Az az alapja mindennek, hogy azt reméljük: Finnország a legjobb hely a világon tanítani és tanulni.
A finn külügyminisztérium jóvoltából lehetőségünk nyílt néhány napra betekintést kapni a finn boldogságba, előző cikkünkben már részletesen körbejártuk a témát. Az ország lakóinak világhírű boldogsága pedig nem létezne egyik elengedhetetlen összetevője, a finn oktatás nélkül, így szerettünk volna minél teljesebb képet kapni a világon mindenhol irigyelt és utánozni próbált rendszerről. Készítettünk interjút óvónővel, szakszervezeti dolgozóval – a fenti idézet tőle származik –, tanárnővel és iskolaigazgatóval is, hogy megtudjuk, mitől vált világhírűvé ez a rendszer.
Ha valamiért nagyon bátrak vagyunk, és egy mondatban szeretnénk összefoglalni a finn oktatási rendszer lényegét, akkor talán annyit mondhatnánk: az oktatás magas színvonalának hátterében az a meggyőződés áll,
A finnek szeretnék, hogy mindenki – származástól, életkortól, lakóhelytől, társadalmi helyzettől függetlenül – ugyanolyan színvonalas oktatáshoz juthasson hozzá. Ezért az az iskolaelőkészítőtől a felsőoktatásig ingyenes. A bölcsőde és az óvoda nem kötelező, illetve ezekért valamennyit fizetni is kell, az összeg függ a család méretétől, jövedelmétől és az igényelt szolgáltatástól is. Az öt–hatévesek napi négy órát pedig már ingyen járhatnak.
Az összes beszélgetésünkben visszatérő elem volt, hogy a pedagógusok mennyire élvezik a rendelkezésükre álló széles autonómiát, ami szabadságot ad a mindennapi munkájukhoz. Nincsenek kötelező, állami tankönyvek, segédanyagok, ők dönthetnek, milyen pedagógiai módszereket alkalmaznak – természetesen a gyerekek igényeit szem előtt tartva.
Az első megállónk egy óvoda, Helsinki központjától kicsit messzebb, egy erdő közvetlen szomszédságában – ezt az adottságot pedig jócskán ki is használják. Összesen 160 gyerek jár ide, a legfiatalabbak között egyévesek is akadnak. Ahogy az egyik itt dolgozó óvónő, Juulia Jantunen meséli:
csodálatos végigkísérni egy gyereket egyéves korától az iskoláig. Nemrég az egyik édesanya azt mesélte, hogy az iskolába készülő gyermeke azt mondta neki, »anya, azt hittem, ez örökké fog tartani«.
Alapszabály, hogy egy felnőttre maximum hét gyermek juthat. Legalább heti három alkalommal mennek a gyerekekkel az erdőbe, most is épp ez a terv, a kicsik láthatóan nem is nagyon értik, néhány újságíró miatt miért kell még várniuk az indulásra. A csoportban tizenketten vannak, most a nyár miatt csak heten vannak jelen, velük indulunk el az erdőbe.
Az erdei sétának megvannak a különböző rituáléi. Rögtön a megérkezést követően egy közös énekléssel nyitnak, a dal, mint kiderült, lényegében arról szól: „kopogtatnak a természet ajtaján”, hogy engedélyt kérjenek tőle. A további programot javarészt az aktuális évszak határozza meg, ahogy Juulia is mondja, ugyanaz a hely teljesen másként fest az év különböző időszakaiban, és mivel szabadon tervezhetnek, mindig ehhez igazítják a programot.
A játékok alatt rengeteg mindent tanulnak, olyasmiket is, amiket szinte lehetetlen volna megtanítani nekik egy asztalnál ülve. Minden gyereknek egyetlen gyerekkora van, ezért azt szeretnénk, hogy az a lehető legszebb legyen. Legyenek kreatívak, tanulják meg, hogyan bánjunk egymással, fedezzék fel a környezetüket, tiszteljék a természetet, élvezhessék a lehetőségek szabadságát. A játék egy nemzetközi nyelv, hagyjuk őket gyereknek lenni.
Juulia mindig pedagógus szeretett volna lenni, egészen kiskorától kezdve ez volt az álma, meséli, miközben a program végeztével sétálunk vissza az óvodába. „Először azt éreztem, anya akarok lenni, aztán rájöttem, hogy az nem biztos, hogy megtörténik valakivel. Aztán úgy döntöttem, pedagógus szeretnék lenni, hiszen akkor száz százalék, hogy gyerekekkel foglalkozhatok.”
A saját első óvónőjére is egyfajta hősként emlékszik vissza, majd miután iskolába ment, a tanárait is kivétel nélkül tisztelte.
A legjobb, hogy minden egyes napnak megvan a saját története, a következő pedig teljesen más lehet. Boldoggá tesz, hogy akár egy héttel azt követően, hogy egy új gyerek érkezik hozzánk, azt érezhetem, máris rengeteg dolgot kapott. Hiszen a természetben mindig annyi minden történik. Jó érzés, hogyha van egy új ötletem, azt ki is próbálhatom a gyerekekkel. Szeretem a szabadságot, miközben persze van tanterv, nem tehetünk meg bármit, amit szeretnénk. De a szabályokon belül szabadon választhatunk.
A munka persze egy finn erdő mellett sem csak játék és mese. Juulia azt mondja, a legnehezebb számára az, hogy nem lehet ott minden gyerek mellett folyamatosan, hiába érzi, hogy szükség lenne rá, és szeretne mindent megadni mindenkinek, aki hozzájuk jár.
Az óvónők körében itt is érzékelhető némi szakemberhiány, jegyzi meg, olykor úgy érzi, hogy bár nem ez a legrosszabb fizetés Finnországban, azért vannak helyek, ahol jobban lehet keresni, mint óvónőként, és, mivel nagyon fontos munkát végeznek, a gyerekek megérdemelnék, hogy ne legyenek gondok a szakemberlétszámmal.
Vége az évnek, és olvasgatva a kártyákat, amiket a szülők írtak, hogy mennyire hálásak, elég megbecsültnek érzem magam. Ha valakinek az az álma, hogy pedagógus legyen, Finnország egy nagyon jó hely arra, hogy valóra váltsa.
A következő megálló a Finn Tanárok Szakszervezetének (OAJ) központja, ahol Katja Järvinen mesél a szervezet működéséről. Katja húsz évig tanárként dolgozott, de már ekkoriban is segítette az OAJ munkáját tanácsadóként, fiatalabb korában is aktívan szerepet vállalt a szervezet életében.
Négy évvel ezelőtt érezte úgy, hogy valamilyen változásra van szükség az életében. Már mindent tudott az oktatásról, amit csak lehet, 2015-ben például az év legjobb általános iskolai tanárának választották Finnországban. „Mondtam, hogy rendben, a legfelső szinten vagyok, mi a következő lépés?” Majd egyik nap felhívták az OAJ központjából, hogy szükségük lenne valakire az ő tudásával.
„Mondtam, hogy rendben, másfél évig szívesen dolgozom itt. Aztán ebből lett még másfél, és még másfél, majd még másfél. Aztán itt ragadtam. Remélem, sokáig itt lehetek, mert fontosnak tartom, hogy a tanárok tisztában legyenek a jogaikkal, hogy mit tehetnek meg, illetve mit nem kell megtenniük. Így a még jobb oktatásra koncentrálhatnak, és a legjobbat adhatják a tanórákon. Hiszek abban, hogyha az emberekkel minden rendben, meg tudják változtatni a világot.”
A tanítás azért hiányzik neki, a saját gyerekei is mindig kérdezgetik, nem vágyik-e vissza az iskolába. Főleg általános iskolásokat tanított, mindig élvezte, ahogy egyre inkább megfogalmazzák a saját véleményüket, ahogy egyre több kérdést mernek feltenni, mert „nincs jobb annál, mint megtanítani nekik bármit, bármiről, majd látni, mennyire hálásak érte.”
Katja szerint fontos belátni, hogy mindenki, aki gyerekekkel foglalkozik, követ el hibákat.
De mindig ott a következő pillanat, amikor eldöntheted, hogy milyen lépés jöjjön most, és azt mondhatod, tudom jobban csinálni.
A szakszervezet erősségei, hogy egyrészt ez az egyetlen érdekvédelmi szervezet a finn oktatásban, másrészt a pedagógusok – a bölcsődei dolgozóktól az egyetemi tanárokig bezárólag – körülbelül Összesen 115 ezren vannak. Csupán egyetlen szakszervezet működik az országban, ám épp ez teszi őket hatékonnyá. Minden tartományban rendelkeznek saját irodával, ahol tisztában vannak a helyi adottságokkal, valamint azzal is, hogy a helyi tisztviselők közül konkrétan kiket kell keresniük az egyeztetések miatt.
„Sokat dolgozunk politikusokkal, együttműködünk, teljesen mindegy, milyen párt tagja épp az oktatási miniszter, nekünk nem számít, mindegyikőjükkel tárgyalunk, politikailag teljesen függetlenek vagyunk. Ha kérdéseik vannak, az OAJ-nél vannak a válaszok. Tudjuk, hogy nem mindig teljesen úgy működnek a dolgok, ahogy mi elképzeljük, de mindig a legjobb megoldásra törekszünk. Nemcsak a tagjaink, de a gyerekek érdekében is. Minden érték mögött ők állnak.”
Tudják, hogy szükségük van új, és főként fiatal új tagokra, akik már a tanárszakos egyetemi képzés megkezdésének pillanatában csatlakozhatnak, hogy ők is megértsék, miért fontos egy ilyen szervezet tagjának lenni. Hogy egy embernek nem kell önmagáért küzdeni, a szakszervezet küzd mindenkiért, és így mindannyian ugyanazokat az előnyöket élvezhetik. A társadalom bízik bennük, hiszen tudják, hogy sosem vitázni akarnak, mindig csak tárgyalni, így bármi is a téma az oktatás kapcsán, mindig van valaki, aki megkérdezi az OAJ véleményét.
Az egyeztetésekből pedig eredmények születnek. A szakszervezet érte el többek közt azt, hogy fizetett szabadságra mehessenek gyermekszületés után az édesanyák és az édesapák is, illetve az OAJ érdeme, hogy a tanárok bizonyos számú letanított év után 180 nap „munkahelyváltási szabadságra” mehetnek, ami alatt bizonyos összegű kompenzációt is kapnak. A fél évet követően pedig visszamehetnek akár ugyanoda is dolgozni.
A sztrájkoló tanárok magasabb fizetést – egy ötéves emelési terv elfogadását – szerettek volna elérni, és végül sikerrel is jártak. Először úgy tervezték, az öt legnagyobb városban tartanak kétnapos munkabeszüntetést. Ezen a tagok 89 százaléka vett részt, és azok – mindössze 10–20 emberről beszélünk –, akik szakszervezeti tagként nem vettek részt a sztrájkban, a szabályok értelmében nem maradhattak az OAJ tagjai.
A céljukat azonban akkor még nem érték el, így egy hétnapos sztrájk következett. Ezt viszont már megállapodás is követte.
Katja elismeri, a finn oktatási rendszernek is akadnak problémái, főként azért, mert „az emberek azt hiszik, annyira jók a tanárok, hogy mindent megcsinálnak, és folyton csak csodákat tesznek, a tanárok pedig kezdenek elfáradni ebben”. Ők magasabb fizetést, jobb munkakörülményeket szeretnének, és főként a különleges igényű gyerekek oktatásának – ez minden ország rendszerének „Achilles-sarka” – finanszírozásában várnak előrelépést.
Az OAJ nemzetközi szinten is igyekszik kapcsolatokat építeni, miközben tudják, hogy máshol egészen más típusú problémákkal kell szembenézni az oktatásban, egy Fülöp-szigeteki tanár például az életét kockáztatja egy szakszervezeti tagsággal.
A walesi látogatóink azon lepődtek meg leginkább, hogy Finnországban nincsen klasszikus hierarchia az iskolákban. A tanárok nem állnak a gyerekek felett. Tanárként a diákok Katjának szólítottak, nem Mrs. Järvinennek. A rendszer részeként mindenki elismeri a tudásod, a hierarchia itt csak a bizalomból származik.
Az évek során elért számtalan eredmény dacára Katja úgy látja, mindig van következő lépés egy újabb célhoz, amit el szeretnének érni. „Annak ellenére, hogy jól mennek a dolgok, mindig mehetnek még jobban.”
A finn látogatás utolsó napján az iskolai tapasztalatokba is betekintést nyerhettünk két pedagógus segítségével. Jonna Kuronen húsz éve dolgozik tanárként, egy fővárosi középiskolában eltöltött évtized után most a szomszédos Espoo városában tanít finn nyelvet és irodalmat.
Vesa Karjalainen egy alig 1800 fős településen, Myrskyläban dolgozik, Helsinkitől nagyjából száz kilométerre. „Egyetlen iskolánk van, de ez a legjobb iskola a faluban.” Harminc éve tanít itt, húsz éve a tanítás mellett ő is vezeti az intézményt. Jonna iskolájában 550, míg Vesáéban mindössze 140 diák tanul. Mindketten tanárok, de valahol teljesen mást csinálnak, hiszen előbbi kamaszokkal, utóbbi általános iskolás gyerekekkel foglalkozik.
Először rendőr akart lenni, meséli Vesa, aztán, amikor sorkatonai szolgálatát teljesítette, úgy döntött, hogy inkább a tanári pályát választja. „A hobbijaim közé tartozik a zene, a sportok és a kézimunka is, úgy éreztem, ezeket a készségeket tudnám a tanítás során is használni. Először nyári munkán voltam egy sportiskolában, és már ott is tudtam, hogy ez nekem való.”
Jonnának a szülei is tanárok voltak, édesanyja nyelveket tanított, angolt, németet, svédet és némi franciát is, édesapja pedig irodalmat. Ő először az írás és az irodalom felé kacsintgatott, azon gondolkozott, hogy az egyetemen dolgozik majd, miután végzett, de végül inkább elgondolkodott azon, hogy biztosan egymagában akarja-e tölteni a munkás éveket.
Valami hasznosat akartam csinálni, és úgy éreztem, talán tudok valamit adni a finn iskoláknak a tudásomból.
Vesa, hasonlóan a cikk elején idézett Juuliához, azt szereti leginkább a tanításban, hogy nincs két egyforma nap. „Egy nap leforgása alatt taníthatok matematikát, tarthatok kézműves-foglalkozást, kimehetek a gyerekekkel a szabadba, sosincs két ugyanolyan nap. Nagyszerű látni, ahogy felnőnek, ahogy új dolgokat tanulnak. Hatévesen jönnek, 13 éves korukban köszönünk el, elképesztő, mennyi minden történik velük ennyi év alatt.”
Ahogy a megkérdezettek közül mindenki, úgy ő is a tanári autonómiát tartja a finn oktatási rendszer legfontosabb alapkövének. Hogy hiába rengeteg a tananyag, azon belül a pedagógusok óriási szabadsággal rendelkeznek, hogyan is oktassanak, és mivel mindenki tudja, mennyire jól képzettek, megbíznak abban, hogy akárhogy is cselekszenek, az mindig a gyerekek érdekeit szolgálja.
Két éve egy hatodikos fiú, amikor elköszönt tőlem, azt mondta, »köszönöm, Vesa, hogy annyi mindent tanítottál mindenféle dolgokról. És az életről is«.
A középiskolás diákok, akikkel Jonna foglalkozik, már jóval idősebbek, de épp ezért élvezi annyira, hogy az együtt töltött idő végére szinte felnőttekkel dolgozhat együtt. Nem mindenkiből lesz azért író, de Jonna szerint fontos, hogy mindig szem előtt tartsák: a különböző emberek különböző készségekkel rendelkeznek.
„Jó látni, hogy megérkeznek hozzánk, még nem tudnak valamit megcsinálni, aztán, amikor elmennek, már megtanulták, hogyan kell. Megköszönik, ha jó ötletet kapnak, milyen könyveket olvassanak, és a köszönet mögött hála is van azért, hogy mellettük állunk. Ha egy tanár képes adni nekik valamit, ami túlmutat a tantárgyon, amit tanít, örökké hálásak lesznek érte.”
Egy kollégája számos más országban is dolgozott korábban, és azt mondta,
a finn tanárok megtesznek mindent, amit kell, és még annyi minden mást,
ezzel ő is mélységesen egyetért. Egy igazgatónak nem kell felügyelnie, rendben mennek-e a dolgok, ezzel Vesa is egyetért, mondván, sosem ment még be a tantermekbe óra közben, megnézni, minden rendben zajlik-e.
Nem mindig egyszerű összeegyeztetnie a tanári és az igazgatói munkát, néha úgy érzi, túl sok a feladat. „Néha, amikor bemegyek egy tanterembe, miután túl sok időt töltöttem az irodámban, szoktam mondani a gyerekeknek, hogy »nem tudjátok, mennyire jó itt lenni«.”
Jonna számára az a legnehezebb, hogy az iskola mérete miatt néha úgy érzi, nem jut elég ideje egy gyerekre, és nehezen viseli el, amikor azt látja, hogy valakinek segítségre volna szüksége, ő pedig nem tud mit tenni. Mindketten egyetértenek abban, hogy a finn tanárok kezdenek fáradni mostanában, sok a tennivaló, kiváltképp a különleges nevelési igényű gyerekekkel, ha valami, ez működhetne jobban is.
Mindketten tagjai a szakszervezetnek – „azt hiszem, mindannyian azok vagyunk”, jegyzi meg Vesa –, csak pozitív tapasztalataik vannak a szervezetről, úgy érzik, akár támogatásra, akár pusztán információra van szükségük, mindig mögöttük állnak. A tavalyi sztrájkban Jonnáék iskolája is részt vett, mindössze egy tanár nem sztrájkolt az intézményben.
Néhány hete egy tanítványomnak mondtam, hogy szerintem nagyon jó tanár válna belőle
– meséli Vesa. Hasonló élményekről számol be Jonna is: az egyik tanítványa nemrég közölte vele, hogy tanár szeretne lenni, amire azt felelte, „a társadalmunk és a diákok is hálásak lehetnek, ha így teszel”.
Nem a tanárok a legjobban fizetett munkavállalók Finnországban, mondják, „ha egy tengerparti házba szeretnél hazaérni Helsinkiben egy Porschével, érdemes másban gondolkozni”. De ezt nem panaszként mondják, sőt, ahogy Jonna fogalmaz: „nem kell mindig mindent akarni elérni, légy boldog azzal, amid van”.
