Noch dazu: emberek is voltak rajta. Nem annyian mondjuk, mint fél éve a szintén a Trafóban helyet kapó, és hasonlóan nyugatos (értsd: külföldön menő, itthon inkább csak szűk körnek szóló) We Have Band/Is Tropical-bulin, de azért így is épp elegen, főleg ha hozzátesszük, hogy az ominózus tavaszi összejövetel azért populárisabb hangvételű zenékről szólt. Amúgy az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem volt ez az egész mostani esemény folktronica, az este ezen részéért ugyanis csak a londoni Tunng felelt, az utána következő cardiffi Los Campesinos! meg már mást játszott, de az a zenekar nem is nagyon tudott labdába rúgni, úgyhogy az összkép szempontjából említést se nagyon érdemel.
Persze durva adogatással a Tunngot se lehetett vádolni, hiszen ez a folktronica nevű dolog arról szól, hogy a csendesen duruzsoló akusztikus gitáros folkba kevernek némi elektronikát lágy ritmusok meg finom hangminták formájában – de ahhoz ennyi is elégnek bizonyult, hogy az együttes lekösse 40-50 percre a teremben állók figyelmét. Némi hozzáadott érték persze közrejátszott – az például elég fontos volt, hogy négy szám után úgy döntöttek a tagok: mégsem akarnak feltétlenül morcosak lenni, és elkezdtek mosolyogni meg viccesen konferálni –, de azért nem csak erről volt szó: akadt pár korrekt dallam és téma, sőt komplett jó dal is, és lehetett érezni, hogy nem csak azért létezik a Tunng, mert minden rendes brit fiatalnak van egy indie-zenekara.
A műsor háromnegyedénél minden előzmény nélkül előadott, napszemüveggel és idióta pózokkal támogatott virgázós gitárszóló mondjuk eléggé elrontotta a kedvemet, mert iróniának gyenge volt, másként meg elég nehéz volt értékelni, de ez végül is már olyan részletkérdés, amivel csak akkor kellene foglalkozni, ha távlatokban is gondolkodni akarunk a zenekarral kapcsolatban. Az meg annak ellenére is nehéz, hogy ez a háromnegyed óra kellemes volt, mert amikor odateszi magát a banda, akkor tényleg kifejezetten jó, viszont néha annyira nem teszi oda magát, hogy tök észrevehetetlenek a számok – így meg hiába a nagy öntudat, nem fog jobban csengeni a folktronica jelző és a Tunng név sem tíz év múlva, mint mondjuk 1993-ban az, hogy glam rock és Warrant. (Ha már a gitárszólóknál meg a pózoknál tartunk, ugyebár.)
A Los Campesinos!-ra ilyen sors nem vár, az ő nevük ugyanis már most sem cseng jól. Annak fényében, hogy nem túl régen mindenki imádta őket, ez több mint elgondolkodtató, ugyanakkor a koncert láttán nem túl meglepő, mert valóban nem mutatnak sokat. Haragudni egyébként nem lehet rájuk ezért, sőt alapvetően szimpatikusabbak is a sokéves átlagnál, mert tényleg csak a zenéjükkel vannak elfoglalva, meg azzal, hogy jó bulit csapjanak, csak hát van egy kis baj: nem megy nekik. Az énekes lány szuperszende, az énekes fiúnak van humora is (meg Fradi-meze, mint az kiderült egy konferanszból), a zenészek pedig lelkesen nyúzták a hangszereiket – a közönség azonban szépen lassan szivárgott hazafelé, vagy valami más buliba.
A szendeség, a humor és a lelkesedés mögött ugyanis szemernyi stílus sincs, anélkül meg boldogulni még egy indie-zenekar sem tud hosszú távon. Hogy őszinte legyek, a Los Campesinos! esetében már az is meglepő, hogy idáig eljutottak, de végül is csodák mindig voltak és vannak is a könnyűzenében – csak ugye három napig tartanak. Ez a három nap meg itt már rég letelt, úgyhogy 50 perc ráadás sem bírt emlékezetes lenni belőle, sőt igazán szórakoztató sem. Mindegy, azért az a másik 50 perc az elején működött, meg ugye innentől lehet mesélni, hogy volt folktronica-koncert Magyarországon. Aztán később lehet majd elhallgatni is.
