Csokoládépuszta. A Pécset és Budapestet összekötő 6-os út mentén fekszik, nagyjából félúton Pécs és Pécsvárad között, utóbbihoz kicsit közelebb. Nem önálló település, Pécsvárad része, és mindenki névről ismeri, aki ezt a rövid, busszal nagyjából 25 perces utat életében kettőnél többször megtette. Csokoládépuszta nem egyszerű település, hanem ipari üzem. Trágyát dolgoz fel, innen a csokoládé. A trágyának, persze, szaga van, ami a közeli pár kilométeren, beleértve a 6-os utat, a környező mezőket is szinte belengi, az érzékszerveket eltömíti.
2001. szeptember 11. keddi nap volt. 13 éves voltam, édesanyám mellett ültem az autóban.
Meg vagyok róla győződve, hogy Pécs környékének sajátos napsütése van, laposabb, fárasztóbb, mint a többi magyar városé. Lehet, hogy a titok a lejtős, dombos 6-os főútban van, de délutánonként elalszik tőle az ember. Persze egy 13 éves fiú egyébként is elalszik délután. Pécs környékén a 2000-es évek elején csak néhány országos rádiót lehetett fogni, a többit agyonnyomták a horvát adók, amiket valamiért sokkal erősebben sugároztak.
Félig lehunyt szemmel hallgattam, hogy a rádióban azt mondják, repülőgépek csapódtak a World Trade Center tornyaiba New Yorkban. Pont elértük Csokoládépusztát, a hírt és az álmosságot elnyomta a multiszenzoros stimuláció. Arra gondoltam, arra gondolok azóta is, hogy ennél nehéz távolabb lenni New Yorktól, a World Trade Centertől és a problémáktól, amelyeket ez a nap okozni fog.
A Pentagonba húsz évvel később jutottam el. Az épületnek van egy különterme, ahová a harmadik gép becsapódott. Vastag, narancsszínre festett, golyóálló üvegen keresztül lehet kinézni a világra, ahonnan a gép érkezett. Van abban is valami álmosító, ahogy a narancsszínű fény rávetül az emléktáblákra. A Ground Zeróhoz, a valamikori World Trade Center emlékművéhez 25 év volt eljutni Csokoládépusztától indulva. Irgalmatlan, mély medencék, vízeséssel, a két épület alapterületén. Éjszaka láttam, hosszú séta után, egészen megrázó volt.
Mellette közvetlenül a One World Trade Center, az egy torony, amelyet dacból felhúztak, hogy azért is magasabb legyen az ikertornyoknál, amiket leromboltak. Közvetlenül mellette állva, egészen szédítő épület, különösen sötétben. Csobog a víz a medencékbe, az autók dudálnak, érezni, hogy folyó is van a közelben. Multiszenzoros stimuláció. A szomszédos utcában van egy klasszikusnak álcázott tűzoltóbár, a falakat a világ összes részéről elhozott felvarrók fedik. Ha jól emlékszem, miskolcit is találtunk egy görög és egy német között. A hely egyik legendája, hogy több tűzoltó itt ivott, amikor a gépek becsapódtak, innen rohantak ki segíteni, miközben ez az épület is megrongálódott.
Mindenkinek van személyes emléke szeptember 11-éről. A világnak mára kifejezetten kevés monokulturális pillanata maradt, tíz évnél többet kell visszamenni odáig, hogy másikat találjunk. Y2K (átaludtam), Donald Trump első megválasztása (átaludtam), a kacsamesék megszakítása (szinte biztos, hogy átaludtam). 2026. április 12. (nem aludtam át).
25 éve történt minden monokulturális tragédiák legfontosabbika. A hosszú felvezető azért kellett, hogy megmutassam, mind ilyenek vagyunk, mindannyian narratívába rendezzük az emlékeinket. Különösen igaz ez a politikai emlékekre, ehhez Sonnevend Júlia könyvét, a Határok nélkült különösen ajánlom.
A legfőbb állítás 2001 tragédiájával kapcsolatban az, hogy alapvetően változtatta meg a világot. És a világ valóban alapvetően változott meg azóta. 2001 közvetlen következménye volt két amerikai háború a Közel-Keleten, az idegengyűlölet egészen új árnyalatai, a militáns vallási extrémizmus megerősödése a muszlim országokban, a nemzetbiztonsági állam kiépülése, a totális személyes paranoia és rettegés, a kockázatkerülés maximalizálása az állam működésében és a személyes tereinkben. Még az is, hogy nem vihetünk fel folyadékot repülőgépekre, hogy bármelyik állami hivatalban fémérzékelő kapun kell keresztülmennünk, sőt Donald Trumphoz is egyenes út vezet 9/11-től.
Az ember a politikai emlékezetét akaratlanul is történetek láncolatába rendezi, és ezekben a narratívákban benne van minden kontextus, emlék, érzés, amelyek körülöttük állnak. 2001 azért volt akkora csapás, mert úgy érződött, valami véget ért, valami más jön. Vége az optimista, világ felé nyitó, prosperáló kilencvenes éveknek, a hidegháború győzelmének, most pedig valami nehezebb jön. Miközben egyébként nem feltétlenül változott meg azonnal a világ. Ahhoz, hogy ma azt mondjuk, 2001-től fogva minden átalakult, kellett Afganisztán és Irak, kellett 2008 és a nagy gazdasági válságok, kellett 2015 és a menekültválság, Trump, majd a koronavírus, Ukrajna, és 2023. október 7-e.
Minden, amit átéltünk, trendszerűen határozza meg azt, ahogy visszatekintünk a múltra. Ezekből együtt építünk valamilyen történetet, hogy el tudjuk mondani, mikor, mitől és mi változott meg. De ezek többnyire narratív eszközök egy kezelhetetlenül nagy és bonyolult világ összegyúrására.
Ezen a héten szerdán tartottuk meg a 24.hu első flimklubját, ahová a lap újságírói elvihetik a kedvenc filmjeiket, amelyekről beszélni akarnak. A Dirty Dancinget, az egyik kedvenc filmemet választottam. Egyrészt azért, mert szégyentelenül menő volt benne mindenki gyerekkoromban, és ez az újranézéssel sem változott. Ennél viszont fontosabb, hogy mit tudunk elmondani arról a világról, amiben ez a látszólag egyszerű film játszódik.
A Dirty Dancinget 1987-ben mutatták be, de egy 1963-as történetet mond el. Nem azt mutatja be, hogyan látták az amerikaiak a hatvanas évek elején saját magukat, hanem azt, hogyan látták a nyolcvanas évek végéről a korai hatvanas éveket. A két dátum nagyon fontos. A film történéseivel egy időben vonult Martin Luther King Jr. a déli államokban, majd elmondta minden idők legerősebb politikai beszédét, aztán nem sokkal később megölték. Ahogy megölték John F. Kennedy Jr.-t is.
A film bemutatása és története közötti években megtörtént Woodstock és a szexuális forradalom. A hetvenes évek erőszakhullámát stagfláció és energiakrízis követte, majd a konzervatív forradalom és Ronald Reagan. Annyi mindent pakoltak bele ebbe a két és fél évtizedbe, amennyit mi belepakoltunk a szeptember 11. óta eltelt 25 évbe.
Tanulság nem feltétlenül van, azon kívül, hogy nem mindennek van önmagában álló tanulsága. 2001 alapjainkban változtatott meg minket, ahogy az azóta eltelt 25 év is. A kérdés valójában az, minek tekintjük a változást, hogyan nézünk vissza arra a világra, amit magunk mögött hagytunk, és ebből milyen következtetéseket tudunk levonni a saját korunkra és a jövőre.
