Mostanra lecsendesedtek ugyan a zavargások Franciaország szegények lakta külvárosaiban, de nem maradtak politikai következmények nélkül. Az erőszakos tüntetéseket, mint ismert, ezúttal egy 17 éves algériai fiú erőszakos halála váltotta ki: Nahel Merzouk június végén kapott halálos lövést, amikor egy közúti ellenőrzés során megpróbált elmenekülni az igazoltatás elől Párizs Nanterre nevű külvárosában.
Az eset nem egyedi. Legutóbb 2005. október végén és november elején zajlottak ilyen indíttatású, jelentősebb zavargások a francia külvárosokban, és a kiváltó ok akkor is nagyon hasonló volt. Akkor két észak-afrikai származású tinédzser halt meg, ők egy elektromos tranzisztorállomáson próbáltak elbújni az igazoltató rendőrök elől, de mindkettőjüket halálos áramütés érte. Azok a zavargások tizenhét éjszakán át tartottak Párizs Clichy-sous-Bois nevű külvárosában.
A június végén indult események újra fókuszba helyezték a francia társadalom mélyreható megosztottságát, az etnikai és vallási kisebbségek integrációjának nehézségeit. Az ügyben a magyar kormány sem hallgatott, hanem igyekezett belpolitikai céljai szolgálatába állítani a franciaországi eseményeket. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter az Európai Unió migrációs politikáját kárhoztatta: szerinte az események a nyugat-európai társadalmi integrációs törekvések kudarcát mutatják. Úgy fogalmazott:
a nagy tömegben, illegálisan, más kultúrából érkező bevándorlókat nem lehet integrálni.
Kifejezetten francia probléma
A 24.hu által megkérdezett szakértők azonban úgy látják, hogy az – egyébként specifikusan Franciaországra jellemző – problémakör értelmezése nem egyszerűsíthető le egyetlen aspektusra.
„Nem lehet azt mondani, hogy kizárólag társadalmi, etnikai, generációs, vallási vagy gazdasági problémáról van szó, hanem ezek mindegyike szerepet játszik az események alakulásában” – magyarázta a 24.hu kérdése Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet vezető kutatója, aki az európai muszlim diaszpórák integrációjának szakértője. Franciaországban – mint mondja – a többi európai országtól eltérően alakult a bevándorlók letelepítése. Míg például Nagy-Britanniában etnikailag aránylag egynemű lakónegyedek is létrejöttek – magyarán a láncmigráció miatt a bangladesiek, a pakisztániak, karibiak, az indiaiak és mások sokszor viszonylag homogén tömbökben élnek –, addig Franciaországban „mindenkit összemixeltek”, azaz nincs egy egységes etnikai arculata ezeknek a városrészeknek. Egy panelházon belül gyakran együtt élnek a szubszaharai afrikai országokból érkezők az észak-afrikai arab országokból érkezőkkel és másokkal. Mindez azt eredményezi, hogy olyan hibrid kultúra jött létre,
- ami már csak nyomokban tartalmazza a kibocsátó országoknak a kultúráját,
- részlegesen átvette a befogadó társadalomnak a kultúráját is,
- nagyban meghatározza a modern fogyasztói kultúra, illetve a (fiatalabb generációk esetében) tengerentúlról importált ellenkultúra, vagyis a gyakran politikus hip-hop kultúra is.
Ami azonban a szakértő szerint szintén nagyon fontos, hogy ezekben a közegekben felbomlottak azok a hagyományos társadalmi autoritások, amelyek a kibocsátó társadalmakban még megvannak. Sayfo Omar emellett arra is felhívta a figyelmet, hogy a problémát már csak azért sem lehet pusztán vallási konfliktusként értelmezni, mert a francia külvárosokban a szubszaharai keresztények együtt élnek az észak-afrikai vagy szubszaharai muszlimokkal. Nincs tehát egységes vallási profil ezekben a közegekben. A francia elemző, Hakim El Karoui szavait idézve a szakértő azt mondta:
Ezek a gyerekek nem Allahot imádják, hanem a Nike-t.
Sayfo Omar azt is kiemelte: bár a mostani zavargások vitathatatlanul súlyosak voltak, de a szegény külvárosok lakóinak csak egy kisebb része vett benne részt. Példaként említette, hogy évek óta meghaladja a húsz százalékot azoknak a külvárosi tizenöt éveseknek az aránya, akik nem képesek teljesíteni az érettségi letételére jogosító vizsgákat. Ez az arány persze magas, de jól mutatja, hogy nem minden fiatal elveszett ezekben a társadalmi csoportokban. Hasonló a helyzet a munkanélküliséggel is: nem lehet azt mondani, hogy senki nem dolgozik, de a 30 éven aluiak közel negyven százalékának nincs munkája, illetve a szürkegazdaságból szerzi a jövedelmét.
A szakértő arra is felhívta a figyelmet, hogy az elmúlt több mint másfél évtizedben jellemzően rend volt a francia külvárosokban, ami annak is köszönhető, hogy 2005-ben Nicolas Sarkozy későbbi államfő – akkor még belügyminiszterként – zéró toleranciát hirdetett a zavargókkal szemben, és a rendőrség keményen fellépett akkor is, amikor egy évvel később a zavargások kiújulása fenyegetett. A külvárosok társadalmi problémái azonban ettől még nem oldódtak meg. A francia hatóságok ezerháromszáz érzékeny városi zónát jelöltek meg, amelyekben ténylegesen problémák vannak, és ezekben hozzávetőleg ötmillió ember él – körvonalazta Sayfo Omar.
Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő, a Milton Friedman Egyetem adjunktusa lapunk kérdésre szintén azt mondta, fontos a problémakör bevándorlással kapcsolatos aspektusa, de a politikai vetülete sokkal komplexebb ennél. A baloldaliak persze szívesebben beszélnek a szociális aspektusról, a jobboldal meg elsősorban a migrációval kapcsolatos és az integrációs vetületet emeli ki. A centrista Emmanul Macron elnök nincs könnyű helyzetben, hiszen a szavazóinak jó hatvan százaléka a zavargások idején felvett közvélemény-kutatásban úgy nyilatkozott: szigorúbb migrációs törvényt akar. A francia elnök azt közben deklarálta, hogy nem szeretne újabb százmilliós külvárosi programot, mert olyan már volt, és nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A külvárosok fejlesztésére tett kísérleteknek több évtizedes, nagyrészt kudarcos története van.
Napirenden van viszont a migrációs törvény, amit a Macronék kezdeményeztek. Az, hogy kisebbségből kormányoznak, nem könnyíti meg a helyzetüket. Azt szeretnék, ha a republikánusok is velük szavaznának, ám a republikánusok korábban már benyújtottak egy saját törvényjavaslatot, egyúttal jelezték a kormánynak, amennyiben a kabinet javaslata nem lesz elég kemény, vagy szavazás nélkül próbálják átnyomni a parlamenten, akkor nem állnak melléjük – részletezte a szakértő. Szerinte a számokból jól látszik, hogy a kérdést illetően a francia társadalom jobbra tolódik. A jelek szerint a republikánusok tehát nyomást fognak gyakorolni a kormányra, és az ügy folyamatosan napirenden lesz, amíg a törvényről ősszel nem szavaznak.
Az eredeti törvényjavaslat a baloldalnak is tett gesztust azzal, hogy a hiányszakmákban dolgozó, az országban illegálisan tartózkodó külföldieknek tartózkodási engedélyt adnának. Emögött persze gazdasági érdek is áll. A jobboldalnak tett látványosabb gesztus viszont a kiutasítások meggyorsítására tesz ígéretet. Franciaországban a papír nélküli tartózkodás egyik fő oka, hogy, akik nem kaptak menekültstátuszt, illetve tartózkodási engedélyt, azokat hiába szólítják fel az ország elhagyására, ezt az érintettek gyakran nem teszik meg. Sokszor ráadásul azért sem tudják végrehajtani a kiutasítást, mert a küldő ország nem hajlandó fogadni a kiutasított személyt – ehhez kétoldalú megállapodások kellenek. A törvényjavaslattal – ahogy az lenni szokott – az a fő probléma, hogy a baloldal szerint túlságosan jobboldali, a konzervatívok szerint viszont túl baloldali – magyarázta Soós Eszter Petronella.
Hamis mítoszok, negatív sztereotípiák
A 2005-ös és 2023-as zavargásoknak közös vonása, hogy nem kifejezetten politikai jellegűek, és lényegében a szegények lakta francia külvárosokra és panelvárosokra, az úgynevezett banlieue-kre korlátozódnak. A banlieue elnevezés hivatalos használatban ugyan társadalmilag semleges kifejezés, amely a városközpont körül elhelyezkedő urbanizált övezetet jelöli, a közbeszédben azonban az utóbbi évtizedekben a nagyvárosi gettó szinonimája lett. Hogy miért, az elsősorban a francia nagyvárosok történetéből, másodsorban a politikai közbeszéd sajátosságaiból következik.
Franciaországban 1945 és 1975 között több ezer új lakás épült a nagyvárosok félperifériáján, ahová a városi középosztály költözhetett be. Az új lakhatási koncepció erősen támaszkodott a francia-svájci építész, Le Corbusier utópisztikus, harmincas évekbeli elképzeléseire. Ezek egy ideális város képét rajzolták fel sok zöldterülettel és szellősen elhelyezett nagy háztömbökkel, amelyekben elkülönülnek a lakhatási, szolgáltatási és igazgatási funkciók. Noha a ville radieuse (magyarul: sugárzó város) koncepciója soha nem valósult meg a maga teljességében, Le Corbusier gondolatai nagy hatást gyakoroltak az európai modernizmusra.
A programmal kapcsolatban már a hatvanas években megfogalmazódtak kritikák. Az építészeti megoldások egysíkúak, bizonyos funkciók, például az oktatás és más szolgáltatások messze nem voltak kielégítők. A banlieue virágzásának mégsem ezek a problémák vetettek véget, hanem az olajválság. 1973 októberében Szaúd-Arábia és számos közel-keleti ország embargót hirdetett azokkal az államokkal szemben, amelyek Izraelt támogatták a jom kippuri háborúban. Az 1974 márciusáig tartó olajembargó az USA-t és nyugat-európai szövetségeseit súlyosan érintette. A nyers kőolaj ára rövid időn belül a négyszeresére emelkedett. Franciaországban ez több évtizedes konjunktúrának vetett véget, az állam pedig megváltoztatta a lakáspolitikáját.
Részben az átrendeződés hatására ezekkel a városrészekkel kapcsolatban ma sok hamis mítosz él, amelyeket az University of Bath kutatója, Christina Horvath magyarázott el egy korábbi összefoglaló tanulmányában. A tanulmány lényeges eleme, hogy a negatív sztereotípiákat tápláló francia politikai közbeszéd és a túlzó médiareprezentációk erősen rányomják a bélyegüket a francia külvárosokról kialakult elképzelésekre. Sok kutató utasítja el például a magyar kormányzati kommunikációból is jól ismert „migránsgettó” kifejezést, mivel a banlieue városrészeknek mind a mai napig erős az etnikai és társadalmi sokszínűsége. Párizs nyugati elővárosait például ma is a közép- és a felsőközéposztály lakja, míg a szegények északkeleten élnek nagyobb számban. Neuilly-sur-Seine éppúgy nevezhető banlieue-nek, mint a szegény La Courneuve.
Másik fontos megállapítás, hogy a városrészek lakóira aggatott negatív kulturális sztereotípiák hátrányosan hatnak vissza az ott élőkre. Például kétségtelenül van összefüggés a radikalizálódás és a banlieue-kben való felnövés között, az iszlám radikálisabb, szalafita irányzata viszont – amely jelen van ezekben a negyedekben– sok esetben paradox módon épp a „leghatásosabb akadálya” a tényleges radikalizálódásnak.
A tanulmányban idézett másik kutatás szerint megkérdőjelezhető az is, hogy a muszlim vallásúak elidegenednének a szekuláris francia többségi társadalomtól. Ennek épp az ellenkezője az igaz: sok muszlim erősebben kötődik a francia identitásához, mint a vallásosságához, azaz fontosabb számára a társadalmi integráció, mint a származása. A hasonló, tudományosan cáfolható negatív sztereotípiák azonban tovább erősítik a többségi társadalom rasszizmusát és idegenellenességét.