Először is essünk túl a cím magyar fordításán: borzalmas (igen, ha egy másik állat lett volna a főszereplő kis barátja, nyilván ez lett volna a cím.) Nem gondolom, hogy tüzes vassal kéne irtani a szóvicceket, és azt sem, hogy kizárólag a tükörfordítások elfogadhatóak, de A hódkóros olyannyira félrevezető, hogy először azt hittem, egy kapafogú tiniről szóló vígjáték lesz. Ehhez képest a The Beaver és a tébolyult Mel Gibson – Jodie Foster rendezésében – egész másképp hangzik, nemde?
A film felütése az Amerikai szépséghez hasonló: adott egy családapa, akinek elege lesz a kertvárosi idillből. Walter (Gibson) élete azonban a derűs önmegvalósítós dili helyett inkább akemény bekattanás irányába terelődik. Felesége, Meredith (Jodie Foster) lapátra teszi a mániás depressziós urát, aminek köszönhetően az egy hotelszoba zuhanyfüggönyének karnisára próbálja felkötni magát, majd a karnissal a nyakában leugrana toronyház sokadik emeletéről – persze sikertelenül. (A film legjobb jelenete.) Hősünk végül azért nem ugrik le, mert megjelenik életében a hód, aki ezzel Walter elválaszthatatlan barátja lesz – és ezzel elkezdődik az igazi elmebaj.
Ami eleinte mindent megold. Apu ugyan bekattan, és egy hódon keresztül képes csak kommunikálni, de a család élete rendbejön: megszereli a csöpögő csapot, felvirágoztatja acégét, beleveti magát a házaséletbe – szigorúan hódostul természetesen. Majd a környezete elkezdi furcsállani a bábu állandó jelenlétét – a társadalmi és a családon belüli tolerancia elfogy,és ismét sötét fellegek gyülekeznek hőseink felett, akik végre ráébrednek – áldozatok nélkül nem oldódnak meg problémáik.
Nehéz mit kezdeni A hódkórossal. Minden megvan benne, ami egy ígéretes amerikai művészfilmhez kell: erős és (nem véletlenül) hiteteles főszereplői alakítás a visszatérő ésalaposan megöregedett Mel Gibsontól, érdekes problémafelvetés, franciás zeneválasztás,több generáció több szálon futó sztorija. És mégsem működik. A hódbábu egyszerre akar komoly, mély jelentéssel bíró szimbólummá és nevetség tárgyává válni – ám itt az össze nem illő stíluselemek nem erősítik, hanem kioltják egymást. Vannak jelenetek, amikor üveges szemmel nézzük Gibsont, ahogy beszélget a hóddal, és nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk, úgyhogy inkább nem csinálunk semmit. És ez a gyorsan múló semmi marad meg bennünk a film végeztével.
Ami tehát sikerül Wes Andersonnak vagy Jean-Pierre Jeunet-nek a groteszk művészfilmjeikben, vagy Sam Mendesnek a kertváros-kritikáiban, az nem megy Jodie Fosternek, aki ezúttal színészként sem találta meg igazi karakterét (vagy rendezőként nem tudta saját magátinstruálni). Valami miatt mégis fontos volt Jodie Fosternek ez a történet, máskülönben nem rendezte volna még 15 évvel legutóbbi filmje, a Szédült hétvége után. Másfél óra sajnos nem volt elég, hogy kiderítsük, mi.
Kinek ajánljuk?
Azoknak, akik hisznek a megbocsájtás erejében, és egy jó alkalmat keresnek arra, hogy ezt MelGibsonon gyakorolhassák.
Kinek nem ajánljuk? Akiket bosszant, ha egy hollywoodi sztár felületes hozzáállással művészfilmet akar rendezni.
