Nincs is ezzel alapvetően semmi baj, sőt egyértelmű, hogy a nagy események mellé kellenek olyanok is, amikre nemcsak a fellépők, hanem esetleg a hangulat miatt is emlékezhet az ember. Csak épp az a helyzet, hogy ilyen bulit szándékosan úgysem lehet csinálni, sőt minél inkább erőltetik a dolgot, annál kevésbé jön össze. A Fekete Zaj azért szerencsés (vagy inkább ügyes) ilyen szempontból, mert különösebb ideológia nem áll mögötte, csak egy akár furcsának is nevezhető ötlet, miszerint jó helyszín a mátrafüredi Sástó melletti kemping egy borongós zenéket felvonultató fesztiválnak – azt meg már egyszerűen a gyakorlat bizonyítja, hogy ebből az elképzelésből egy nyugis, baráti hangulatú rendezvény is születhet.
Lényeg a lényeg, az idén harmadszor megrendezett Fekete Zaj valóban egy barátságos fesztivál: a látogatók békésen keverednek a bejárattal szemben álló tóhoz érkező kirándulókkal, és amíg bent a zenekarok alkalmasint egész komor hangnemet ütnek meg, odakint a helyi bazársoron zavartalanul vásárolják a gumicukrot és a kókuszos tekercset a kisgyerekes családok. Nem mellesleg pedig közvetlenül a fesztivál területén vagy attól egy-két kőhajításnyira meg is lehet szállni, és még normális étterem is van a helyszínen, szóval minden adott hozzá, hogy aki tud kötődni a zenei programhoz, az három napra összebútorozzon a hasonló ízlésűekkel, és jól érezze magát velük. A zenei programhoz meg egyre többen tudnak kötődni, mert a nyilvánvaló darkos és metálos felhangok ellenére idén például az elektronikus zenét játszó Ulver és a Sziget világzenei nagyszínpadára is bejáratos Wovenhand voltak a főzenekarok, és a hazai fellépők is elég széles körből kerültek ki.
Noch dazu, az eklektikus jelleg ellenére egészként is működik a fesztivál, mert nem úgy-ahogy rokonítható együttesek összeerőltetéséről szól a történet, hanem arról, hogy bizonyos bandák között fennállnak nem feltétlenül nyilvánvaló, de mégis észrevehető hangulati párhuzamok, amikre változatos, de koherens műsort lehet alapozni. A közönség pedig láthatóan veszi is a lapot, mert az állhatatosságból és megbízhatóságból is jeles Nadir vaskos metáljára ugyanúgy megőrült a nép, mint a figurát igen keményre vevő Pozvakowski posztrockjára, a kannásboros-tarajos „rokonbandák” közül magasan kiemelkedő Hiteljugend new wave-ből és punkból gyúrt egyvelegére, vagy a Hangmás hardcore-os lendülettel elővezetett Joy Division-ös/táncos/elektrós indie-jére. Sőt mi több: utóbbi két zenekarra szó szerint példátlan tombolás ment (persze csak családiasan, bár ez inkább fokozta az intenzitást, semmint hogy letörte volna).
Az alapok tehát bőven rendben voltak – már „csak” a két főfellépőnek kellett hozzátennie a maga nem kis részét a közöshöz. Nézzük a dolgok pozitív oldalát: egyiküknek ez sikerült is. Ne szépítsük viszont azt, amit nem lehet: az Ulver közel értékelhetetlen produkcióval állt színpadra pénteken. Utóbbi pár lemezük fényében ez persze nem is olyan meglepő, mert azokon a black metalról az ambientre annak idején igen elegánsan átnyergelő csapat újra lovat váltott, és elkezdett vegytiszta giccsben meg unalomban utazni – azonban tavalyi budapesti koncertjük után mégsem volt nehéz reménykedve várni ezt a fellépést, mert ott valahogy sikerült kellemes hatásvadászatba csomagolniuk a dalaikat.
Hogy mégsem sült el jól ez az újabb alkalom, annak az oka alighanem az előző találkozásunk óta megjelent, minden eddiginél rosszabb új lemezük, a Wars of the Roses, itt ugyanis azt nyomták végig, csak egy rövid múltidézéssel megfejelve a műsort, és így szinte végig semmitmondó vetítéssel kísért céltalan kavirnyálás ment, amire kár is sok szót fecsérelni. Nem is teszek hozzá mást, csak annyit, hogy a dolgot látszólag maguk az előadók sem vették túl komolyan, mert néha egyszerűen úgy festett a színpad, mintha egy kollégium pincéjében lettünk volna, ahol összegyűlt pár fiatal unalmában potmétereket tekergetni, dobolni, meg cigarettázni. Ennek láttán nézőként főleg nehéz volt komolyan venni őket – és még azt sem mondhatom, hogy irigylem azt, akinek esetleg sikerült.
A Wovenhand másnapi koncertjéért viszont irigyelheti a fesztivál látogatóit mindenki, aki nem volt ott, mert David Eugene Edwards alt. country együttesének ezúttal – nem kis teljesítménnyel – mind az öt korábbi hazai fellépését sikerült felülmúlnia. Ráadásul mindez úgy történt, hogy a frontember átalakult, és létszámában meg is csappant zenekarral, dobok, basszus és egy másik gitár helyett már csak dobok és billentyűk/kütyük kíséretében lépett fel, ami a régi felállás nagyszerűségének ismeretében első blikkre azért egy kicsit ijesztő volt. Hozzá kell azonban tenni ehhez rögtön azt is, hogy az aggodalom tényleg csak egy szemvillanásig tartott, mert azt már a délutáni beálláson egyértelműen lehetett hallani, hogy a korábbi, szikáran rockos megközelítés hátrahagyásától semmit sem enyhült a Wovenhand híres és utánozhatatlan élő súlyossága.
Hogy mitől utánozhatatlan ez a súlyosság? Nos egyrészt (nagyrészt) attól, hogy Edwardsnál ugyan még a nyújtásoknak is kisugárzása, sőt jelentése van, hangjából pedig tisztán kizeng erős vallásos hite, és mondandóját nyomatékosítja az is, ahogyan ültében folyton mozog és ágaskodik, de sem a dalaival, sem az előadásmódjával nem kényszerít, nem tol semmit a hallgatóra, sokkal inkább húzza magával a közönségét. Másrészt (és nem elhanyagolhatóan) meg attól, hogy zenekara mindenben mellette áll most is: a dobos a frontember gitározásához igazodva szó szerint dallamosan játszott, míg a billentyűs néha ütemhangszerekkel is vastagított a hangzáson, és így együtt olyan dalfolyamot raktak össze a Winter Shakertől az Elktoothon át a Your Russiáig, hogy szinte még a számok közti – igen zajos ovációval telő – szünetek sem tűntek fel. A trió végső levonulása után a közönségre telepedő tiszteletteljes, és erős elmélyültségről tanúskodó csend viszont nagyon is, mert nem is a koncert maga adta a pofont, hanem inkább az, ahogy ottmaradt utána az ember. Ami azt illeti, elég nehéz lesz ilyen tökéletes záróakkordot találni a következő Fekete Zajnak – de ettől még a jövő évi bulira bőven érdemes lesz várni.
