Egy pontonhídon mentem át Észak-Szíriába.
A kisbusz tömve volt emberekkel, egész családok ültek a csomagjaikon a füllesztő hőségben, az asszonyok kezében sírtak a gyerekek. A Hábúr folyó zöld volt és mozdulatlan, ragyogott a tűző napsütésben.
Felsírtak az acél tartókábelek, amikor a busz felhajtott a hídra. Mindenkin érezni lehetett a megkönnyebbülést, hogy vége a várakozásnak. Az átkelés nem tartott tíz percnél tovább, feljutni a buszra azonban mindenkinek négy órájába került. Ennyi ideig tart, amíg minden ellenőrzésen átmegy az ember, és minden pecsétet megszerez a hivatali ablakokból a folyó túloldalán.
Ott van még a kurd biztonsági tiszt is, aki kihallgat.
Lassan két évtizede élek a Közel-Keleten, de még mindig őszintén meg tudok lepődni, amikor a titkosszolgálatok emberei elővarázsolnak egy vaskos mappát, és jobban emlékeznek arra, hogy mit csináltam és mikor az országban, mint saját magam.
„Múlik az idő” – ezen gondolkoztam, miközben a busz elérte a folyó túloldalát.
Amikor először mentem Rozsavába (így nevezik a kurdok Észak-Szíriát), még komppal keltem át. A határátkelőt frissen nyitották, humanitárius okokból, az Iszlám Állam dúlása idején. Mosolygó fegyveres nők fogadták az embert akkoriban a túloldalon, és egy fémasztalon vizsgálták át a holmiját.
A fiatal nők már nincsenek sehol.
Az infrastruktúra itt is kiépült, mosolyogni pedig már régóta nincs oka egyetlen kurdnak sem Észak-Szíriában. A világ ünnepelte őket, amikor iszonyatos véráldozattal, de megállították az Iszlám Állam dúlását 2014-ben.
A hálás világ szó nélkül nézte végig, ahogy Törökország bevonul és elfoglalja Afrint, az egyiket a kurdok hét kantonjából, és még a nyelvüket is betiltja.
Európa tiltakozott persze. Ehhez remekül értünk. A tiltakozásunk azonban nem a szemünk előtt kibontakozó etnikai tisztogatásnak szólt.
Az Iszlám Állam életben maradt több ezer katonája és azok családjai a mai napig fogolytáborokban élnek Rozsavában, a kurdok ellenőrzése alatt. Ha Törökország 2018-ban megszállta volna egész Észak-Szíriát, ezeknek a dzsihadistáknak egy jelentős része újra Európában kötött volna ki. Ezért vertük az asztalt. Az emlékeinkben még élénken éltek a nagyvárosaink ellen elkövetett terrormerényletek.
A törökök akkor megálltak Afrinnál. A régió teljes megszállásáról azonban nem mondtak le. Törökország külpolitikáját lassan száz éve határozza meg annak a szándéka, hogy szabaduljon az energiafüggőségéből, az Észak-Szíriában található kőolajmezők pedig, ha nem fedeznék is minden igényét, az Oroszországtól való függésen mindenképpen lazítanának.
Az ukrajnai háborúval a kurdok végleg kikerültek a nemzetközi hírekből. Törökország, hazánkkal együtt bőszen blokkolta Svédország csatlakozását a NATO-hoz. Ők arra hivatkozva, hogy „kurd terroristáknak” nyújtanak védelmet, és a kurd munkáspárt (PKK) szabadon működhet náluk.
Az idén júliusban tartott NATO-csúcson azonban úgy tűnik, hogy megállapodás született a törökök és a svédek között. A svédek belementek, hogy visszaszorítsák a szélsőbaloldali kurd mozgalmakat, és feloldják azt a részleges fegyverembargót, amit Afrin megszállása óta érvényben volt Törökország ellen.
Azt, hogy a zárt ajtók mögött milyen további alkuk köttettek, senki sem tudja. Az embernek persze rossz érzése lett.
„Ha elindul a megszállás, innen mindenki Európába megy majd” – mondta egy kendős kurd nő a határon angolul. Azt is megkérdezte, tudnék-e segíteni, hogy a beteg gyerekeivel valahogyan Németországba menjen. Az irodájában ültem, és piros teát ittam, miközben a Szíriai Védelmi Erők engedélyére vártam. Ő felelt a Rozsavába érkező külföldi újságírókért. Arról beszélgettünk, hogy Karbala városában, ahol lakik, nem nagyon van áram és éjszaka jobb, ha nem megy ki az ember az utcára.
Sosem lehet tudni, mikor robbantanak a dzsihadisták.
Karbala mellett van az egyike azoknak a táboroknak, ahol az Iszlám Állam túlélő milicistáit és családjait tartják. Előfordulnak szökések.
Miután megkaptam az engedélyeket, Kameslibe utaztam. A sors fintora, hogy ugyanaz a sofőr vitt a városba, akivel 2019-ben Rakkába mentem. Nagyot nevettünk, amikor felismertük egymást.
„Isten hozott! Itt minden sokkal rosszabb, mint amikor legutóbb itt jártál” – mondta Valid.
„Ezt, hogy érted?”
„Próbáltál már pénzt váltani?”
Kamesliben a váltónál automatikusan jár a nejlonzacskó, ha valaki száz euró feletti összeget vált be szíriai fontra. Az infláció miatt a helyi pénz szinte teljesen értéktelen. A város felé vezető úton már egyedül az ellenőrzőpontokon állnak a kurd védelmi erők katonái.
„Mind a YPG (kurd Népvédelmi Egységek), mind a YPJ (ez a női alakulat) egységei rejtőznek.”
„Miért?”
„A Bayraktarok miatt.”
Látva értetlenségemet, Valid kivitt a török határ mellé. A levegőben hallani lehetett a drónok motorjának lassú zümmögését, miután megálltunk a kocsival.
„Folyamatosan lövik a védelmi erőket.”
Nem volt különösebben őszinte a mosolyom, amikor másnap a Szíriai Védelmi Erők főhadiszállására mentem, Haszakába. Addigra számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a törökök célzottan likvidálják a kurd milíciák vezetőit. A YPG médiaközpontjának vezetője, Szimend Ali is célpont. Ez kettőnk közül engem feszélyezett jobban, amikor beszélgettünk.
„Azóta támadnak, mióta bejelentettük, hogy megkezdjük a foglyok bírósági tárgyalását a nyugattal vagy anélkül.”
„Miért most jelentették be?”
„Több mint tízezer ember van a táborokban. Ez nem mehet így tovább. Nem tudunk őrizni és etetni ennyi embert, miközben bombáznak minket.”
„Az EU fizet valamennyi pénzt.”
Tudja mi folyik azokban a táborokban? Felnőtt az Iszlám Állam második nemzedéke. Tízezer ember, összezsúfolva, nyomorogva. Akadozik az oktatás, a dzsihadista ideológia naponta nyer új híveket.
„Ha nem tudják etetni őket, miért nem engedik őket szabadon?”
„Mert nem vagyunk állatok. Felelősségünk van a saját népünk és a világ felé. Ha szabadon engedjük őket, Törökországból fegyverrel küldik őket vissza ellenünk. Már azokat, akik nem Európába mennek robbantani.”
„Sok európai van a táborokban?”
„Senki sem akarja őket vissza.”
„Miből gondolja, hogy Törökország használja az Iszlám Állam milicistáit?”
„Látjuk, hogy mi történik Afrinban. Azok a fegyveres arab csoportok ellenőrzik, amelyek ellen 2014 óta harcolunk, és amelyek az Iszlám Állam oldalán harcoltak.”
„Ha Törökország lerohanja egész Rozsavát, ellen tudnak állni?”
„A YPG és a YPJ készen áll a harcra.”
Azonnal tudtam az arcán átfutó szomorúságból, hogy nem mondhat mást. Mindketten tudtuk, hogy egy teljes offenzíva esetén a kurdoknak semmi esélye nincs.
„Bemehetek az Al-Hol fogolytáborba?”
„Nem, mert nem biztonságos. Folyamatosak a kitörési kísérletek, a zavargások.”
„Szeretnék fotókat készíteni a YPJ harcosokról.”
„Lehetetlen a jelenlegi helyzetben. Az ellenség azonnal lő, ha azonosítják a fegyveres erőinket.”
„Ha a törökök támadnak, ki fogja őrizni a fogolytáborokat?”
„Ameddig tudjuk, a fogolytáborok működését biztosítjuk.”
A szóvivővel abban maradtam, hogy jelzi a kérésemet a fegyveres erők felé, és jelentkezik. A védelmi erőkből végül sem a férfiakat, sem a nőket nem tudtam megfotózni.
Mindezt pedig akkor fogjuk csak észrevenni, ha a menekültek már ott állnak a határokon.
