Pár hónapja ment a mozikban a Polisse, amely az ifjúságvédelmi rendőrségi osztály munkáját mutatta be dokumentarista stílusban, felsorolván a bűneseteket, a francia társadalomban előforduló rendőri ügyeket, köztük az illegális bevándorlók okozta (rendőrségi) gondokat. Ez a film mintha a másik oldalról mutatná be ugyanezt, a gyerekek oldaláról, akik nem is értik az egész probléma magját (vagy keretét), csak elszenvedik a dolgokat.
Kapunk egy kerettörténetet, ami a 2060-as években játszódik, amikor a főhős Milena már idősödő franciaként meséli el a történteket. Ez csak azért fontos, hogy érezzük, francia lett belőle, megbecsült tagja a társadalomnak, ahogy a bevándorlók nagy többsége is azzá szeretne válni, ha kapna rá lehetőséget. Milena iskolába jár, jóllehet nem is tartózkodhatna az országban – jó példája ez a civil öntudatnak, amely az iskolai tanári közösséget jellemzi (vajon idehaza is vannak ilyenek? jó lenne tudni róla), amely inkább szeg törvényt, és engedi be az iskola falai közé a gyerekeket, mert tudja, a beilleszkedéshez ez elengedhetetlen.
Ez az a világ, ahol a gyerekek nemcsak akkor emelik magasba a kezüket, amikor jelentkeznek.
Milena osztálytársai franciák, afrikaiak, arabok, és a gyerekek folyton együtt lógnak – titkos bunkerükben ütik el az időt, játszanak. A felnőttek világa időről időre megzavarja az övéket, mégpedig nem is kicsit: egyes családok eltűnnek, mert kitoloncolják őket, valaki nem bírja tovább a bizonytalanságot, öngyilkos lesz, azaz a kegyetlen játékszabályok olykor drasztikus lépéseket, tragédiákat eredményeznek. Milenának alkalma van belekóstolni az alsó-középosztálybeli francia életbe, így amikor kisül, hogy őket is kitoloncolhatják, társaival úgy gondolja, most akkor ők is írják kicsit a játékszabályokat.
Romain Goupil filmje szándékosan alulnézetből, gyermeki szemszögből néz rá a világra, ahol a felnőtt vagy elvisz minket nyaralni és kedves, vagy elkap az utcán, és kihallgatásra visz az őrszobára, de ennél tovább nem látni. Nincsenek államháztartási adatok, ideológiák, nincs állásfoglalás, illetve dehogynem: az emberiesség, a humanitás zsinórírással rótt, egyszerű, zsigeri értékrendje. Nem papol senki a Nyugat jólétéről, melynek ára a harmadik világ kizsákmányolása, sem elöregedő és fogyó fogyasztói társadalmakról, melyeknek pénzügyi kényszerei vannak – az életet látjuk, barátságok és szerelmek történetét, a lényeget, mely a mindennapok emberének mindennapi cselekedeteire is ráirányítja a reflektorfényt: te csinálsz valamit, hogy azoknak jobb lehessen, akiknek semmijük sincs? Jogaik is alig? Mindezt, mint mondtam, direkt propaganda nélkül, az emberi érzékenységre apellálva.
Ehhez pedig kellett pár nagyszerű színészi jelenlét, mint a Milenát alakító Linda Doudaeváé, aki valóban csecsen emigráns, ahogy a filmbeli anyját is a valódi édesanyja alakítja. Romain Goupil alkotása nem az a film, amit észre szokás venni a multiplexek és szuperprodukciók (vagy akár művészfilmes tucatfilmek) között, de aki (fel)figyel rá, el fog gondolkodni pár dolgon – gazdagodik abból, ami számít.
Ajánljuk: embereknek
Nem ajánljuk: állatvédőknek (főleg hüllő- és rovarvédőknek)
Ide kattintva tekinthető meg a film francia nyelvű előzetese
Les mains en l’air – színes, feliratos, francia filmdráma, 90 perc, 2010, rendező: Romain Goupil, forgatókönyvíró: Romain Goupil, zeneszerző: Philippe Hersant, operatőr: Marion Befve, Irina Lubtchansky, Mikaël Lubtchansky, producer: Margaret Ménégoz, vágó: Laurence Briaud, Julie Decondé, Laure Meynet, szereplő: Valeria Bruni Tedeschi (Cendrine), Linda Doudaeva (Milana), Jules Ritmanic (Blaise), Louna Klanit (Alice), Louka Masset (Ali), Jérémie Yousaf (Claudio), Dramane Sarambounou (Youssef)
Hazai premier: 2012. május 24.
Forgalmazza az Anjou Lafayette
