190 centis fehér férfi vagyok, Európából. Különösebb problémám soha nem lesz az életben. És még felfogni is képtelen vagyok, mekkora szerencsém van. Oké, panaszkodhatok pár dolog miatt. Magyarországra születtem, az angolt örökké enyhe akcentussal fogom beszélni és a nevem kimondhatatlan angolszász nyelvterületen. A családom sem különösebben gazdag. De ezek nem valódi kifogások. Egyetemre járhattam, sőt, még ott is hagyhattam, ami igazán megmutatja, mennyi lehetőségem van az életben. Remek munkám van, ahol jól keresek és a lábamat is feltehetem az asztalra. De ami a legfontosabb: az utcán azt csinálok, oda megyek, ahová és amikor akarok.
A világ nagy része nem ennyire szerencsés. Még a saját környezetemben sem. Elképzelni sem tudom, mennyivel nagyobb szívás lett volna az életem, ha cigánynak, vagy nőnek születek. Erre egyébként magamtól soha nem jöttem volna rá, még a minimális empátiához is könyvek kellenek. Konkrétan nincs ugyanis olyan pillanat egy fehér férfi életében, amikor csak úgy ráébred, hogy baszki, azért nőnek, vagy feketének szar lehet lenni.
Fontos könyv
Talán csak akkor, amikor megnéztem az elmúlt két év durvább videóit, ahol az Egyesült Államok fehér rendőrei fekete férfiakat lőnek le, sokszor különösebb ok nélkül. Illetve úgy tűnik, gyakran elég annyi ok, hogy valakin kapucnis pulcsi volt, vagy gyanúsan viselkedett. Kívülről nézve egyébként is nehéz felfogni a feketék amerikai szegregációját, főleg évtizedekkel azután, hogy a polgárjogi mozgalmak elvileg sikeresek voltak.
Ta-Nehisi Coates nagyon fontos újságíró. És nagyon jó is, talán most épp az egyik legjobb, aki angol nyelven ír. Coates szinte csak feketékről és szegregációról ír, de ez nem korlátozza a hatásában. A legújabb könyve egészen rövid, 176 oldal. A fiának írt, személyes üzenet arról, hogy milyen volt feketeként felnőni, feketeként élni és most feketeként gyereket nevelni Amerikában.
A könyv még egy Magyarországon élő embernek is fontos üzenetet ad át egy csomó olyan dologról, amikre egyébként nem gondolnánk. Lehet a tévében arról vitatkozni, hogy létezik-e a feketék elnyomása és a white privilege, a fehérek kényelme, az amerikai baloldal egyik kedvenc kifejezése. Vitatkozni lehet, de nem érdemes, egészen addig, amíg egy fehér férfi nem tölthet el csak egyetlen napot is feketeként a megszokott közegében.
Ta-Nehisi Coates
Fotó: Europress/Getty Images/NBC NewsWire
Az ember azért több ennél
A szegregációt és az elnyomást nem csak gazdasági mutatókban, oktatási adatokban és bűnügyi statisztikákban lehet mérni. Az ember több ennél, mert érzései is vannak. Egy fehér férfinek ráadásul elég sok. Egy fehér férfi büszke, majdnem az arroganciáig. Az első beszólásnál feladnánk mindent, amikor azért aláznak meg minket, mert más a színünk. Ta-Nehisi Coates könyve azért iszonyatosan fontos, mert egy pillanatra elhúzza a függönyöket és beleláthatunk abba, hogy mikkel kell megküzdenie egy büszke fekete férfinak.
Amikor felnőttem, nem volt olyan, hogy anyám, vagy apám leült volna velem és megkaptam volna a Beszédet. Mit nem vehetek fel utcán, hogyan nem viselkedhetek, mikor nem lehetek egyedül, vagy mit nem tehetek akkor, ha biztonságban akarom érezni magam, ha nem akarom hogy megöljenek, ha nem akarom, hogy megerőszakoljanak. Ez a Beszédet egyébként a feketék és a nők jó része közvetlenül, vagy közvetve, de megkapja. Abból is mekkora balhé lett, amikor Bill de Blasio, New York polgármestere nyilvánosan bevallotta, hogy igen, ő is leült erről beszélni a félvér fiával.
Lófrálni
Én elképzelni sem tudom, hogy milyen érzés lehet az, amiről például ebben a remek podcastban beszélnek. Hogy nőként konkrétan eszedbe sem jut, hogy egy nagyvárosban este fejhallgatóval sétálj, vagy fuss. Hogy folyamatosan védened kell magad és a büszkeségedet, hogy be kell állnod a sorba. Hogy ha megállít a rendőr, tudod, hogy innentől bármi történhet, mert csak te vagy, meg ő van. Még kamera sincs (most már van). Ki nem fogja elhinni, hogy csak azért lőtt agyon, mert a fegyveréért nyúltál. Na, ezt érezheted egy rövid pillanatra, ha elolvasod a Between the World and Me-t.
Persze egy rakás dologgal lehet és érdemes is vitatkozni. Ta-Nehisi harcos fekete nacionalista családból jött, az apja a Fekete Párducok tagja volt. Kelet-Baltimore-ban nőtt fel, pont ott, ahol nemrég lágba borult a város. Szerencsére saját maga is kifejezetten önkritikusan áll ahhoz, ahogy később formálódott a világnézete. Ahogyan elkezdte látni, hogy nincsenek egyszerű megoldások, főleg a feketék elnyomásával és a szegregációval kapcsolatos kérdésekre.
Teljesen mindegy, mit gondolunk arról, hogy léteznek-e a fehérek kiváltságai, vagy mennyire erős a szegregáció a fekete amerikaiakkal, vagy a magyar cigányokkal szemben. Még az is mindegy, hogy szerintünk egy magyar nőnek pont ugyanolyan esélyei vannak-e az életben, mint egy magyar férfinak (nem). Ettől függetlenül nagyon érdemes egy pillanatra elképzelni, hogy milyen lenne, ha nem fehér férfiak lennénk.
Ha addig is bármi mást szeretnél olvasni Coates-tól, akkor ezt érdemes: A Case for Reparations egy eposzi fontosságú írás arról, hogyan irányította a politikai a lakásépítéseket, ezzel gyakorlatilag bebetonozva a rasszizmust és a szegregációt. És nem is csak úgy véletlenül, hanem konkrét rasszizmusból.
