunk, végünk. Így tovább csináljuk a filmeket, mert be akarjuk bizonyítani magunknak, hogy van mit tennünk” – mondta.
