Hamarosan fontos voksolások jönnek Magyarországon és Európában is: 2024 májusában egyidőben tartják majd az önkormányzati és az európai parlamenti választásokat.
Eredetileg a magyar önkormányzati választásokra 2024 őszén került volna sor, de az Orbán-kormány úgy döntött, hogy összevonja a két voksolást, amelyeket így egy napon fognak megtartani. Erről legalább egy bekezdésig azért is érdemes beszélni, mert könnyen levezethető, miért éri meg a kormánynak ez a csere. Az európai parlamenti képviselők és a polgármesterek mandátuma is öt évre szól, a két választás pedig hagyományosan néhány hónapra van egymástól, eddig az EP-választások mindig megelőzték az önkormányzatit. Mivel ezen a voksoláson csak listákra lehet szavazni, egyéni képviselőkre nem, ez a szituáció arra mindenképp jó lesz, hogy pontosan megmutassa: konkrétan mekkora támogatottsággal rendelkeznek a hatalmon lévő és az ellenzéki pártok.
Ennek nem csak az egymással szembeni összevetésben van haszna, hanem abban is, hogy az ellenzéki pártoknak lehetővé tenné annak eldöntését: az aktuális erőviszonyok alapján hogyan osszák fel egymás között az önkormányzati helyeket – amelyekért jelen állás szerint továbbra is közösen terveznek elindulni. Az összefogás ugyanis hiába vallott csúfos kudarcot a legutóbbi országgyűlési választásokon, az előtte tartott önkormányzatin, 2019-ben még sikeres volt.
Arról nem is beszélve, hogy a polgármesterek mandátuma nem rövidül az előre hozott választástól, ennek következtében lesznek olyan településvezetők is, akik a leváltásuk után még további fél évig hivatalban maradhatnak.
Ez persze csak ránk vonatkozik, ám az EP-választások az egész kontinensen felmérést jelentenek az újabb vezetők megválasztásához. Hivatalosan az európai parlamenti választásokon az unió 500 millió választója eldöntheti, hogy kik üljenek a következő öt évben az Európai Parlamentben.
Az Európai Parlament a három legfontosabb európai uniós intézmény egyike, de talán a legkevésbé fontos a három közül. A miniszterelnököket tömörítő tanács és az unió kormányaként működő bizottság egyértelműen nagyobb hatalommal rendelkezik, mint a képviselőknek otthont adó parlament. Ez attól függetlenül is igaz, hogy az elmúlt években szinte folyamatosan nőtt a parlament politikai súlya, egészen a Katargate nevű korrupciós botrányig, ami kissé visszavetette ezt a folyamatot. Erről egy kisfilmet is készítettünk:
Az Európai Parlament egyik fő jellemzője pont az, hogy megmutatja, miként alakulnak a politikai ideológiák erőviszonyai a kontinensen. A parlamentben több pártcsalád ül, ezek hasonló gondolkodású és világnézetű, különböző nemzetek által delegált pártpolitikusokat tudnak a soraikban. Hogy a pártcsaládok közül melyik épp a legnagyobb, azt is megmutatja, melyik aktuálisan a legerősebb politikai oldal Európában. A legutóbbi EP-választásokon például azt láthatták a szavazók, hogy a kontinenst addig magabiztosan irányító két nagy pártcsalád, a jobboldali Európai Néppárt és a baloldali Szociáldemokraták annyira meggyengültek, hogy ketten együtt már nem tudták leuralni az Európai Parlamentet.
Ez viszonylag új jelenség, korábban az EPP és a szocdemek sima közös többsége elég volt ahhoz, hogy a legtöbb olyan szabályozást el tudják fogadni, amely az Európai Parlament elé kerül. Mivel az EP társjogalkotója az EU-nak, ezért a legtöbb döntéshez – például a költségvetés vagy a vezetők megválasztásához – a parlament hozzájárulása is szükséges. E szerint a logika szerint, ha a szavazáshoz elég a néppárt és a szociáldemokraták megállapodása, akkor a vezetőket is csak ebből a két pártból választják majd.
Ezt az eltolódást azonban az Európai Unióban 2019-ben vezető pozíciókba kerülő politikusok személye nem feltétlenül reprezentálta. Az európai parlamenti választások eredménye azért is fontos, mert az EP ötéves mandátumával párhuzamosan jár le egy sor uniós vezető mandátuma is. Az változó, hogy az EU négy legfontosabb vezetőjéből hánynak a megválasztásáról dönt konkrétan a parlament. Az Európai Tanács elnökének megválasztásához elég a tanács jóváhagyása, és az EU külpolitikai főképviselőjének személyére sem kell rábólintania.
Az Európai Bizottság elnökét alapvetően a tanács választja ki zárt ajtók mögött, de komoly politikai izmozás zajlik a háttérben, hogy ez a jövőben legyen valamivel transzparensebb, és a parlamentnek nagyobb szava legyen az ügyben, ha már a bizottság elnökének megválasztásához a parlamenti többség is szükséges. Az Európai Parlament elnökét maga az EP jelöli ki és választja meg, de a gyakorlatban ez sem légüres térben történik.
Az unió politikai hagyományai szerint ezekről a vezetőkről általában egy nagy csomagban döntenek, amelyet a tanácsban ülő miniszterelnökök és a parlamenti pártcsaládok is támogatnak. Az Európai Bizottság elnökét alapvetően a legerősebb parlamenti pártcsalád adja, az Európai Parlament elnökét pedig a második legnagyobb pártcsalád jelöli. Ez a poszt egyébként sokszor rotálódik is, hiszen itt a mandátum csak két és fél évre szól, ezért félúton akár cserélni is lehet a vezetők között. Ez történt most is, miután félidőnél lejárt a baloldali David Sassoli mandátuma. Sassoli ugyan betegsége miatt elhunyt, mielőtt újraindulhatott volna a posztért, de valószínűleg amúgy sem tudott volna újrázni. A parlament elnöki posztja így a másik nagy pártcsaládra, az Európai Néppártra szállt, az új elnök a máltai Roberta Metsola lett.
A pozíciókat alapvetően a parlamenti választásokat követő hónapokban tárgyalják le, és utána áll fel az EU új vezetése a következő öt évre. Ebben a ciklusban igazából a szociáldemokraták jártak a legrosszabbul. Hiába voltak ők a parlament második legnagyobb pártcsaládja, a négy vezetői poszt közül csak a legkevésbé fontos, a külügyi főképviselőé lett az övék a teljes ötéves időszakra, és emellé a parlamenti elnökség első két és fél évét kapták meg. Mindez nem sokkal azelőtt történt, hogy az EU legnagyobb és legfontosabb országában, Németországban szocdemek vezette kormány került hatalomra. Még a sokkal kisebb liberálisoknak, a Renew Europe frakciójának is fontosabb poszt jutott – övék lett az Európai Tanács elnöki posztja –, bár a tanácsban a liberálisok eleve jóval erősebbek, mint a parlamentben.
Ez megmutatja egyébként azt is, hogy az Európai Néppárt, a hagyományosan legnagyobb centrista, jobboldali pártcsalád mennyire ügyesen képes megtartani a vezetői pozíciókat. Valószínű, hogy épp erről fog szólni a következő választásokig tartó egy év.
Egy ideje látszik már az a trend, hogy a nagy centrista pártok időszakának előbb-utóbb vége lesz. Az ukrajnai háború viszont komoly átalakulásokat eredményezett az Európai Parlamentben. Jelenleg három jobboldali pártcsalád van a parlamentben.
- Ezek egyike az Európai Néppárt,
- a másik az Európai Konzervatívok és Reformisták pártja,
- a harmadik pedig az Identitás és Demokrácia.
Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgot, akkor azt mondhatjuk, hogy az első a nagy centrista, a második a konzervatívabb, hagyományosan oroszellenes, a harmadik pedig a populistább, szélsőjobboldalibb, hagyományosan oroszbarátabb pártcsalád. Ebből a háromból a néppárt és az Identitás és Demokrácia is gyengülhet a következő választásokig, az Európai Konzervatívok és Reformisták viszont megerősödhetnek.
Az Európai Néppárt számára így kiemelten fontos lehet az, hogy a vezetői pozíciók legalább egy részét meg tudják tartani. Erre viszont most az látszik a legegyszerűbb megoldásnak, ha valamelyik vezetőjük újrázni tud. Erre ketten is esélyesek.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke az elmúlt négy évben az utóbbi évtizedek két legkomolyabb válságán vezette át az Európai Uniót.
Ahhoz képest, hogy mennyire megosztó személy volt a megválasztásakor – amit az is mutatott, hogy csak kilencszavazatnyi többséggel ment át a parlamenten –, azóta jóval elfogadottabb lett elnökként. Számos ponton lehet teljesen jogosan kritizálni a teljesítményét és a módszereit is, de a koronavírusra adott válasz, a közös vakcinavásárlás, illetve az Ukrajna lerohanása után történt nagy európai összefogás megteremtése egyértelmű politikai sikerek, és neki mindkettőben komoly szerepe volt.
Von der Leyennek így bőven lenne esélye arra, hogy újraválasszák a bizottság elnökének. A probléma az, hogy ezt a posztot valaki más is látványosan kinézte magának. Roberta Metsola, a parlament elnöke ugyanis egy ideje csupa olyan dolgot művel, amilyeneket kampányoló politikusok szoktak.
Metsola kvázi kampánykörutat tett nemrég, amelynek keretében ellátogatott az otthonába, Máltára és Hollandiába is. A kampány szempontjából utóbbi fontosabb útnak tűnik, mert ott az Mark Rutte a miniszterelnök, akinél egyedül Orbán Viktor van régebb óta hatalmon az unió tagállamai között. Rutténak viszont – egy nettó befizető és egy úgynevezett fukar ország szellemi vezéreként – sokkal nagyobb szerepe van az EU vezetésében, mint az egyre elszigeteltebb Orbánnak.
És Metsolának van egy lelkes támogatója is: Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke és a parlamenti frakciójának vezetője. A bajor politikus volt az előző EP-választáson a Néppárt spitzenkandidatja, vagyis csúcsjelöltje. Ez a koncepció is viszonylag új, a lényege az lenne, hogy a pártcsaládok előre megnevezik azt a személyt, akit a bizottság elnökeként szeretnének látni, ha ők nyerik meg az EP-választást. Ez egyszer már működött, amikor Jean-Claude Juncker volt a néppárti csúcsjelölt, másodszorra viszont nem. Weber gyengének bizonyult, és minden jel szerint éppen az Orbán Viktorral vívott háborúja lett a veszte, ugyanis látványosan nem tudta megzabolázni a magyar kormányfőt. Végül Von der Leyen is Orbán támogatásával lehetett csak bizottsági elnök, amit a pletykák szerint azzal hálált meg, hogy csupán a parlamenti választások napja után indították el a jogállami mechanizmust Magyarország ellen.
Weber és Von der Leyen között tehát régi a viszály, és a bajor politikus az elmúlt négy évet arra használta, hogy konszolidálja a hatalmát az Európai Néppárt vezetésében. Hogy Weber esetleg mást látna szívesen a bizottság elnökeként, egy olyan ügy mutatta meg, amelyben az EPP frakciója annak ellenére sem támogatott egy Von der Leyen által benyújtott gazdaságösztönző csomagot, hogy annak egyébként minden szavával egyetértett.
Ez a legnéppártibb javaslat, amit valaha láttam
– fogalmazott akkor a szövegről egy képviselő a Politiconak. Weber nem sokkal ezután arról beszélt, hogy két olyan karaktert is lát, akik esélyesek lehetnek a bizottság vezetésére, amivel nyilvánvalóan Von der Leyenre és Metsolára gondolt.
Ez a taktikázás viszont később visszaütött. Az Európai Néppárt tagsága érezte, hogy Weber a leendő elnöki pozíciójukkal játszik, ezért visszafogták őt Metsola látványos támogatásában. Hiába fiatalosabb, közvetlenebb és népszerűbb a parlament jelenlegi elnöke Von der Leyennél, a Katargate-botrány őt is megviselte, és sokkal nehezebb lenne egy új ember támogatásához megnyerni az Európai Tanács tagjait, mint elérni a régi elnök újrázását. Ha most kinyitják a vitát a bizottság leendő elnökének személyéről, azzal a néppárt csak veszíthet.
Von der Leyen a napokban hazautazott Németországba, hogy a pártja, a CDU vezetésével tárgyaljon. Érdemes megemlíteni azt a szembenállást is, hogy míg Von der Leyen a kereszténydemokrata párthoz tartozik, Weber a bajor testvérpárt, a Keresztényszociális Unió tagja. Egyelőre szó sincs hivatalos újrajelölésről, de Friedrich Merz, a CDU elnöke ragaszkodni fog ahhoz, hogy Von der Leyen az európai parlamenti választásokon is elinduljon. Az ugyanis, hogy önállóan is bejusson az Európai Parlamentbe, Németországban elvárás ahhoz, hogy támogassák a bizottság elnöki posztjára. Merz ettől függetlenül támogatta, hogy Von der Leyen legyen a kereszténydemokraták jelöltje, és adott esetben a néppárt csúcsjelöltje is a bizottság elnöki posztjára, feltéve, ha maga Von der Leyen is így akarja. Arról ugyanis egyelőre nem esett szó, hogy ő is ezt szeretné-e.
A következő időszakban nagy mozgások kezdődnek majd a vezetők között, mindenki igyekszik kinézni magának az új posztját. Ez a jelek szerint egyébként leginkább az Európai Tanács elnökét, Charles Michelt érintheti, vele ugyanis nem elégedettek az unió miniszterelnökei, innen viszont nehéz felfelé bukni. Még az is megtörténhet, hogy maga Michel jelentkezik be Von der Leyen posztjára, bár itt ugyanazokba a falakba ütközne, mint a tanácsban: a miniszterelnökök jóváhagyásába. Arról nem is beszélve, hogy a nemrég a posztjáról leköszönő, a finn választási koalíció veresége ellenére az európai színtéren sikeresnek tartott Sanna Marin neve is előkerülhet még a pozícióra.
Ő maga eddig arról beszélt, hogy parlamenti képviselő szeretne lenni, és kicsit nyugodtabb életet élni. De az aspiránsok általában nem is a saját nevüket dobják be ezekbe a versenyekbe.
