Mit tesz egy egyszerű utcazenefesztivál egy várossal? Ellentétben az összes többi itthoni zenei fesztivállal itt nem egy a várostól kicsit messzebb eső vagy teljesen elkerített területen belül rendeznek fesztivált, hanem a belvárosban. Itt kérem vonulás van, meg sok ember, meg nagyon sok fiatal, meg hatalmas bulik. Ezen a helyen most aztán tényleg mindenkit a zene vezérel, akár tud róla, akár nem. Magyarország első utcazenei fesztiválját néhány éve megrendező városban, mostanra a teljes profizmussal megszervezett tíz színpad (kilenc ingyenes, és egy belépős) mindenkit kiszolgál, aki szeretne a királynék városában bulizni.
Az alapkoncepció egyértelmű. Kicsit olyan, mint a harminc éve a franciáktól indult – és Magyarországon idén is nagy sikerrel megrendezett – Zene Ünnepe, aminek a fő mozgatórugója az ingyenesség (önkéntesség), az emberek és zene közötti távolságok legyőzése úgy, hogy a széles néptömegeknek nincs más dolguk, mint ugyanúgy kimenni az utcára, ahogy mindennap szoktak, csak most az amúgy üres placcokon kicsi és nagyobb színpadokat találnak, rajtuk pedig zenészeket. Utcazenészeket, meg hajdan volt utcazenészeket, akik mára a befutott kategória irigyelt résztvevői, vagy kezdő zenészek példaképei. Ők vannak a színpadokon. Az utcán pedig még náluk is több gitárral, cajonnal (afrikai ütős hangszer, egy doboz kör alakú lyukkal, amire ráülve csodás ritmusokat lehet életre kelteni), fuvolával, hegedűvel… zenélő fiatalok gondoskodnak róla, hogy még véletlenül se tudjunk másra figyelni, mint a zenére. Szóval az is teljesen normális, ha valaki egyszer csak elkezd hangosan énekelni az utcán. Itt nem nézik hülyének (legalábbis ebben a pár napban biztos nem). És minthogy a zenének (pláne az ingyen zenének) hatalmas a vonzereje, jönnek ide bőven az egyéb önmagukat megmutatni kívánó emberi lények, legyenek azok tűzzsonglőrök, labdazsonglőrök, bohócok, próféták, ingyen élők és ingyen ölelők.
Az egész inkább emlékeztet egy hatalmas középkori zsibvásárra modern köntösben, mint fesztiválra, de ez mindamellett, hogy valószínűleg cél is volt, egyben hihetetlenül szórakoztató is. A középkor is valami ilyesmi lehetett, csak akkor még nem voltak mobilvécék sehol sem. Viszont ugyanúgy voltak orrukat magasan hordó, nemesnek tűnő emberek (jelenleg újgazdag juppik), nagy hozzáértéssel figyelő valódi nemesek (talán a művelődésszervező szakosok, de a végzett bölcsészek egy része mindenképp), néhány sertől vidáman táncoló városlakó (mondjuk a gimnazisták a citromos, almás, meg egyéb fura ízű söreikkel), vagy a sokkal többet ivó naplopók (az öt literes kannába egy méteres szívószálat applikáló, orrhangon “Van mór vájn” kiáltásokkal, alfa állapotát épp elkerülni készülő ifjak és egyszerű boros kannáikkal ülő idősebb kiadásaik). A többség azonban az egyszerűségével a feltűnést elkerülő tisztes polgár, vagyis tömeg (a kisgyerekekkel, vagy azok nélkül vonuló, önmaguknak egy sört vagy egy pohár bort engedélyező, hol mosolyogva, hol megbotránkozva figyelő anyukák, apukák). Azt hiszem, ezt hívják teljes mintavételnek.
A főszereplők közt pedig ugyancsak borzasztóan sokféle, de jellemzően nagyon tehetséges fiatal zenész van itt. A meghirdetett versenyre bekerültek között természetesen ugyancsak mindenféle megtalálható: csendes, lo-fi melankolikusok (Hó Márton és a Jégkorszak); rendszernek odamondogató, dzsáméken raszták (One Shot Babylon); féléve létező nagylétszámú bulizenekar (Fran Palermo); színészi ambícióikat a tökéletes átkötő szövegekkel megélő bohémek (P.U.L.B.); vagy a remekül összeválogatott, mindenki által ismert rockslágereket egy szál énekkel és egy másik szál gitárral előadó fiatal srác (Járai Márk). De a zenészekre és a koncertekre részletesebben a következő beszámolónkban térünk majd ki, most legyen elég annyi, hogy mindenki azonnal üljön fel a vonatra, buszra, biciklire, szálljon be a kocsiba és irány Veszprém és az Utcazene Fesztivál.
