Az egyik legélesebb alkalom, amikor konfrontálódtam az emberi társadalommal, több mint tíz éve történt. Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem. A fiam még óvodás volt, és az óvodai ballagásra készült a szülői munkaközösség levelezőlistája. A gyerekek negyedének volt valamilyen ételérzékenysége, amikor felvetődött: mi lenne, ha kivételesen nem a diétás gyerekek szülei készülnének saját mentősüteményekkel, hanem az egész csoport tortája lenne mindenmentes? Összecsaptak az indulatok, mindenkiből felszakadtak az érzelmek (szakirodalomnak lásd mindehhez Yasmina Rezától Az öldöklés istenét, vagy Tóth Krisztinától a Denevért), én pedig Bagarja, a béke barátjaként csitítottam a táborokat. Mindenki úgy érezte, őt védtem meg a másik ellen – ez nagyon hízelgő volt a diplomáciai készségeimnek, de megegyezés, az persze nem lett.
A 2010-es évek derekán nem gondoltam, hogy egy ilyen vitának lenne bármilyen politikai vetülete, hogy azért beszélünk el egymás mellett, mert mindenhol máshol is ez van. Ahogy az 1980-as években sem gondoltam volna, hogy a Kádár-korszaknak van köze ahhoz, hogy az óvodában, ha rosszak voltunk, vissza kellett önteni a félig megevett karalábéfőzeléket a közösbe, aztán onnan kiszedni újra. De én mégis már felnőttként ezen a szülői munkaközösség-levelezésen tanultam meg:
Olyan sok közös dolog van, amit meg kellene beszélnünk – és nincs rá közös nyelvünk. Sem a különböző társadalmi csoportoknak, sem a különböző generációknak. Én például egészen biztosan azóta öregedtem meg, amióta a nálam fiatalabbak elkezdték használni a megélés szót. Amíg ugyanis a most hatvanasoknak véleményük volt, nekünk, negyveneseknek, tapasztalataink, a huszonéveseknek egész egyszerűen a megélések maradtak. És ez nem csak szóhasználat kérdése: a vélemények még ütközhettek, a tapasztalatok megoszthatóak voltak, de a megéléssel, azzal nem lehet vitatkozni. Aki elmeséli, mi az ő megélése, azt meg lehet, sőt kell hallgatni, validálni lehet, sőt kell az érzéseit, és tiszteletben tartani a biztonságos terét.
Félreértés ne essék: a biztonság jó, és minden társadalmi változás üdvös, ami csökkenti vagy ellensúlyozza a kiszolgáltatottságot – magam is örültem volna, ha bő húsz éve olyan szkilleket tanítottak volna nekünk, amelyekkel már mi indítjuk útjára a kamaszokat. Azonban néha mintha elfelejtenénk, mire is való a biztonságos tér (amely szó angol változata, a safe space a megéléssel együtt indult hódító útjára). A biztonságos terek – legyen szó fizikai vagy nyelvi terekről – a tapintat magasiskolái lettek, és
De nem arra valók-e a biztonságos terek, hogy azok fedezékéből szembesülhessünk kényelmetlen, a miénktől eltérő véleményekkel, tapasztalatokkal és megélésekkel?
A tortafiaskó után magam is leszoktam arról, hogy az engem mélyen érintő közügyekről nyilvánosan beszéljek. Ugyan kinek hiányzik a félreértések sora, a gúnyos félrenézések, a közösség boszorkányüldözése? Legyen szó a bel- vagy a külpolitika ügyes bajos dolgairól, az elmúlt években számtalanszor éreztem azt, hogy nem tudunk megegyezni egy süteményrendelésen, és amíg igyekszem decens érdektolmács maradni, a megegyezésből nem lesz semmi. Hiszen legtöbbször nem ugyanarról beszélünk, még akkor is, ha látszatra igen.
Amíg a hírfogyasztásnak megadott ideje és tere volt (reggel napilap, este híradó), és amíg ezeket a megadott tereket és időket a rovatok tagolták, sokkal nehezebb volt elveszni a témák örvényében.
Mi még nem éreztük szükségét, hogy a nyilvánosságban hozzuk létre a biztonságos tereinket – az életünket magunkat éreztük biztonságosnak, és ezért a nehéz hírekkel is könnyebb volt szembesülni.
A rovatok szerepét a témák váltották fel: mintha egy folytatásos sorozatot néznénk, abból lehet hír, ami egy-egy téma bűvkörébe kerülhet, akkor lesz érdekes egy vélemény, ha a nagy elérésű eseményhez kapcsolódik. De ki dönti el, miről beszélünk?
Miért lett például a kultúráról való beszéd hot topicja épp a kultúrafinanszírozás? Miért van mindenkinek véleménye az NKA-ról, miért gondoljuk azt, hogy a kultúra legnagyobb gondja a támogatások gazdasági szabályozása, miért a bemenetről beszélünk a kimenet helyett?
A könyvpiaci szereplők érdekeinek jogos érvényesítése mellett miért nem beszélünk az olvasók támogatásáról, akik épp az egész rendszer egyre ingatagabb pillérei? A kulturális vitákat miért nulla összegű játszmaként képzeljük el, ahol az egyik nyer és a másik veszít? Mit lehetne tenni ahhoz, hogy felismerjük, a különböző szereplők nem ellenérdekeltek, hanem közös célért dolgoznak?
Anno egyébként azzal érveltem a szülői levelezőlistán: a torta nem gyakorlati, hanem szimbolikus kérdés. Nem az a kérdés, finom-e, hanem hogy megtapasztalhatják-e a gyerekek, egy közös tortából kapják a szeleteket.
A szerző író, költő, a Magvető Kiadó főszerkesztője.
