Jo Nesbo első mesekönyvéről van szó, a Doktor Proktor Pukipora című mesterműről, mely két évvel ezelőtt látott napvilágot, azóta pedig megjelent már a következő két része is. Hogy mért veszem újra elő mégis ezt a könyvet? Mert a népszerű norvég bestselleríró rendületlenül ontja a jobbnál jobb krimiket, én pedig szeretném felhívni a figyelmét a kedves rajongóknak, hogy amennyiben van gyerekük – vagy nincs, de ők maguk szeretnének újra azok lenni – feltétlenül ismerkedjenek meg Nesbo meséivel is, mert imádni fogják.
Nesbo története hol máshol játszódna, mint Oslóban, ahol a gyilkosságok helyett most kivételesen inkább az altesti balesetekre koncentrál, amolyan pihentetésképp. A mesesorozatot ugyanis lánya rendelte az írótól, aki két gyilok közt összedobott egy kis esti mesét.
A történet három főszereplője egy szerencsés véletlen folytán találkozik, Lise a barátnője után búslakodó kislány, Bulle az új (és egészen apró) fiú és természetesen Doktor Proktor, az őrült tudós. Az őrült tudósok pedig, mint tudjuk, zseniálisak, és olyan találmányokat eszelnek ki, mint például a pukipor.
A pukipor, melyben rengeteg lehetőség rejlik, mert aki bevesz belőle egy kis adagot, az akár még a NASA asztronautáit is lekörözheti. Ám ahol találmány van, ott rosszakarók is vannak, így aztán megjelenik a környék két rossz arca is. Nemcsak a varázslatos port akarják ellopni, ami új szelekkel járta át (bocsánat) az egész környéket, hanem a zseniális ötletet is. Megkezdődnek hát a kalandok, némi ármány, veszély, egy kis börtön, sok-sok izgalom és az a jó fajta Nesbo-stílus.
Érdekes látni, hogy azt a fanyar humort, amelyet a felnőtt krimikben megismerhettünk, hogyan használja akkor, amikor gyerekeknek szóló történetet mesél. Fordulatokban most sincs nincs hiány, a felnőttek egy szuszra elolvassák, a gyerekeknek pedig tökéletes, mert a fejezetek pont elegendőek egy-egy olvasásra. Szinte látjuk, amint Nesbo este leül a gyerekei ágyára, és sztorizgat nekik. (Hogy aztán a végtelen röhögcsélésből hogyan lesz elalvás, azt nem tudjuk, bár kétségtelen, hogy abban is el lehet fáradni.)
Nesbo – a felnőttek számára olykor érezhetően – visszafogja szárnyaló fantáziáját. Aki ismeri a szerzőt, már jól tudja, képes tökéletesen végigvezetni egy történetet úgy, hogy jó pár szálon fut a sztori, több nézőpontból is – mégis érthető és követhető. Itt azonban, tekintettel az ifjabbakra, mértéktartóan tekergeti a szálakat.
Nesbo nem akar villogni a szülőknek. Nincsenek benne vérkomoly tanulságok (hacsak nem vesszük annak, hogy jobb nem ujjat húzni a kicsi, de nagyszájú fiúkkal), egyszerűen csak pompásan szórakoztat.
A sztori könnyedén gördül, szövése ügyes, a karakterek tényleg szerethetőek. A kis tökmag Bulle figurája például nagyon eredeti. Abszurd humorával még a felnőtteket is jóízű röhögésekre készteti, hát még a gyerekeket. Hisz melyikük ne bírná, ha végre legálisan lehet pukikról, durrantásokról, gatyarottyantásról hallani, főleg ha azt anyu vagy apu olvassa föl. És mielőtt bárki felhördülne a téma megbotránkoztató illetlenségén, megnyugtatom, Nesbo ezt is elegánsan, csöppet sem ordenáré módon meséli.
Aki pedig túl van az első, a második vagy akár a harmadik köteten is, színpadon is megnézheti az őrült feltaláló történetét, hisz a Kolibri Színházban már színre is vitték a kalandot, Doktor Proktor és a Holdkaméleonok címmel.
Külön említésre méltó Petrikovics Edit fordítói munkája. Nesbo felnőtt írásait is ő fordította, így már rutinos lehet a stílust illetően, de ebben az esetben másra is szükség volt. Sziporkázó, könnyed és szellemes szójátékaival igazán passzolt Nesbohoz, kihasználva az óriási magyar szókincset.
Doktor Proktor történeteivel Nesbo most már a mesekönyvek palettáját is színesíti. Kicsit meg is könnyebbül az ember, hogy nem kellett csalódnia. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy vannak olyan mázlisták, akiknek egyszerűen ez is megy. És milyen jól.
Kolibri Kiadó, 2012
Szerző: Fekete Judit
