Időnként nehéz átlátni, hogy pontosan milyen feszültségek működnek az Európai Unió intézményein belül. A legtöbbet arról hallunk, amikor az egyes tagállamok érdekei feszülnek egymásnak, ugyanis ezeket általában látványos módokon rendezik. Amikor a tagállamok nem értenek egyet valamiben, általában egy drámai csúcstalálkozón igyekeznek feloldani a feszültséget.
Az európai parlamenti választások után ötévente újraválasztják a kontinens vezetőit. Amikor ez legutóbb megtörtént, nemcsak Ursula von der Leyent választották újra, hanem pozícióba emeltek egy olyan külügyi főképviselőt, Kaja Kallast is, aki az elődjénél erőteljesebb és keményebb politikát visz. Ez egy viszonylag új pozíció, ám az unió egyik legerősebb tisztségének szánták: azzal az elképzeléssel, hogy az EU külpolitikája egységesebb, gyorsabb és hatékonyabb legyen. A szándék mögül azonban hiányzott a valóság.
Külpolitikában minden tagállam vétójoggal rendelkezik, pont azért, hogy a többiek ne tudjanak senkit belekényszeríteni számára katasztrofális döntésekbe. Ez a konszenzusos lépéseken túl eleve lassítja és kompromisszumossá teszi az uniós külpolitikai döntéshozatalt. Különösen olyan időszakban igaz ez, amikor a kontinens külpolitikája több kihívással szembesül, mint korábban valaha.
A kihívások sorát az vezeti, hogy egységesebb fellépésre lenne szükség Oroszországgal szemben. A totális háború megindulását követően választották külügyi főképviselővé Kaja Kallast, aki korábban EP-képviselő is volt, de, ami ennél is fontosabb, Észtország miniszterelnökeként szolgált három éven át. Pont egy olyan időszakban köszönt le, amikor az Oroszországgal határos kis balti állam a korábbinál fontosabb geopolitikai helyzetbe került.
Miniszterelnökök között
Kallastól azt várták, hogy azzal a politikával érkezzen meg az új posztjára, amit korábban is vitt. Az európai miniszterelnökök alapvetően akkor képesek elfogadni egy uniós vezetőt, ha korábban egy volt közülük, ha miniszterelnökként egykor ő is a közös asztalnál ült. Kaja Kallas számára ez nem is jelentett problémát, ráadásul észt miniszterelnökként nagyon hatásosan lépett fel az orosz nyomással szemben a saját országában.
Ehhez képest az uniós külügyi főképviselő eddigi ténykedése nem sikerült valami jól.
